0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2001
Oldalszám: 270 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9326-11-8
Témakör: Filozófia, Publicisztika
Sorozat: Válogatott írások

Ára: 1750 Ft (Elfogyott)

A könyvtár foglya
válogatott írások

A könyvtár foglya

KRITIKA – Társadalomelméleti és kulturális lap — 2002. április
Egy kiváló fizikus, természettudós és tanár gyűjtötte össze ebben a kötetben tudománytörténeti és elméleti tanulmányait illetve esszéit a fizikatörténettel, mint a gondolkodástörténet egyik kitüntetett narratívájával a középpontban. A könyvtár: szemléletes és régi, szerteágazó művelődéstörténeti hagyományra visszautaló, a XX. században irodalmi és filozófiai irányból egyaránt újraéledt metafora, amelynek egyik legismertebb változata „a természet könyve”. Ez a könyvtár az, amelyben csak benne lenni lehet – s ez indokolja a könyvcím s a kötet egyik szellemes írásának fogolybővítményét –, ami tehát nem más, mint a természet működési törvényeiről szóló tudásunk bibliotékája. Ebben a beláthatatlan „polcrendszerben” vagy memóriában a természettudomány fogoly helyzetben van ugyan, de ennek nincs okvetlenül reményvesztett vagy kétségbeesett érzelmi-szemléleti felhangja. A könyvtár foglyának lenni: a természettudomány alighanem természetes helyzete. Hraskó gazdag tematikájú, széles horizontokat nyitó, egyben intenzíven problematizáló könyve a szorosabb értelemben vett tudomány bibliofogságának itt és mostja, sajátos olvasástörténet, a címként megadott kettős metafora szétszálazása, kifejtése, bemutatása, bármiféle utópikus, transzcendens kívülről kérdezés nélkül, mely azt sugallhatná, hogy mindenképpen szükséges vagy lehetséges a tudományt kiszabadítani a könyvtár (a természet) fogságából. Inkább azt kérdezi: hogyan is értendő, hogyan is működik maga a könyvtár, amelyben – mintegy otthonosan mozgó foglyokként – vizsgálódunk?
A transzparens címadás e könyv rokonszenves szabatosságigényének és a megformálás, sőt az ízlésesen fikciós szövegképzés iránti fogékonyságának a következménye. Van ennek az igénynek és fogékonyságnak tartalmi, szigorúan érvényesített, habár nem kevésbé rejtélyes oldala is, ami végighúzódik Hraskó könyvén, ez pedig a tudományos igazságon, illetve érvényességen belüli szépségigény, amit a tudománytörténet nagyjainak némelyike nem győzött hangsúlyozni, Keplertől Einsteinen át Diracig. Először éppenséggel egy szépíróvá aposztatált Fejér Lipót-tanítványnál, Ottlik Gézánál, figyelemre méltó „természettudományos” hangjátékának, a Valencia-rejtélynek és egyik-másik esszéjének lapjain olvastam arról, hogy egy matematikai levezetésnek nemcsak helyesnek, hanem szépnek, sőt elegánsnak is kell lenni, mert, s ez az igazán elgondolkodtató, e követelmény fokozza a levezetés tartalmi igazságát, érvényét. Hraskó így ír Paul Diracot méltató előadásában: „…megingathatatlanul hitt abban, hogy a természeti jelenségek mögött tökéletes formákat kell keresnünk, amelyek számunkra a jelenségeket leíró egyenletek matematikai szépségében nyilvánulnak meg.” Egy Dirac-levélből pedig ezt idézi: „Schrödinger és én egyaránt rendkívül nagyra értékeltük a matematikai szépséget és a matematikai szépség iránti tisztelet áthatotta egész tevékenységünket… Olyan volt, mint egy vallás. Egy vallás, amelyben hinni kifizetődő is volt, mert sikereink többségének az alapját képezte.” – A nem szigorú, angolszász értelemben science-t művelő esztéta-olvasó számára is instruktív ez a szövegrész: ezek szerint a matematikai/formai szépség iránti igény és tisztelet egyben a tartalmi siker kritériuma. Akkor tehát lennie kell valamilyen összefüggésnek mégis csak az igaz és a szép között, ami – úgymond, platonikusan, amilyen Dirac is volt minden jel szerint – a jelenségek „mögött” nyilvánul meg. Ez a „mögött” azonban a mostani filozófiában tilalmas, sőt kárhoztatott, metafizikus szóhasználat, mégis, Hraskó Péter kötete éppen arról győz meg, hogyan lehet alkalmazni ezt a „mögöttet” nem metafizikus módon. Éppen ez A könyvtár foglya egyik szellemi-gondolkodási jelentősége és hozama. Ez a bizonyos „mögött”, a szerző fejtegetései szerint (már amennyire egy bölcsész fölfoghatja egyáltalán, túl nagy tévedés veszélye nélkül) nem spekulatív, hanem intuitívan tapasztalt. Hraskó Péter a józan empíria oldalán áll, mindenfajta „empirista” túlfeszítés nélkül. Kötetének darabjaiban éppen azt a lehetséges egyensúlyt mutatja be, ami a (tudományos) gondolkodás tapasztaló-kísérletező és következtető, elméletteremtő aspektusa között kialakítható, új és kreatív formában. Talán éppen ez a formára (is) törekvő aspektus volna szorosabban véve a tudományos gondolkodás egyben érvényességre is igényt tartó erőfeszítése. Nem a konstrukció túlfokozása, hanem valamiképpen a mikro- és makrouniverzum formáit sajátosan láthatóvá tevő, szemléletességet/megérthetőséget fokozó, absztrakciót ellensúlyozó hangsúlyozása volna a tét. Némileg paradox módon: az absztraktum láthatóvá tétele éppen az absztrakció műveletének kritikai (határokat tudomásul vevő és újraértelmező) önreflexióját jelentheti. „Dirac személyében – olvasom a tanulmányban –, még a kvantumelmélet klasszikusai között is akadt olyan, aki a tapasztalásban magában nem látott elvi problémát és a mikrovilágot ahhoz hasonló természetességgel szemlélte, mint a régi idők természetkutatói a maguk világát… Úgy gondolta, hogy egy filozófiai elmélet jelentése… magától, külön filozófiai elemzés nélkül is feltárul.” A következő bekezdésben viszont azt írja, hogy: „Ez a szemléletmód a filozófia iránti bizalmatlansága ellenére mégiscsak egy markáns filozófiai álláspont, amely azonban sokkal közelebb áll az ókori, platonikus felfogáshoz, mint a koppenhágai iskola ismeretkritikai beállítottságához.” Hraskó Péter könyve, a tudományos érvényesség-kritériumok „könyvtárazása” közben arról győz meg: miért is szükséges, ha nem is mindig lehet elégséges módon fenntartani a mérsékelt platonizmus, skolasztikus paradigmában fogalmazva: a mérsékelt realizmus egyes szemléleti sarokpontjait. Továbbá arról, hogy egyfajta anakronizmus, a manapság kevéssé divatos hagyománytípus (mérsékelt platonizmus, mérsékelt realizmus) és a könyvtár-, illetve fogolymetafora miképpen válik Hraskó transzparensen működő nyelve által nemhogy az avíttság, hanem egy átkaroló, visszahajló megújulás szellemi lehetőségévé. Például azzal, hogy transzparenciája, szabatosságigénye szerint nem leplezi, hanem nyílttá teszi, ahol szemléleti formákról, antropomorfizációról, sőt retorikai trópusról van szó, azaz emberi döntésről. A kötet különleges szellemi atmoszférájához tartozik, ahogyan a komoly bölcsészműveltséggel rendelkező szerző a természettudomány felől járja körül a humánkultúrában nagy és gazdag kulturális metaforikákat.
Mindez persze – számomra, ez esetben szó szerint műkedvelő olvasó számára – egyetlen, nem kis horderejű kérdésben foglalható össze: noha a tudományos gondolkodás szigorúbb vagy egyenesen exkluzívan valódinak tekinthető válfajaiban is nyilvánvalóan tetten érhető és tagadhatatlan a megfogalmazás, a szemlélet nyelvhez kötöttségének szubjektív, antropomorf döntésszerűsége. Vagyis két- és többértelmű szabadsága, vajon következik-e ebből a gondolkodás korunkra jellemző szélsőséges önkritikája: a végül is agnosztikus pusztán ironikus relativizálás, a kizárólag retorikai kritika és analízis? Tényleg csakis és reménytelenül nyelvünk-gondolkodásunk-könyvtárunk foglyai vagyunk-e vagy van-e, alakul-e itt és most, benne és közöttünk, általunk még valami, esetleg, mondjuk, egy elvileg el-olvasható szöveg, ami a mindenkori metafora tertium comparationisa? Milyen közvetítést jelent a könyvtártól a szövegértésig vezető út, ösvény, labirintus? S végül: kényszerítően következik-e a fentiekből egy olyan radikális, manapság egyértelműen hódítani igyekvő relativizmus, amely a könyvtárról tényleg elhiszi, hogy kizárólag szemléletfüggő, amelynek érvényességét, valóságát illetően semmiféle megbízható ismeretre nem tudunk szert tenni? Azaz: a jelöléseink csakugyan egy teljesen önkényes dekódoló játék tárgyainak mondhatók, semmi egyébnek? Miképpen függ össze és különbözik is szemléletesség és szemléletiség? Ez a kérdésegyüttes, Hraskó Péter könyvnyi és könyvtárnyi fogalmazásában, a „létezik-e a Másik, vagyis valamilyen értelemben az engem meghaladó valóság?” súlyos, metaetikai kérdésévé változtatható, amelyre nem evidensek, nem kéznél levőek a válaszok. Érdemének mondhatjuk, hogy olvasóját felszabadító erővel veszi rá az újrakérdezésre: A könyvtár kulturális és ismeretelméleti végtelensége csakugyan hiánytalanul azonos értelmű-e az átláthatatlansággal? A tudós szerző számára ugyanis a természettudomány: nyelvi kérdés, ami egyúttal ősi filozófiai, tudományelméleti kérdések újraértését, újrafogalmazását jelenti. Nem utolsósorban azt a mérsékelten realista, nem posztmodern kérdést, hogy: létezik-e a „könyvtárban” szemléletes, de a szemléletmódtól a lehető legkisebb mértékben függő „szöveg”? A nyelv kérdése voltaképpen éles, egyszerre ismeretkritikai és etikai kérdés, amely a valóság státusára és mibenlétére irányul, egy olyan gondolkodástörténeti, időbeli, kortársi kontextusban, amelyben ez a kérdezés radikálisan zárójelbe tevődni s elhomályosulni látszik súlyos konzekvenciáinak átgondolása nélkül.
Illetve tovább kérdezhetjük Hraskó Péter nyomán még ezt is: tényleg feladható-e álom és valóság megkülönböztethetőségének korunkban feledésbe merülni látszó vágya? Mert a természettudományban talán mégsem a vágy titokzatos tárgyáról, hanem a valóság megismerési vágyáról van szó, ami kényszerítőleg és ősi hagyományt idézve nem esik messze az etika főkérdésétől: hogyan éljek, azaz hogyan éljek a bennem élő s a velem élő, mindenkori Másfélével, Másikkal, legyen az a másik ember, a társadalom vagy a természeti A (megélt) megismerésre irányuló vágynak ugyanis nem lehet tárgya, hanem csak hermeneutikai értelemben vett interaktivitása. Közöttiség a valóság mint „más(ik) világ” és közöttem (akár atomisztikusan, akár szociálisan, csoportosan értett ez az „egyes számú” ego). A megfigyelő (a tapasztaló-kísérletező és/vagy az elméletképző ego) mérsékelt, szemléleti dualizmusa talán a világ egységébe – de nem osztatlanságába – vetett szerény meggyőződés záloga, s ez a paradoxon, úgy vélem, nem feloldandó. Így persze visszacsatolunk a „szépség és elegancia” rejtélyesnek tűnő matematikai követelményéhez is, amennyiben valamely levezetés vagy egyenlet szép formára hozatala nyilván nem valamilyen „mögöttes”, rejtett lényeg, valamilyen igazibb valóságosság birtokló előbányászása, nem uralhatóságának illúziója, hanem a benne, s általa való részesedés koegzisztenciája. A platóni tökéletes testek, az ideák világa talán nem más, mint a látásnak az a lehető legkisebb mértékben szubjektív módja, ami maga is a valóság (alkotó)része és részese. A participáció valóságos művelete, cselekvése, mint valóságelv az, ami a mérsékelt realizmus és a mérsékelt platonizmus melletti lehetőséget nem zárja ki. Persze hazabeszélek: az esztétika és a jelenkori kritika az utóbbi évtizedekben lemondani látszik a szépségről való beszéd ismeretelméleti és etikai eredetének, emez összefüggésnek az újratudatosító, konstruktív hagyományáról, s így az esztétikai anything goes önkényessége és esetlegessége sajátos esztéticista-kulturális titanizmussá válhatott. Hogy miért történt így, éppen ez az, ami kultúratörténeti és -elméleti magyarázatra szorulna. E magyarázatigény halványulása és a „jelen állapot” túlságos elfogadottsága maga is beszédes fejlemény.
Hraskó Péter könyve több alapvető tételt fogalmaz meg és állít fel önmagának. Az egyik ilyen tét, ha jól értem, régi kérdések újraolvasása, a tudománytörténet, a természet, az ég és föld, valamint a kísérleti tapasztalás könyvtárában. A tapasztalás és a „tisztán” logikai eljárás nem kijátszható egymás ellen, hanem korrelatív játékba hozható, az alkotó részvétel jegyében. Fontos vezérmotívuma továbbá, hogy a tudomány nemcsak az obskurantista, babonás vagy irracionalista előítéletek ellen kell, hogy harcát megharcolja, hanem önmaga racionalista előítéletei ellen is. Ha a felvilágosodás és a modernitás projektjét befejezhetetlennek véljük, a szintén üdítően anakronisztikus Habermasszal egyetértve, akkor ez mindenekelőtt az önkritika bátorságát és megvesztegethetetlenségét jelenti, önnön racionalizmusunk megóvását a babonaszerű megmerevedéstől. Mindez együtt adja e könyvnek a lehető legpozitívabban értett anakronizmusátszakmaetikáját, nem humortalan, hanem invenciózus komolyságát.
Balassa Péter

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK