Sándor Klára A székely írás reneszánsza című kötete tulajdonképpen egy sorozat harmadik részének is tekinthető. Az első a Nyelvrokonság és hunhagyomány (2011, Typotex, Budapest), mely a magyar hunhagyomány kialakulását és történetét, a korai magyar történelem keleti, elsősorban török hátterét mutatja be, a második rész pedig A székely írás nyomában című monográfia (2014, Typotex, Budapest), amely a székely írás eredetét, a lehetséges török kapcsolatait, a X. századból származó Kárpát-medencei emlékeket, a székely írás emlékcsoportjait (feliratok, kéziratok, hamisítványok), valamint a székely írás kutatásának történetét tárgyalja. E kettőhöz szorosan kapcsolódik e harmadik írás, melyben a szerző azt kutatja, mit árul el a székely írás kultuszáról a két legkorábbi, nem székelyföldi templomban talált emlék: egy Nikolsburgban talált ábécé és egy Bolognából előkerült naptár.

„A kötet a tudományos munkák minden előírását betartva készült, de azt remélem, tágabb olvasói kör érdeklődését is fölkelti – erre szolgál a szélesebb művelődéstörténeti alapozás” – írja Sándor Klára az előszóban. Igen, joggal fölkeltheti azt a bizonyos érdeklődést elsőként témáját tekintve: hiszen a székely írás/rovásírás történelmünknek azon darabkái közé tartozik, amely nem unalmas tanulnivaló, vizsgaanyag, hanem (talán elsősorban a cserkészmozgalomnak köszönhetően) kiapadhatatlan játékforrás, versenytéma, fejlesztési eszköz. De a fölkeltett érdeklődést fenn is képes tartani ez a könyv, mert olyan széles művelődéstörténeti alapokról indul, melyben mindenki találhat fogódzót: biztos vagyok benne, hogy mindenki hallott már Mátyás királyról, Anonymusról, a ferencesekről és csíksomlyói vagy szárhegyi kolostoraikról… vagy legalább ezek valamelyikéről. Innen kiindulva már csak olvasni kell és eljutunk az „igricek fecsegő énekeitől” a Képes Krónikáig; kiderül, mi a kapcsolat Kézai Simon, Mátyás király krónikásai és székely írás között; megtudjuk, ki volt Luigi Ferdinando Marsigli, aki 1690 végén császári tisztként ment Székelyföldre és ekkor másolt le egy székely jelekkel írt naptárt – ez a székely írás leghosszabb és elég korai ismert emléke; szó kerül a legrégebbi magyar kalendáriumokról és csíziókról; illetve a ferencesek erdélyi története, az anyanyelviség elterjedésében játszott szerepük, a gyergyószárhegyi és a csíksomlyói kolostorok művelődéstörténeti jelentősége is terítékre kerül. Az egész ismerethalmaz, mint sima vízbe dobott kavics nyomán keletkező koncentrikus körök esetén, kicsúcsosodik a két nyelvemlék filológiailag pontos történelmi és nyelvészeti bemutatásában, elemzésében.

A könyv szerkezete is olyan, hogy valósággal körbejárja a témát, nem hagyva helyet belefáradásnak, unalomnak… ezért is éreztem találónak a vízkör-hasonlatot. És hogy remélhető folytatás, az az utolsó mondatokból derül ki: „Van egy több szempontból is rejtélyes felirat, amelyet nem a Székelyföldön írtak – igaz, nem is Magyarországon –, de készítője székelyföldi volt, de nem is olyan könnyű eldönteni, hogy az autentikus székelyföldi, vagy az udvari hagyományokhoz tartozik-e inkább. De ez már egy másik történet része.”

A tudóstársak, kutatók és szakos diákok számára hasznos Sándor Klára munkája azért a 32 oldalas, több száz adatot tartalmazó bibliográfiáért is, mely a könyv végén található.

A fent leírtakat támasztja alá Ilia Mihály Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus megállapítása is: “A szerző legkorábbi tudományos munkája is (a bolognai rovásírásról) már jelezte, hogy az ő metódusa nem pusztán írástörténeti érdekességű, nem pusztán nyelvtörténeti anyag, hanem a magyarság őstörténetének nyelvi, írástörténeti kiegészítése, bő művelődéstörténeti háttérrel igazolt elmélet. Sándor Klára ebben a sokat vitatott tárgyban nem elfogult, tágan ismerteti a legképtelenebb ötleteket, elméleteket és higgadt, tudományos érvekkel cáfol. Ez a hangnem az őstörténeti témában ma szokatlan, ezért meggyőző.”

Sándor Klára 1989-ben szerzett diplomát a József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-altajisztika-magyar nyelvtörténet szakon. 1989-től a JATE Altajisztikai Tanszékén, 1995-től a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola (2000-től a Szegedi Tudományegyetem Tanárképző Főiskolai Kara) Magyar Nyelvi Tanszékén főiskolai tanár, 2006-tól az SZTE BTK Könyvtártudományi és Humáninformatikai Tanszékének docense. 1991-ben szerzett egyetemi doktori címet turkológiából, 1996-ban lett a nyelvtudomány kandidátusa. Kutatási területe az evolúciós nyelvelmélet és a nyelvszociológia, ezen belül a nyelvi változás, a nyelvi megbélyegzés és diszkrimináció, a nyelv és hatalom viszonya, a nyelv, a kultúra és a társadalom összefüggései, valamint a 21. századi kommunikáció sajátosságai. Félszáznál több tanulmányt publikált, illetve körülbelül ennyi konferencia-előadást tartott; különböző hazai és nemzetközi kutatócsoportok munkáját vezette, számos konferenciát szervezett és kötetet szerkesztett. Több hazai és nemzetközi szakmai társaság tagja.