Egy irodalomrajongó grafikusművész vezet be bennünket az alkalmazott vizuális művészetek titokzatos világába. Orosz István izgalmas alkotása minden oldallal újabb személyes hangvételű élményeket és emlékeket tár fel. A hagyomány és a kortárs összefonódása nemcsak az író művészetében, hanem az esszégyűjteményén is átsüt. 

Orosz István nevével a filmkedvelők leginkább a Pannónia Filmstúdió  kapcsán találkozhattak. Az Iparművészetin végzett grafikus és animációsfilm-rendező Sakkparti a szigeten (2015) című regénye majd Az idő látképei / Time Sights (2016) című grafikai könyve után a Szent Rinocérosz gyermekeiben az esszéit adja közre. A könyvben nagy számban találhatóak Orosz István blogján megjelent írások, emellett azonban számos folyóiratokban publikált esszé, illetve élőszóban előadott beszéd és vers is helyet kap.

Az írások általában rövidek, de elgondolkodtatóak, egyenként ablakot nyitnak egy-egy magyar művész vagy akár az író saját életébe. Találkozhatunk a magyar animáció nagyjaival: Kass Jánossal, Gyulai Líviusszal, Bányai Istvánnal és más vizuális művészekkel is.

Ők azon Szent Rinocérosz gyermekei, amely Albrecht Dürer fantáziájából pattant ki anélkül, hogy valaha élőben láthatta volna az állatot.

Orosz írásmódja könnyed, képi világa költői, néha viszont egészen szimbolikussá és absztrakttá válik. Nem tudnám megmagyarázni, miért, de a stílusa a faburkolatokkal borított lakásokat, a ropival töltött kristálypoharakkal, fekete keretes szemüvegekkel tarkított 70-es és 80-as éveket idézi számomra, amellyel csak távoli gyermekkori emlékeimben, barnára fakult fotókon és a nagyszüleim könyvgyűjteményében találkoztam. Bölcs, kedves, idős általános iskolai tanáraim meséltek ebben a nyugodt és sokat tudó hangnemben. Nem meglepő, hogy a grafikusművész és a Vigyázat, lépcső vagy az Útvesztők rendezője írói vénával is megáldott, hiszen apja, Orosz László neves irodalomtörténész, Katona József kutatója volt.

Orosz István nem a modern technológia világának rohanó embere: arra az időszakra, amikor nem volt telefonja boldog nosztalgiával emlékszik, majd A rinocérosz gyermekei című esszében azt firtatja, hogy a fejlett számítógépes grafikai programok megléte ellenére miért is alakult ki a Nyíregyházi Fametsző Művésztelep 2008-ban. Könyve ebben a csendes állandóságban időtlen értékeket mutat be, és ezen értékek magyarországi fáklyavivőit.

A könyvben Orosz István egy Kováts Ferenc Jr. nevű festő és tüdőorvos kiállítás-megnyitójának szövegében a következőket írja:

„Vannak olyan férfiak (néha reménykedem, talán nem épp Kováts Ferenc volt az utolsó), akik oly magától értetődő természetességgel közlekednek a kultúra különböző területei között, hogy föl sem tételezik, hogy mások számára esetleg nehézségeket okoz ugyanez, s egyúttal oly kedves könnyedséggel tudják gombolyítani a beszélgetés fonalát, hogy társuk valóban megfeledkezik ezekről a bizonyos nehézségekről.”

Ez a találó idézet akár magáról az íróról is szólhatna. A műben olyan területekre vándorlunk el segítségével, amely egy képző- vagy iparművészetekkel foglalkozó ember számára ismerős lehet, egy magamfajta műkedvelőnek viszont olyan, mintha egy egzotikus országba utaznék. A Szent Rinocérosz gyermekeinek világa valósággal alternatív univerzummá dagad, ahogy a könyvben haladunk előre. Megtudhatjuk, hogy a világ legjobb írója valójában Bocskai György 17. századi kalligráfus, hogy Csontváry készített egy portrét Leninről Capri szigetén, hogy az illusztráció a műfordítás egy válfaja, és Einstein együtt vonatozott Picassoval New Yorkban. Öröm ebben a világban elmerülni, hiszen Orosz könyve olyan, akár az Örkény Egypercesek: bármikor elő lehet venni, a kedvenc esszéinket újraolvasni vagy épp egy új részletet felfedezni.