Két évvel ezelőtt, 2015-ben a komoly hazai könyvsikerek közé tartozott és – s mindmáig oda tartozik – az irodalomtörténészből és költőből lett fiatal dán írónő, Anne Lise Marstrand-Jørgensen vaskos remekműve, a Hildegard első kötete, Soós Anita nem mindennapian szép fordításában.

A Hildegard I. olyan jól sikerült, hogy a nagyregényektől húzódozó huszonegyedik századi olvasókat is ráveszi, hogy elmélyüljenek szövegében. A téma meg is érdemli ezt az elmélyülést, hiszen Hildegard von Bingen, latin nevén Hildegardis Bingensis, azaz Szent Hildegard (1098–1179) szivárványosan sokszínű egyénisége most, sok száz év múltán is vonzza az embereket. A Rajna-vidéki Bermersheimen született nemesi sarjadék ugyanis nem egyszerűen „szent” volt, hanem egy személyben természettudós, orvos, költő, zeneszerző – és látnok, aki ezért kapta a „német prófétanő” és a „Rajnai Szibilla” neveket.

Alakját, életművét a közelmúlt több magyarul elérhető kiadványa is felidézi, így A megváltás tüzes műve, az a Bingen-mű, amely a Balassi Kiadónál jelent meg 1995-ben, illetve egy jóval korábbi könyv, amely nem Hildegard életművének szakrális, hanem orvoslási eredményeit hozza közelebb a modern kor emberéhez, nevezetesen Gottfried Hertzka: Így gyógyít Isten – Szent Hildegard gyógymódja című munkája, amely 1989-ben lett a Makrovilág Kiadó egyik sikerkönyve.

A kétkötetes dán regényben éppen az a nagyszerű, hogy Hildegard életének mindkét vezérfonala, a hit és a gyógyítás egyforma hangsúllyal szerepel benne. Az első kötetben hősnőnk még kisgyermek, majd sokoldalú és sokra hivatott fiatal nő. Most, a második kötetben negyvenes évei elején találkozunk vele, amikor – 1147-ben – elhagyja azt a Benedek-rendi kolostort, Disibodenberget, ahol elkülönülve bár, mégis egy fedél alatt éltek a férfi szerzetesekkel, s tizennyolc, őt tűzön-vízen át követő nővérrel együtt új konventet alapít az ősei földje, a Bingen melletti Rupertsbergen.

A kötetben érzékletesen jelenik meg az első időszak minden nyomorúsága: a didergések, a szűkös táplálkozás, a gyakori halálesetek, s az a küzdelem, hogy az új közösség tagjai korábbi kolostorukból visszakapják a megélhetést javító „apáca-kelengyéjüket”. Ez pedig nem könnyű, hiszen Kuno, Disibodenberg apátura egyáltalán nem kedveli Hildegardot; tehetségét, egyénisége erejét sokallja, igazi „hímsovén” módon, ügyet sem vetve arra, hogy Clairvauix-i Bernát, illetve a mainzi Heinrich érsek milyen nagyra tartotta ezt a szent asszonyt. Aki minden porcikájában szent volt ugyan, de egyéniségéből nem hiányoztak a heves rokon- és ellenszenvek. Erre utaltam a címben a Kaffka Margit kolostori regényének címét kölcsönző Hangyaboly szóval, amely tökéletesen érzékelteti a kolostori bezártságban élők egymásrautaltságát. S azt, hogy, bár a regula szerint minden társukat illett (volna) egyformán szeretniük, ez – az emberi, s különösen a női természetet ismerve – soha nem volt lehetséges. A regényben ezért központi helyre került az a két személy, akik Hildegardhoz a legközelebb álltak: lelki gyermeke, egy ifjú apáca, Richardis, akivel sok súlyos beteg életéért küzdött együtt; s az ugyancsak vele gyógyító, és gondolatait időről időre pontosan lejegyző szerzetes, Volmar, akit a bátyjának érez. S akit halálakor egy Pietà-szépségű jelenetben készít fel a végső útra. Nem szerelmi kapcsolat egyik sem, csupán olyan szép és tiszta egymásra hangolódások, mint Assisi Szent Ferenc és Szent Klára testvéri szövetsége.

Marstrand-Jørgensen könyve egyáltalán nem „rétegkönyv”, nem csak és kizárólag a katolikus olvasóközönség érdeklődésére tarthat számot. Hiszen olyan, mint egy sok színt felragyogtató, sok mintázatot kiadó kaleidoszkóp. Amely felvillantja a német középkor történelmét, mikrotörténelmét, ugyanakkor bővelkedik egyháztörténeti és komoly lelkiségi vonatkozásokban is. Ráadásul, bár a szerző nem harcos feminista, olyan középkori panorámát kínál, amely nyilvánvalóvá teszi: a saját, szűk köreikből kilépni merészelő, tehetséges nőknek – a tegnap és a ma Hildegardjainak és társaiknak – minden időben nehéz volt gondolataikat, nézeteiket érvényesíteni, elfogadtatni a tiszteletre és szeretetre méltó kivételektől eltekintve nyilvánvalóan férfiközpontú gondolkodással.

Nagy Norbert címlapja stílusos, elegáns és beszédes. Azt üzeni: ez itt az a Hildegard, amilyennek a legtöbb kortársa szerette volna. De – Isten akaratából és embertársai testi-lelki javára – egyáltalán nem ilyen volt!