Még az év elejének megjelenése volt Makisz Citasz görög író Isten a tanúm című pompás kötete, amely azonnal kedvencem lett.

 
Egy igazi kortárs kisember-történet Görögországból, onnan, ahol nemcsak antik romok, napbarnított turisták és ógörög tragédiák teremnek, de volt államcsőd, van munkanélküliség és a népesség 98%-a ortodox keresztény. Itt tengeti életét az ötvenéves Hriszovalantisz, a tökéletes antihős, tele siralmakkal, nyavalyákkal, betegségekkel, depresszióval, vallási mániákkal és mérhetetlen mennyiségű önzéssel: utóbbiról azonban észre sem veszi, hogy létezik... Szerinte ugyanis mindenki csak siránkozik és nyavalyog, képzelt bajaival és lelki gondjaival zaklatja őt, keseríti az ő életét és játszadozik az ő sorsával. Arról, hogy munkanélküli, a főnökei tehetnek, akik utálták, meg az ország, amely nem támogatja a hozzá hasonló szorgos kisembereket. Arról, hogy nem tudja kezelni a pénzt, az apja tehet, hiszen amíg tudta, mindig ellátta őt pénzzel. Arról, hogy gátlásos a nőkkel szemben, a nők tehetnek, a rossz nyilvánosházak, a nem megfelelő menyasszonyjelöltek, és persze a szülei. Arról, hogy egyébként gátlástalan szeretne lenni a nőkkel - nos, arról is a nők tehetnek, továbbá az egyház. Arról, hogy nem lett pap, az apja tehet és az egyház (pedig milyen nyugodt élet is volna az...). Arról, hogy sosem lett költő, mert rosszak a versei, az élet tehet, mert nem ihlette meg eléggé. Arról, hogy nincsenek barátai, sem barátnői, a (volt) barátai és a (volt) barátnői tehetnek. Annak pedig, hogy még mindig otthon él, a szülei nyakán tengődve, csakis a szülei és a testvérei az okai. Bár Isten tudja, talán mindez Isten felelőssége... Hriszovalantisz csak görgeti és görgeti előre jegyzeteit, meséit, panaszait és emlékezéseit. Először még nem különösebben zavaró az az önzés, önfelmentés és siralomáradat, amely szavaiban tükröződik. Hiszen mi, magyarok sem élünk sokkal jobban időnként. Így a regény kezdetben elkápráztatja olvasóját azzal, hogy egyfajta szociográfiai-lélektani látleletet fog adni a mostani, öregedni kezdő, (kis)városi, fél-értelmiségi, görög középgenerációról.