Azt, hogy Tamás, az aquinói szent miért népszerű, példaértékű, és máig hatóan fontos hivatkozási alapja katholikus gondolkodóknak, érteni vélem. (Azzal együtt is, hogy elég komoly szellemi erőkifejtést vár el a mai olvasótól.) Sokkal rejtélyesebb viszont, hogy a vele nagyjából egy súlycsoportba tartozó Eckhart mester – és életműve – mennyire rácseszett arra, hogy eredeti gondolkodó mert lenni.

Volt egy embernek egy sündisznója, amelynek segítségével gazdag lett. Ez az ember közel lakott a tengerhez. Amikor a sün megérezte, hogy merre fordul a szél, felmeresztette a tüskéit, és hátát abba az irányba fordította. Egyszer a tengerhez ment ez az ember, és így szólt a hajósokhoz: »Mit adtok érte, ha megmondom, merre fordul a szél?« Eladta a szelet, és gazdag lett. Éppígy az ember is erényekben gazdag lehetne, ha… [221.oldal]

Életéről nem sokat tudunk, de annyi bizonyos, hogy a lovagi családból származó, 1260 körül született fazon viszonylag fiatalon – lehetett vagy tizenöt éves – került az akkor friss, és ereje teljében lévő domonkos rendbe, a „prédikálók rendjébe”. A tavaly nyolcszáz éves szerzetesrend – mely a kezdetektől fontosnak tartotta a tudást (ld. egyetemi élet) és a kimunkált tudás közvetítését a nép felé (ld. a rend elnevezését) – kitűnő terep volt Eckhart kibontakozásához.

Többször megfordult a párizsi egyetemen, és latin nyelvű filozófiai munkái hozzájárultak a skolasztikus filozófia fejlődéséhez, miközben népnyelvű (német) prédikációi máig fontos üzeneteket hordoznak. Mellesleg Eckhart nyilvánvalóan hozzájárul ahhoz is, hogy a későbbi német nyelvű filozófia irodalom kialakulhasson. Emellett a rendi hierarchián belül is szépen szívósan kúszott felfelé a ranglétrán, s valószínűleg ő sem kételkedett abban, hogy nevet és helyet szerzett magának a jövő évszázadok teológiai irodalmában.

És akkor…

És akkor, mint derült égből a villám lecsapott hősünkre az eretnekség vádja, ami – és ezen talán nem érdemes vitatkozni – akkoriban nem számított kéjhömpöllyel kecsegtetésnek. A vádak a renden kívülről érkeztek, és gyaníthatóan nem annyira az Eckhart mondatai miatt érzett aggodalom generálta őket, hanem sokkal inkább a rivalizálás, a féltékenység és a „lelkekért vívott” (és bugyellárisokért) konkurenciaharc. Magyarul: a politika!

…Nézzétek, ezek a kereskedők, akik súlyos bűnöktől őrizkednek, szívesen lennének jó emberek, és jót is cselekszenek – vagyis böjtölnek, virrasztanak, imádkozást és mindazt, ami még ehhez hasonló – Isten tiszteletére. Mégis mindezt azért teszik, hogy nekik a mi Urunk adjon valamit, vagy hogy Isten nekik valamit megtegyen, ami nekik kedves lenne: ezek mind kereskedők. Mindez nagyon is szó szerint értendő, mert az egyiket cserébe akarják adni a másikért, és ilyen módon akarnak alkudozni a mi Urunkkal…[103-104.oldal]

Hősünk ekkoriban – nem csak ivara miatt – nem számított már szende szűzlánynak: túl volt a hatvanon, komoly életmű állt mögötte, és pontosan tisztában volt azzal, hogy lépnie kell, ha nem akarja önmagát és életművét a máglyán, vagy jobb esetben egy ablaktalan dohos pincében találni. Igyekezett kifogásolt mondatait nyilvánosan, prédikációkban megvédeni, és – az jogi utat lerövidítendő, és a vele kevéssé szimpatizáló német főpapokat meg- és/vagy elkerülendő – az „ideiglenesen Avignonban időző” pápához fordult. Pontos ismereteink nincsenek arról, hogy miféle egyezkedések zajlottak a háttérben, de azért amit elképzelhetünk, az nem áll távol attól, ahogy ma – szintén csak elképzeljük az orosz és az amerikai titkosszolgálatok egymásnak feszülését… Éppen azért ugyanannyira meglepő, mint amennyire nincs min meghökkenni: Eckhart mester – akárki állt is mögötte – csúnyán ráfaragott. Kijelentéseinek egy részét sitty-sutty elkaszálta az inkvizíció, s hősünk – ismeretlen okok miatt – úgy múlt ki ebből az árnyékvilágból, hogy tudhatta: nagyjából hiába dolgozott.

És tényleg: hiszen a katholikus egyházban – tisztelet a kivételnek – ma is azt a taktikát követik, hogy amiről nem beszélünk, az olyan mintha nem is lenne. Pedig megérné rehabilitálni! Nem csak (sőt: nem is elsősorban) Eckhart miatt, hanem magunk miatt. Azért mert így mindenféle spirituális-szellemtudományos, szektások és – rossz értelemben vett – szabadgondolkodók kezei közé kerülve nagyjából bármire felhasználható. Miközben azok, akiknek szólna, akiknek ténylegesen adhatna valamit, eltartott kisujjal és gyanakodva hümmögnek.

Nincsenek illúzióim, nem gondolom, hogy a mostani kötet nagyot fordíthatna a világ kerekén, s más mederbe terelhetné a világ folyását, de ezzel együtt bizakodó és optimista vagyok. Egyrészt mert a fordító Schneller István képes volt arra, hogy megszabaduljon az elődjeire jellemző archaizálási kényszertől, másrészt pedig azért, mert a mai nyelven megszólaló szöveg tényleg képes megszólítani a XXI. századi olvasót…

…és még az is bizakodásra ad okot, hogy a német nyelvű prédikációkból összeállított kötet nem valamelyik zárt körhöz szóló egyházi kiadó gondozásában jelent meg, hanem az Typotexnél, ahol hosszú évek munkájával sikerült bebizonyítani, hogy a kiadványaik közötti legerősebb kapocs a „világra való okos és kritikus nyitottság”. Ebben az értelemben pedig jó helyre került

„az öreg Ecky tesó, az Úristen! kutyája”.