A futásról szóló blogokon és honlapokon túl a témát érintő nyomtatott olvasmánykínálat többségét különféle edzésmódszerek ismertetői vagy olyan „világsikerű” kiadványok adják, ahol egy zsebkönyvnyi hasznos információt turbóztak föl többször megismételt tartalommal, elsődlegesen az eladhatóságot szem előtt tartva, de nyilván abból a célból is, hogy az érdeklődök könnyen kiolvashassák belőlük a futáshoz nélkülözhetetlen tudnivalókat. Kezünkbe vehetünk még a futás titkának és filozófiájának felfejtését megcélzó szövegeket, „aforizma- és bölcsességgyűjteményeket” vagy könyvvé duzzasztott személyes élménybeszámolókat. Üdítő kivételnek számítanak azok az írások, ahol a szerzők saját tapasztalataikon felbuzdulva nem lihegik túl a témát, nem kívánják mindenképp kivonatolni és átadni a futás esszenciáját, nem mondják meg a frankót![1]

Thor Gotaas norvég néprajzkutató könyve ez utóbbi csoportba tartozik. Kellemesen távolságtartó, informatív, futók és nem futók számára egyaránt inspiratív írás! A szerző nem kevesebbre vállalkozott, minthogy a rendelkezésre álló források alapján teljes kultúrtörténetei áttekintést nyújtson, és ez korrekt módon sikerült is neki. A futás világraszóló története Norvégiában 2008-ban jelent meg, 2009-ben készült el első angol fordítása.  Ugyanebben az évben recenziót közölt Gotaas könyvéről a New Studies in Athletics, amiben hiánypótló alkotásként üdvözölték a könyvet, jelezve, hogy ilyen nagy ívű történeti munka a futásról ez idáig még nem készült. A témát korábban már többen is igyekeztek feldolgozni, de vagy egy-egy részterületre (maraton, rövid- vagy hosszútávfutás)  vagy egy adott időszakra koncentráltak (The Olympic Marathon; A World History of Long Distance Running 1880-2002).

Ez a fajta személyes „érintettség” azonban inkább erénye, mint gyengéje a könyvnek! A tényadatok és információk nem lesznek kevésbé érvényesek attól, hogy egyes sportolók (például Henry Rono vagy Grete Waitz vagy Ingrid Christensen) érezhetően a szerző kedvencei, míg mások (így Marita Koch vagy Marion Jones) kevésbé. Kétségkívül azoknak a kultúr- és sporttörténeti vonatkozásoknak a bemutatása sikerült jobban, ahol a kivételes sportteljesítményekhez kiemelkedő és megkapó emberi tulajdonságok is társultak.  A norvég szerző érzékenyebb az egyszerűség, szerénység, kitartás, természet és természetesség fogalmakkal jelölhető értékek iránt. Ezt a fajta érzékenységet nevezhetjük „skandináv lelkületnek” vagy szerzői beállítottságnak is, az azonban biztos, hogy fontos és érvényes üzenetet hordoz a természettel kapcsolatát elnyirbáló, mérhető eredményeken, számszerű adatokon szocializálódott modern ember számára: A teljesítmény – legyen szó részidőről, távról, megtett versenyek számról – kevés és üres lesz ott, ahol hiányzik az emberi alázat, ráhagyatkozás, felsőbb erőkkel való összhang és a futó önmagával való azonossága.  Ez a teljesség a természeti népek hagyományaiból érthető és érezhető ki a legjobban, ahol a futásnak egyszerre volt gyakorlati, mitikus és vallási funkciója is.

A közel 500 oldal információk tekintetében elegendőt nyújt ahhoz, hogy ember és futás kapcsolatának korszakait részletesen megismerjük. A könyv terjedelme ne riasszon el senkit! Többnyire izgalmas és lendületes a szöveg, még akkor is, ha egyes részek ki-kilógnak a lineáris szerkesztésű egészből. Gotaas jó érzékkel használja és dolgozza össze a forrásokat, legyen szó akár egy sírfeliratról, egy 1798-as hirdetés szövegéről

– „Fiatal, szép testalkatú, előnyös külsejű, borotvált, fodrászolt hajú, illemtudó futár kerestetik (…).”  –

vagy újsághírről, nyilatkozatról­. Bőven vannak a szövegben kultúrtörténeti csemegék is! Tudták például, hogy a Vadnyugatot legendás alakjai között nemcsak banditákat, hamiskártyásokat, hanem ringerek is számon tarthatunk (például Henry Crandell „Grainger”, George Seward), akik blöffből futottak a helybeliekkel és aranypor volt a jutalmuk?  Hogy Kenneth Cooper, aki saját passzív életvitelének ellensúlyozása és a felszedett plusz kilók miatt kezdett el futni, az amerikai légierő orvosaként fejlesztette ki a testnevelés óráinkról jól ismert 12 perces kitartó futás módszerét, az úgynevezett Cooper-tesztet?  Hogy Ingrid Christensen – norvég futónő, aki 1986-ban világcsúcsot döntött 5000 méteren és maratonfutásban is – első gyermeke megszületését követően a tengerpartra leállított babakocsi körüli rövidtáv futással edzette magát? Ebben a könyvben mindenki találhat saját szájízének és szemléletmódjának megfelelő kultúrtörténeti információt, futó példaképet vagy sporttörténeti anekdotát.

A vaskos könyv fajsúlyosabb és ütősebb részei az 1960-as évek tárgyalásával kezdődnek. Legyen szó akár a kocogási hullámról, városi futás elterjedéséről vagy a futóversenyek ember- és teljesítménypiaccá válásáról, Thor Gotaas a futás társadalmi szerepének változásaiban és a sportolói teljesítményekben is a külső és belső összhangot felmutató megéléseket keresi. A futás lényegéhez legközelebb talán a természeti népek álltak, akiknél ez a mozgásforma egyszerre volt fizikai gyakorlat és spirituális tevékenység. Ezek a tapasztalatok és őserők kerültek mozgósításra azoknál a jellemzően nyugat- afrikai futóknál is, akiket az 1970-es évektől intézményesülő amerikai, majd később Európát is bekebelező sportpiac futtatott és használt. Erre remek illusztráció Henry Rono pályája, akire kiemelten nagy figyelmet fordított a szerző. A beszédesen Mr. Comeback-nek elnevezett sportoló (Rono számtalanszor rakta újra és újra össze magát, került az élvonalba) a futással valamiféle felsőbb erőhöz tudott kapcsolódni. Önmagában a futás, mint az eszköz azonban – legyen bármilyen alkalmas is az önfejlesztésre és mentális egészség megőrzésére vagy helyreállítására – kevésnek bizonyult ahhoz, hogy begyógyítsa a férfi korai traumáinak sebeit, önbecsülési és beilleszkedési problémáját megoldja.

Henry Rono ugyanolyan szenvedéllyel ivott és később evett, ahogy futott. Igazi addiktív személyiség.

Ezt megértve Thor Gotaas nemcsak egy izgalmas és tanulságos életutat mutat be, hanem közvetett módon ugyan, de felteszi a kérdést: Mire és mikor használjuk a futást? Ha egy adott kor és társadalom függvényében értelmezzük ennek a mozgásformának mindenkori szerepét, vajon napjaink addiktívnak is nevezett társadalma miként tekint rá?

Thor Gotaas könyve ennél a kérdésnél zárul, de fontos támpontokat és továbbgondolási irányokat ad. Mivel a magyar fordítás 8 éves késsel készült el, nem kérhetjük számon a szerzőn azokat a hiányzó fejezeteket, amik a 2000-es évektől tárgyalnák az egyre népszerűbbé váló városi futás részletes motivációs hátterét, a maraton- és félmaraton láz vagy divathullám (?) és az egyre gyakoribbá váló sportfüggés jelenségét. Ennek megírására várnunk kell.  Egy biztos, a futás témájában van még szufla bőven!

[1] Példaként hadd hivatkozzam két személyes kedvencemre: Murakami Haruki Miről beszélek, amikor futásról beszélek? című írására és Keresztury Tibor futásról (is) szóló novelláira a Temetés az Ebihaalban című kötetből.