Gyenge Zoltán Kép és mítosz című kötetében új megvilágításba helyezi a görög mitológia jól ismert alakjait, akiket nagyon is emberi vonásaik által hoz közel a mához. De hogyan látták vajon őket a festők az évszázadok változásával? Ez is kiderült a vetítéssel egybekötött könyvbemutatón az Olvasók Boltjában.

„A mítosz, szemben a fogalmi gondolkodással, képekben, történetekben beszél, és a már idegölően és dögletesen unalmassá vált fogalmi gondolkodásnak egy olyan alternatíváját kínálja, amellyel – ha valós élménynek fogjuk fel a létünket – mindazt felmutathatjuk, amit felmutatni érdemes” – vallja Gyenge Zoltánfilozófus, Kierkegaard és Schelling fordítója, a Szegedi Egyetem professzora. Gyenge Zoltánban és előadásmódjában egyébként semmi „professzoros” nincsen, erről meggyőződhettünk az Olvasók Boltja hangulatos kultúrkuckójában a filozófus Kép és mítosz című kötete második részének megjelenése alkalmából. Mint megtudtuk Votisky Zsuzsától, a Typotex Kiadó vezetőjétől, az első kötetből alig maradt, ami a témát tekintve kellemesen meglepő. Ráadásul a folytatás sem a hollywoodi filmek izzadva megszült „Bombasiker 2” változata, hanem új megvilágításba helyezi a mitológia esztétikáját, és szerzője afféle másként gondolkodóként világít rá a megkövült mítoszértelmezésekre, mindezt festményekből kiindulva. 

A vetítéssel egybekötött bemutatón a kötetben felvonultatott alkotások közül nem is egy megelevenedett a vásznon, és azonnal bele is feledkezhettünk a görög mitológia szövevényes dzsungelébe – ember nincs, aki teljesen kiismeri magát benne, nézett mosolyogva Gyenge Zoltán „ókorász” kollégájára, aki helyeslően bólintott: bárkit azonnal meg tud buktatni belőle. Gyenge egy paradigmatikus mítosszal nyitotta előadását: Zeuxis és Parrhasziosz festők versengésével, ki tud élethűbb képet készíteni. Zeuxis egy tökéletes gyümölcsfát fest meg, olyannyira, hogy képére rászállnak a madarak csipegetni, majd Parrhaszioszhoz fordul: húzza el a függönyt műve elől, hadd lássa, mit alkotott. Csakhogy a függöny maga a kép. Parrhasziosz meghaladta Zeuxist, magyarázta Gyenge: míg az előbbi azt ábrázolta, amit lát, az utóbbi azt, ami őbenne van. („Ha az ember nem lát mást, csak ami önmagán kívül van, jobb, ha nem fest semmit” – idézte a filozófus Caspar David Friedrich sírfeliratát.) Ennek ellenére alig ábrázolják e történetet a képzőművészetben, csupán egyetlen metszet maradt fenn róla, ezt meg is nézhettük.

Mintegy ellenkező véglet a Médea-mítosz, amely rekordtartó a feldolgozások számát tekintve, a képtől az irodalmon át a színházig és filmig. Médea borzongatóan ellentmondásos figuráját sokszor boszorkányként ábrázolják, Gyenge Zoltán Shakespeare-t hozta fel példának, aki Hekaté papnőjeként szerepelteti. Mi azonban az est központi témája, a nők szerepének megítélése szempontjából vizsgáltuk az alakját: Gyenge ebben az esetben is túlzónak érzi a görög mitológia „mindig a nő a hibás” alapállását. Akárhogy is, Médea feladta Iaszónért hazáját, szüleit, a menekülésük sikere érdekében feldarabolta testvéreit, a vétke tehát – hogy később, amikor Iaszón „le akarja cserélni” egy fiatalabb nőre, meggyilkolja saját két gyermekét – csupán a mérleg egyik serpenyője. A súlyos tett hátterére egyébként három magyarázat is létezik (egyik változat szerint a korinthosziak fizették le Euripidészt, hogy így írja meg), ám az a bravúros, hogy a drámából mindhárom változat kiolvasható. Két festményt is megnézhettünk a témában: Waterhouse Iason és Médea című képét, ahol Iaszónt láthatólag csak kötelességből pingálta a háttérbe a festő, akit mindig a nőalakok izgattak, valamint Gustav Moreau alkotását, ami szinte „szocialista-realista” alkotás, fűzte hozzá Gyenge Zoltán, mert már-már a nevetségességig szimbólumokkal helyettesít mindent. 

A görög mitológia „verjük el a nőkön a port” nézőpontja több mítoszban is tetten érhető. Heléné „felmentéséhez”, akit a trójai háború okozójaként könyveltek el, a szofisták kellettek, de Euripidész drámája végzi el teljesen a feladatot. Oresztész és Elektra történetében Oresztész öli meg saját anyját (amiért a fúriák üldözik is), de a mítosz azt sugallja: a kiagyaló valójában Elektra volt. Tündareósz és Léda csodálatos házassága sem Léda hibájából bomlik fel, hanem Zeusz miatt, aki hattyú alakjában elcsábítja Lédát (mint Gyenge Zoltán derűsen közbeszúrta, valójában az egész görög mitológia Zeusz kéjvágyának és Héra féltékenységének a története). Danaé tragikus sorsát is Zeusz pecsételte meg, aki ezúttal aranyeső képében termékenyítette meg az argoszi királylányt. E történet legmegrázóbb feldolgozása talán Artemisia Gentileschi, az első festőnő alkotása 1612-ből. A kép befogadásához tudni kell: Gentileschit festőtanára, akit apja talált mellé, megerőszakolta. Amikor Artemisia bevádolta a bíróság előtt az erőszaktevőt, a korszellemnek megfelelően őt kínozták meg (ujjait összezúzták), s csak ezután ítélt végül, hosszú idő után a bíróság a bűnös ellen. Artemisia Gentileschi ettől kezdve elborzasztó képeket festett – Danaéja egy vakítóan fehér testű nő, teljesen kiszolgáltatva, akinek a bőrére hulló aranyeső-szirmok vércseppekké változnak. 

Megnézhettük továbbá Párisz ítéletének festészeti lenyomatait, amelyek közül a két legmeghökkentőbb kordokumentum Toulouse-Lautrec karikatúraszerű ceruzarajza 1894-ből, A modern Párisz ítélete, ahol a párizsi mulatók egy vén kéjence gusztál három rosszlányt; valamint Ivo Saliger, a náci Németország kedvelt festőjének a képe, amelyen egy Hitlerjugendre hajazó ifjú szemléli a stramm, izmos árja nőket. Mint megtudtuk Gyenge Zoltántól: az árja osztályozáshoz a külső jegyek tekintetében részben Saliger képei voltak az irányadók. És szó esett még Odüsszeuszról, aki Gyenge szerint „a görög mitológia legnagyobb gazembere”, Hermészről, aki a filozófus szavaival „az istenek pizzafutára”, és a három hiú, versengő nőszemélyről, akik meg akarják vesztegetni Páriszt. „Többször leírták rólam, hogy szemtelen vagyok – vallotta meg a kötet szerzője –, de inkább jó értelemben. Tudni kell, hogy én nem a művészettörténészi szakma felől közelítek a képekhez, hanem egy sajátos nézőpontból.” Votisky Zsuzsa hozzátette: Gyenge Zoltán filozófusként a látni tudás vágyát kelti fel az emberben a bemutatott festményekkel. „Ráadásul egy feminista pasas”, tette hozzá általános tetszést aratva a kiadóvezető.

Ennek megfelelően egy gyönyörű nő zárta az estet, a görögöknél immár modernebb mítoszhős: Waterhouse lenyűgöző, Lady of Shallott című képe Tennyson egy balladájának főszereplőjét ábrázolja. A lány, akit bezártak egy várba és megátkoztak, nem láthatja a külvilágot, csak tükörből, s amit a tükörben lát, abból gyönyörű szőtteseket készít. Ám egyszer beleszeret Sir Lancelotba, megfordul, kinéz a valóságba, s ebben a pillanatban meghasad a tükör. A ballada végén a lady szörnyethal. Nem is kellett magyarázat hozzá az esten, hogyan kapcsoljuk e történetet a festészet esztétikájához.