…Hát olyan gőzfelhőbe kerülünk, hogy a szekérrudat a kis lábujjkánknak látjuk benne. Egy hatalmas tűz fölött óriási fazékban fő valami, egy író nagy kalánnal ájtatosan kavargatja. A tűz körül ezrei vannak a szanszkrit, szláv, germán, görög, latin, hindu, finn, török, tunguz, néger, inka, indián stb. mitológiai köteteknek. Piros menyecskék apró darabokra vágják őket, és úgy öntik bele a gőzölgő fazékba. Elámulok: – Mi a fészkesfitty-ősmagyarság ez?
– Az a híres író főzi itt az ősmagyar mitológiát. Még csak a patagón mitológia hiányzik hozzá. De azt csak feketepiacon lehet kapni, erre pedig nem futja az ősmagyar büdzsé.

– írja egy helyütt ősmagyarságkutató rémálmáról Szabó Dezső, és bár az írás megjelenése óta eltelt háromnegyed évszázad, ma sincs könnyű helyzetben, aki a magyarság történelmében próbál eligazodni. Az emberek zöme még mindig azt hiszi, hogy a legendákat és mítoszokat, a nép ajkán továbbélő és a századokkal ezelőtt lejegyzett történeteket a kritikát félretéve, szó szerint, az értelmezés kísérlete nélkül kell tényszerűen igaznak elfogadni. Aki mást mond, az minimum idegenszívű. (Ha valaki ezt a kérdést kezdi kapargatni, akkor kaphat a pofájára. A fortyogó indulatokról képet alkothat magának, aki elolvassa ennek a közelmúltbeli írásnak a kommentjeit.)

A székely írás kapcsán mára felhalmozódott tudás-, és a vele szemben álló – még nagyobb kupacot képező – nemtudás-anyag kapcsán futottak át rajtam a fenti gondolatok, amikor végre kezembe vehettem Sándor Klára új könyvét, melynek cselekménye javarészt Mátyás király idejében „játszódik”. Elismerem, hogy a cselekmény szó használata nem túl szerencsés egy tudományos munka kapcsán, de nem tudom másként megragadni azt a szerteágazó és sokszínű nyomozói munkát, amivel Sándor Klára felgöngyölítette mindazt, amit a székely írás reneszánsz korban keletkezett, nem székelyföldi emlékeiről ma tudhatunk.

Az 1933-ban felbukkant Nikolsburgi Ábécé és a Bolognai Emlék néven ismert lejegyzés sok titkot rejt, és éppen a sok, korábban megválaszolatlan kérdés miatt alkalmas arra, hogy egy korokon átívelő tudományos nyomozás tárgyává legyen. Sándor Klára nem csak az emlékeket és a róluk született elméleteket vizsgálta meg, hanem a kort és a környezetet is, amiben ezek a szövegek keletkezhettek. A kézzel lejegyzett Nikolsburgi Ábécé 1933-ban – az azt tartalmazó kötet nélkül – került a kutatók kezébe. Az 1483-ban készült ősnyomtatványt egy gyűjtő szerezte meg, és a magyar tudósok szem elől tévesztették. Azt gondolhatnánk, mint ahogy sokan gondolták is, hogy a kötet maga nem túl érdekes a székely írás körüli rejtély tisztázása szempontjából. Persze, ez az álláspont megváltozott, amikor 2011-ben a nürnbergi könyvtárból előbukkant Bartholomeus Angelicus könyvének keresett példánya. Az ősnyomtatvány felbukkanásával tisztázható lett, hogy ki jegyezte le a székely ábécét, és meggyőző magyarázat születhetett arra is, hogy mikor, milyen körülmények között, milyen forrásból dolgozott a morvaországi nemes, aki egy másik, ma Stockholmban őrzött kötetet is birtokolt. A két kötet, a Nikolsburgi Ábécé és az alatta lejegyzett héber ábécé már olyan támpontokat kínál, melyek segítségével átrostálhatók az eddigi elméletek…

Az Olvasó a Nikolsburgi Ábécé kapcsán Mátyás király udvarában találja magát, ahol már arra is választ lehet találni, hogy mit és honnan tudtak/tudhattak akkoriban a székely írásról, miféle politikai hasznot remélhettek attól, hogy Hunyadi Mátyást „második Attilaként” mutatták be, és hogy ehhez miként passzolt a székelyek legendás hun eredete és valóban létező írása.

A Bolognai Emlékként (Bolognai Rovásemlék, Bolognai Naptár) ismert dokumentumot lejegyző Luigi Ferdinando Marsigli (1658-1730) a kortársai szerint akkora tudós volt, hogy koponyáját halála után leválasztották a testéről és kiállították egy templomban. A fej csak hatvan évvel később került a test mellé a sírba.

Marsigli gróf életében jórészt az osztrák császárt szolgáló katona volt, és emellett polihisztor is, aki fizikával, csillagászattal, néprajzzal, növénytannal, földrajzzal és nyelvészettel foglalkozott. A naptárt is tartalmazó székely írást Erdélyben másolta le. A Bolognai Emlék vonalán elindított nyomozás legalább annyira izgalmas, mint a Nikolsburgi Ábécé kapcsán feltárt ismeretek. Itt is legalább annyi cáfolni- és pontosítani való akad, mint ott. Ebben az esetben is elkerülhetetlen a történelem látszólag nem ide tartozó momentumainak tanulmányozása, a rejtett összefüggések feltárása, az eredeti dokumentum vizsgálata, sőt a helyszínen végzett kutatás. A Marsigli által lejegyzett dokumentum sok kérdésre nem ad – még? – választ, de sok más kérdésre megadja a feleletet. („Csak” jól kell kérdezni.) A két emlék összehasonlítása egymással és más székely írással jegyzett forrásokkal hallatlanul izgalmas eredményekre vezet. Szerepet kapnak a történetben Mátyás udvari emberei, a ferencesek, a keleten maradt magyarok megkeresésére indított expedíció, és számtalan olyan elem, amitől teljesebbé válik a kirakós.

Sándor Klára kötete kapcsán jól látható, hogy a székely írás története (is) egy olyan kirakós játék, melynek darabkái szétszóródtak a világban, a részletek utáni nyomozás Stockholmba, Bolognába, Krakkóba, Budára, Szegedre, Szárhegyre, s ki tudja még hová vezet. Az időben pedig pont olyan messzire kell visszatekinteni, ameddig ellátunk, s a délibábot meg tudjuk különböztetni a vizsgálat valódi tárgyától.

Maradva a puzzle hasonlatnál – elismerem, hogy egyszerűbb lehet a világban szétszóródott apró részletek helyett új, talán színesebb darabkákat festeni. Belátom, hogy könnyebb a meglévő eredeti részleteket addig farigcsálni, amíg valahogy – az összképet figyelmen kívül hagyva – beszuszakoljuk valahová.

DE NEM LEHET, HOGY JOBBAN MEGÉRI A VALÓDI KUTATÁSBA FEKTETETT ENERGIA?

Nem lehet, hogy a tudományos módszerekkel megvizsgált igazság érdekesebb, izgalmasabb, tartalmasabb, mint a Szabó Dezső által álmodott kondér, ami körül ma is oly sokan sürögnek mérget főzve táplálék gyanánt?

Ráadásul Sándor Klára munkája nem ér, nem érhet véget a kötettel. A nyomozás folyik tovább…