0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Körner Gábor
Megjelenés: 2017
Oldalszám: 472 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2799-38-4
Témakör: Szépirodalom
Sorozat: Typotex Világirodalom

Eredeti ár: 3900 Ft
Webshop ár: 2340 Ft

KOSÁRBA
Szálkák

Szálkák

http://olvasoterem.com
2017-8-02

A könyv a mai nagyvárosok sajátságos világába, eltévedt emberek, önmagukat nem találók vagy másként találók közé vezet.

 Szálkák nem egy könnyű olvasmány. Nem a témája miatt, hiszen az meglehetősen mindennapi: a mindenféle emberi kapcsolatok. Különlegessé az írói hozáállás teszi, a létezés abszurd humorának és az élet keserédes mélységeinek a felfogására irányuló sajátos törekvés, amiről Karpowicz maga beszél, amikor egy helyen szereplőjéről, Krziśről azt állítja, hogy “imádta a nüanszokat és a kontextussal való játékot, imádta a szürke árnyalatait felvonultató véleményeket, a cserebogár páncéljaként különböző jelentésekben színjátszó részleteket.” A regény erőssége éppen ebben rejlik: a számtalan utalásban, az árnyalt megfogalmazásokban, a nüanszok fény-árnyék játékában, amiben avatatlan olvasó könnyen elveszik, legalábbis könnyen úgy érzi, mintha kimaradt volna valamiből, mert nem sikerült a szöveg teljes jelentését megérteni.

A szavak alakjával és jelentéseivel való játék, az idiolektusok használata erősen egyéníti a szereplőket, és a jellemzés eszközévé válik. De ezen kívül olyan mélységeket kölcsönöz a szövegnek, amit csak a corpusból kiszállva érthetünk meg. Andrzej például a szerelme aláírása (egy sima K. betű) olvastán azon töpreng, vajon ez a neve akar lenni (Krziś), vagy pedig azt jelenti, hogy szereti (kocham)? Míg végül erre a következtetésre jut: Nem lehet tudni, ő maga-e, vagy szeret.” Bár Andrzej nem folytatja az eszmefuttatást, a kijelentés egyike annak a számtalan kiskapunak, amiken az olvasó ki- meg bejár a regénybe, most például azon kezdve töprengeni, hogy tán valóban így van: aki szeret, az nem önmaga, vagy legalábbis önmagának egy meghamisított, idealizált változatává változik, ami egyszercsak szétfoszlik. A mondat ugyanakkor valamiféle előre mutató jóslat is, utal a pár további sorsára, az érzelmek elhidegülésére, a sodródásra, de persze mindez csak az olvasás során válik nyilvánvalóvá.

Nagy fontossággal bírnak a szövegben a kedvenc idézetként vagy személyes mottóként feltüntetett versrészletek, többségük különböző lengyel szerzők műveiből, mint Andrzej kedvence: “összeszorított száj, / melyen ki nem lépek soha.” Ugyanezekért a nyelvi csemegékért be kell vallanom, másodszori olvasásra a regény jobban tetszett, mint először. Főleg, mert a cselekmény nem bír túl nagy fontossággal – csak olyan, mint a körülöttünk zajló élet, az emberek megismerkednek, időt töltenek együtt, elfelejtik, szeretik vagy becsapják egymást, újra találkoznak, csalódnak, és így tovább. A lényeg a személyiségjegyeken, az értelmezéseken és az önkifejezés módjain van: hogy az olvasó önkéntelenül is azon kezdjen töprengeni: ha ilyen kevéssé fontos az, hogy mi történik az egyes emberrel (ergo önmagával is), akkor az élet megismételhetetlen megnyilvánulása folytán talán valóban fontossá válik az, hogyan csomagolod tetszetős külső köntösbe belső tartalmaidat, hogyan értelmezed mások számára a magad valóságát, hogyan nyilvánítod meg a saját egyediségedet, hogyan teszed azt mások számára vonzóvá, hogy legalább egy villanásnyi időre elhitesd, hogy fontos vagy és értékes. Hogy téged válasszanak, hogy ne felejtsenek el, hogy belakapaszkodhass valamibe akkor is, mikor egyedül vagy, és őszinte vagy magadhoz.

A könyv amúgy a mai nagyvárosok sajátságos világába, eltévedt emberek, önmagukat nem találók vagy másként találók közé vezet. Többségük kisközösségből költözött az “atomizált metropoliszba”, abban a reményben, hogy ha nem is mindig, de gyakrabban lehessen önmaga. A teljességgel szőrtelennek született, de csillogó Norbert; Ninel, aki próbálja “kialudni Łódzot és az anyját”; Max, az éjszakánként Kim Lee néven éneklő transzvesztita énekes; Maria, aki mestere annak, hogyan kell “szemet húnyni” mindazon dolgok felett, amik megzavarnák az életét, nem akarván “bevezetni a házasságba az átható tekintetet vagy a bűnök aritmetikáját”. Meg Krziś, aki méltósággal akar meghalni, és Andrzej, aki szeretné tudni, hova megy az ember, ha otthon van, de haza akar kerülni. A csúcs talán a túlzottan normális Franek, aki érti a világot, a szüleit, nem hibáztat semmit, senkit, egyszerűen tudomásul veszi, hogy ez van, ezt kell szeretni – és két évig jár pszichoterapeutához, hogy megtanulja utálni mindazt, ami ellene dolgozik a világban.

Szóval… egy halom szálkából laikus vacsorázónak nehéz rekonstruálni egy halat. Különösen, ha a szálkák egy része a körme alá megy, vagy a torkán akad. Esetleg néhányat le is nyel. Ugyanilyen nehéz a valóságot rekonstruálni az egyes emberek nézőpontjai alapján. Valami ilyesmivel próbálkozik Karpowicz: egy sor egymásra csúsztatott diából kihámozni egy képet, a 21. század második évtizedének valamiféle értelmezését, a bonyolult emberi kapcsolatok és még bonyolultabb valósághálók szövevényében.

A regény négy részre tagolódik, mindenikük sokatmondó címmel: “Külön képletek”, Játékok és ítéletek”, “Tudom, mit érzel” és “Hallom, mit mondasz”. A részek, melyek amúgy számtalan, egymással lazán összefüggő, vagy inkább egymásra csúszó fejezetből állnak, már címükkel is utalnak arra a mozgásirányra, amit a szereplők tesznek: önmaguk definiálása, elhatárolása a világ többi részétől; a saját értékítéletek megalkotása, a többiekkel való pszichogame-ek; együttérzés; igazi odafigyelés, a másik felé való odafordulás, mint önmagunk megváltásának módja. A mai embernek nincs más kapaszkodója a világban. “Mivel a vallásnak vége, nincs kivel alkudozni amgunkról. És ez jó. Nagyon jó” – hangzik az utolsó mondat végkövetkeztetése. Illúziótlanul, mankók nélkül az ember legelőször önmagát kell megismerje, hogy aztán, ítélkezésektől mentesen, elfogadhatóvá és elfogadóvá válva, társas kapcsolatokra is képessé váljék. Ettől a végkövetkeztetéstől válik az amúgy kiábrándultnak tűnő regény végülis optimistává. Az egyes embernek nins más megváltás, csak amit ő hoz létre önmagának. De az megvan. “És ez jó. Nagyon jó”.

Nemere

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK