0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2012
Oldalszám: 256 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-2797-08-3
Témakör: Fizikatörténet, filozófia

Ára: 3800 Ft (Elfogyott)

A nyitott jövő problémája
Véletlen, kauzalitás és determinizmus a fizikában

A nyitott jövő problémája

BUKSZ
2006 ősz

A nyitott jövő problémája a (fizikai) determinizmus-indeterminizmus kérdésének a modern fizika – a relativitáselmélet és különösképpen a kvantummechanika – kontextusában fölvetődő aspektusával foglalkozik a jövő „nyitottságának” és az akarat szabadságának jellegzetesen filozófiai szempontjából. E tematika alaprétegét kétségkívül a kvantummechanikai indeterminizmus-probléma alkotja, amely mint ilyen már önmagában is kifejezetten tudományfilozófiai téma. A vizsgálódás tulajdonképpeni tárgya azonban nem ez, hanem e tudományfilozófiai téma viszonya a determinizmus és az akarat szabadsága klasszikus filozófiai problémáihoz.

Természetesen ha a filozófus valamely határozott filozófiai tradíció – például a kanti, a bergsoni, a heideggeri stb. filozófia – kontextusában közelít e kérdésekhez, már eleve kételkedhet Szabó László problémafölvetésében, amely ezeket a kérdéseket a természettudományokkal – sőt konkrétan meghatározott természettudományos elméletekkel – hozza vonatkozásba. Egy-két igen speciális filozófiai állásponttól eltekintve ugyanis általánosan elfogadott, hogy az empirikus vizsgálódásokra alapozó, megfigyelő-kísérletező természettudomány, mely maga is bizonyíthatatlan filozófiai előföltevésekre alapoz, eleve alkalmatlan az ilyen kifejezetten filozófiai kérdések taglalására. Az így fölvetődő kételyekkel szemben azonban három ellenvetést fogalmazhatunk meg:

1. Ha illetéktelennek tartjuk is a természettudományt a determinizmus, az akarat szabadsága s más hasonló kérdések tekintetében, filozófiailag akkor sem közömbös, hogy a természettudomány kontextusában miképpen jelennek meg ezek a problémák, s mi a szerepük a természettudományos ismeretekből, elméletekből összeálló természettudományos világképben. Másképpen fogalmazva: a fizikai idő és a fizikai jövő fogalma, valamint a fizikai determinizmus-indeterminizmus tekintetében a természettudomány és azon belül különösen a fizika az illetékes, s idevágó állításai fontos – persze reflexiót és kritikai vizsgálódást igénylő – „leletek” a filozófia számára akkor is, ha egyébként elutasítjuk az idő és a determinizmus kérdésének a fizikai idő és a fizikai determinizmus kérdésére redukálását.

2. Az újkori európai gondolkodás történetében legitim, bár természetesen más filozófiai álláspontokról erőteljesen bírált az a „fizikalizmusnak” nevezhető filozófiai álláspont, mely e kérdésekben elsősorban vagy kizárólag a fizikát tekinti illetékesnek. Ez a nézet különböző kifinomult formákban a XX. században is jelen volt, például a fizikai realizmusban, mely szerint a világ és mint ennek része az ember is kizárólag a fizika által tételezett entitásokból épül fel, mégpedig kizárólag a fizika törvényei szerint.

3. Az uralkodó – a szakirodalomban a kvantummechanika „ortodox” interpretációjának nevezett – fölfogás a Heisenberg-féle határozatlansági relációból arra következtet, hogy az elemi részecskék világában a részecskék mozgása, illetve pályája nincsen előre meghatározva, azaz indeterminált, s ennek alapján azt állítja, hogy a kvantummechanika – legalábbis a fizikai világ tekintetében – az indeterminizmus javára döntött determinizimus-indeterminizmus klasszikus filozófiai dilemmájáról. A kortárs filozófiai irodalom és az egyetemi filozófiai kurzusok pedig hajlamosak kritika nélkül, mintegy „készpénznek véve” elfogadni ezen – sokszor kiváló fizikusoktól származó – állítást, s a kvantummechanikát olyan elméletként ünnepelni, mint ami új nyelvi-fogalmi eszközöket dolgozott ki determinizmus-indeterminizmus klasszikus filozófiai kérdésének a kezelésére, s tarthatatlanná tette a determinista álláspontot. Továbbá az egyetemi filozófiai-teológiai kurzusokon ugyancsak népszerű elképzelés szerint ez a kvantummechanika által állítólag föltárt indeterminizmus végképp eldöntötte volna pozitív irányban az akarat szabadságának kérdését: az akarat szabadsága immár nem vitakérdés, hanem a kvantummechanikai indeterminizmusból következő tény.

Mármost a 3. pontban jelzett elképzelés mind filozófiailag, mind fizikailag tarthatatlan és megalapozatlan – sőt, ha radikálisan akarunk fogalmazni, akkor annak második, a kvantummechanikai indeterminizmust az akarat szabadságával összekapcsoló eleme egyenesen filozófiai „giccs” –, amelynek kritikája a tárgykörrel foglalkozó igényes filozófia föladata.

Ha a fönti összefüggésben röviden azonosítani akarjuk E. Szabó monográfiájának alapkérdését, akkor azt kétféleképp fogalmazhatjuk meg; a) Mi következik a relativitás elméletéből és a kvantummechanikából a fizikai időre, annak nyitottságára vagy zártságára, illetve a fizikai világ, a fizikai létezők determináltságára – a szerző szavaival „objektív modalitására” – nézve? (7. old.) b) Ha elfogadjuk a fizikalizmus álláspontját mint egy lehetséges filozófiai álláspontot, akkor mi következik a modern fizikából a jelzett klasszikus filozófiai kérdések, s így a jövő „nyitottságának” – az „objektív modalitásnak” – tekintetében?

E kérdés vizsgálatában E. Szabó a formális elemzések dominálta kifejtésben szolidan visszahúzódó, de azért érezhető szenvedélyességgel és a logika, valamint a formális kifejtés egzakt tisztaságával és erejével szegül szembe a 3. pontban jelzett „uralkodó” nézettel, sokrétűen bizonyítva megalapozatlanságát.

E. Szabó László persze nem magányos harcos. Éppen ellenkezőleg. Az előbbi fölsorolásunk 3. pontjában hivatkozott álláspontot azért jellemeztük „mennyiségi szempontból uralkodó nézetként”, mert a tárgykör szakirodalmában, a szakmailag releváns folyóiratokban és monográfiákban (listájuk megtalálható a könyv irodalomjegyzékében), illetve a téma elismert kutatói között – azaz „minőségileg tekintve” – egyáltalában nem jellemző ez a leegyszerűsített és alapvetően hibás nézet. Még akik a kvantummechanikai indeterminizmus elfogadására hajlanak, azok is tisztában vannak azzal, hogy itt igen bonyolult s egyáltalában nem lezárt problémáról van szó.

A monográfia bevezetésében a szerző érzékelteti, hogy a determinizmus kérdéskörében igen jelentős zavaró tényezőként jelenik meg az erkölcsi érzületből vagy más érzelmi-antropológiai motívumból fakadó ellenszenv, amely megakadályozhatja a tárgyszerű vizsgálódást. Poppert idézi, aki kifejezetten elismeri, hogy az indeterminizmus melletti érveit valójában megelőzte már egy előzetes értékválasztás az akarat szabadsága mellett. (9. old.) Természetesen az alapvető filozófiai kérdések taglalása mindig előföltételez bizonyos választást, előzetes elkötelezettséget, döntést, s pozitív mozzanat, hogy Popper ezt – sok más, a tárgykörben értekező szerzővel ellentétben – elismeri és tudatosítja. „De vajon jelentheti-e ez azt – írja Popper vallomása kapcsán E. Szabó –, hogy lemondjunk az olyan fogalmak, mint a tudat, szabad akarat, megértés, determinizmus, véletlen, valószínűség, kauzalitás, bekövetkezés, egyidejűség stb. tudományos/filozófiai analíziséről, hiszen a végén még kiderül, hogy az ember a »majomtól« származik...?” (9. old.)

Célja tehát az elfogulatlan „tudományos/filozófiai analízis”, amely természetesen nem minden előföltevéstől mentesen, hanem már a korábbiakban jelzett „fizikalista” fogalmi keretben, a filozófia analitikus irányzatának szellemében és eszközeivel, így különösképpen Reichenbach, Grünbaum, Putnam és Arthur Fine nyomdokain halad.

Első áttekintésre úgy tűnhet, hogy E. Szabó könyve a determinizmus mellett elfogult, hiszen ennek lehetőségét mutatja föl azokkal a nézetekkel szemben, melyek a kvantummechanikára hivatkozva a determinizmust túlhaladottnak tekintik. Valójában azonban nem annyira a determinizmus védelmében, mint inkább a modern fizikára hivatkozó alaptalan, felületes ,,filozofálással” szemben lép föl.

Elsőként azt a nézetet elemzi, amely szerint a relativitáselmélet tér-idő-fogalma – az idő „teresítésének” következtében, melynek nyomán eltűnik vagy legalábbis redukálódik a múlt, a jelen és a jövő közötti különbség – kizárná az indeterminizmust. Rámutat, hogy a relativitás elméletéről általában elterjedt képre hivatkozva nem csupán az elméletek empirikus aluldetermináltságára vonatkozó filozófiai tétel miatt nem vonhatunk le ilyen következtetést, hanem azért sem, mert konkrétan is létezik egy alternatív interpretáció, a Lorentz-féle elmélet, melynek fogalmi keretében értelme van a kitüntetett rendszer fogalmának. (11–30. old.) Mármost – az eredeti, „ortodox”, Einstein-féle relativitáselméletnek vitathatatlan, bizonyított elméletként történő tekintélyelvű preferálásával jellemzett évtizedek után – ma már a nemzetközi fizikai szakirodalomban elfogadott, s néhány bekezdés erejéig az igényesebb egyetemi tankönyvekben is említést nyer, hogy empirikus szempontból a Lorentz-típusú elméletek ekvivalensek Einstein elméletével, tehát e két elméletcsoport között tapasztalati „tényekre” vagy kísérleti eredményekre hivatkozva dönteni nem lehet. Ezzel szemben nálunk, Magyarországon az eredeti einsteini koncepció kritikája még ma is többnyire a fizikai és filozófiai tudatlanság jeleként értelmeződik (ami részben az 1960-as évekbeli, ideológiával terhelt vitákkal magyarázható, amelyek az ugyancsak a lorentziánus koncepciót támogató fizikus, Jánossy Lajos körül zajlottak, és Jánossy vereségével végződtek). E. Szabó nem csupán – a témával elfogulatlanul foglalkozók számára közismert – empirikus ekvivalenciára figyelmeztet, hanem egy nagyon érdekes új tézist is levezet. Grünbaum nyomán megkülönbözteti egymástól a nem triviális és a triviális vagy „szemantikai” konvencionalizmust (az előbbi az elméletek empirikus aluldetermináltságával s az elméletalkotók ebből eredő választási szabadságával függ össze, míg az utóbbi csupán a terminológia megválasztásának szabadságára vonatkozik), s arra a következtetésre jut, hogy amennyiben elfogadjuk a konvencionalizmus ezen két szintjének grünbaumi megkülönböztetését, akkor a lorentzi és az einsteini elmélet viszonyában csupán triviális, szemantikai konvencionalizmusról beszélhetünk. Azaz E. Szabó szerint a két elmélet tartalmilag azonos, különbségük csupán a választott terminológia különbségéből fakad. (31–44. old.) Ez tulajdonképpen a két elmélet empirikus ekvivalenciájának szemantikai eszközökkel történő megfogalmazása, s a filozófusok által jól ismert – de a filozófia berkein kívül is népszerűvé vált – Putnam-féle „agy a tartályban” argumentum megfelelője. Ez annyiban – s annyiban mindenképpen – igaz, hogy bizonyos szemantikai előföltételezések nem engedik meg, hogy értelmesen állíthassuk: agyak lennénk egy tartályban. Ám más típusú jelentéselméletek fényében a lorentzi és az einsteini elmélet viszonyát jellemző, pusztán triviális konvencionalizmus lényegivé válhat – mint amiképpen akkor is lehetünk agyak egy tartályban, ha kikötéseink nem engedik meg, hogy ezt értelmesen megfogalmazhassuk. Mindez pedig arra utal, hogy a két elmélet közötti viszony kérdése mindenekelőtt a gondolkodás, továbbá eszköze, a nyelv és a valóság közötti viszony kérdésével függ össze, s így alapvetően nem is fizikai, hanem filozófiai kérdés. E. Szabó László jelentős eredménye, hogy kimutatja: a „forradalmi” einsteini és a „konzervatív” lorentzi elmélet ekvivalenciája adott jelentéselméleti kontextusban oly erőssé válhat, hogy különbségük elenyészhet, s így az einsteini elmélet újdonsága fölötti filozófusi és populáris lelkesedés elveszítheti alapjait.

A monográfia második – terjedelmesebb – része a kvantummechanikai indeterminizmus episztemológiai és ontológiai pozícióját vizsgálja, valamint a kvantummechanikai determinizmus-indeterminizmus kapcsolatát az akarat szabadságának problémájával. Előbb azonban – a későbbi fogalomhasználat egyértelművé tétele érdekében – röviden kitér a determinizmus, az okság és a valószínűség fogalmának különböző értelmezéseire. Ezek közül a valószínűség fogalmával kapcsolatos, további vizsgálódásokra érdemes elemzést emelném ki, ahol E. Szabó bevezeti a valószínűség általa fizikalistának nevezett fogalmát, mely – mint írja – „integrálja magába a korábban megismert valószínűséginterpretációk pozitívumait, anélkül azonban, hogy örökölné azok ellentmondásait is” (99. old.). Természetesen ez – az adott keretek közötti relatív kidolgozottságával együtt is – egy olyan horderejű javaslat, amely a monográfia kontextusában mint csupán vázlatos kitekintés csak provizórikus lehet (s amely egyoldalú, már-már „nyers” empirizmusával a bírálóban kétségeket ébreszt). Fontos, hogy az ezután következő, a kvantummechanikával foglalkozó részek érvényesek akkor is, ha nem fogadjuk el a javasolt új valószínűségfogalmat.

Közhely, hogy a kvantummechanika ortodox – koppenhágai – interpretációja a fizikai valóságról indeterminista képet tár elénk. S az is általánosan ismert – bár a populáris tudományképben ez már nincs jelen –, hogy a kvantummechanikának vannak determinista interpretációi is. (E. Szabó kollegája, Szegedi Péter az MTA kézirattárában olvasható kandidátusi értekezésében annak idején részletesen bemutatta és elemezte ezeket.) Igaz, a kvantummechanikai indeterminizmussal kapcsolatos vizsgálódások számos olyan tételt bizonyítottak, amelyek szerint a kvantummechanikába nem vezethetők be a kvantummechanikai leírást deterministává tevő rejtett paraméterek – ezek az úgynevezett „nem megy” („no go”) tételek, melyeket az olvasó ugyancsak megismerhet E. Szabó könyvéből. Ám e tételek is csak adott előföltevések – például a lokalitás elvének elfogadása – mellett érvényesek. (A lokalitás elve szorosan összefügg azzal, a mai fizikában általánosan elfogadott elesel, hogy a jel, illetve információ továbbítására alkalmas fizikai hatások nem terjedhetnek tetszőleges sebességgel, s azt mondja ki, hogy egy adott esemény, folyamat, illetve kísérlet kimenetelére csak az eseménynek a relativitáselmélet szerinti tér-idő-kúpjában elhelyezkedő események lehetnek hatással. A klasszikus newtoni fizikában például ez az elv nem érvényes, hiszen ott tetszőleges távolság esetén is azonnal hatást gyakorolnak egymásra a fizikai testek, s így elvben egy adott eseményre a tér-idő bármely pontján elhelyezkedő események hatással lehetnek).

A továbbiakban E. Szabó elemzi e „no go” tételeket, s arra a következtetésre jut, hogy közülük csupán kettő komolyan veendő: az Einstein–Podolski–Rosen- és a Greenberger–Horne–Zeilinger-kísérlettel kapcsolatosak. (161–208. old.) Megállapítja, hogy ezek – még ha helyesek, akkor is – csak a lokalitás elfogadása esetén mondják ki a determinisztikus leíráshoz szükséges rejtett paraméterek lehetetlenségét, míg másik oldalról logikai-fogalmi szempontból éppen a Bohm-féle és az övéhez hasonló interpretációk hátterét tárják föl, amennyiben az is kiderül belőlük, hogy a lokalitás elvének föladása esetén lehetséges a determinista interpretáció: „megállapításunkkal összhangban áll az a tény, hogy a kvantummechanikának létezik determinisztikus, nem lokális, rejtett paraméteres modellje: például a Bohm-mechnika” (207. old.).

Mindez azt jelenti, hogy a fizikai világ indetermináltságát a kvantummechanika mind ez idáig nem bizonyította, hiszen a lokalitás elvének elfogadására semmi sem kényszerít. E. Szabó azonban nem azért írta meg monográfiáját, hogy ezt a szakmai körökben közismert tényt – megerősítve azt a különböző „no go” tételek E. Szabó saját eredményeit is tartalmazó elemzésével – összefoglalja és elénk tárja. A monográfia két „ékköve” ezután következik egy-egy filozófiai és fizikai-logikai jellegű fejezet formájában. Az előbbi lényegében az akarat szabadsága és a fizikai determinizmus-indeterminizmus viszonyával foglalkozó filozófiai értekezés, míg az utóbbi a kvantummechanikai determinizmus-indeterminizmus problémakörében releváns új fölfedezést tartalmazó, fizikai jellegű tanulmány.

Annak kimutatása, hogy lehetségesek a kvantummechanika determinista interpretációi és konkrétan vannak is ilyenek, már önmagában is elegendőnek tűnhet a kvantummechanikát egyoldalúan indeterminista elméletnek tekintő, valamint az akarat szabadságának tételét a kvantummechanika indeterminista interpretációjára építő nézetekkel szemben. E. Szabó megvizsgálja, milyen következményekkel jár, ha egyrészt elfogadjuk a kvantummechanikai indeterminizrnust (azaz elfogadjuk azt az egyébként inkorrekt állítást, hogy nem lehetséges rejtett-paraméteres determinista interpretáció), másrészt pedig a radikálisan fizikalista álláspontnak megfelelően az akaratszabadságának kérdését a kizárólagosan elemi részecskékből és fizikai mezőkből állónak tekintett idegrendszer és agy viselkedésére vezetjük vissza. E kontextusban a nem pusztán episztemológiai (tehát a tudásunk aluldetermináltságából adódó) vagy fenomenális (tehát akaratunk szabadságának szubjektív benyomásában megjelenő), hanem ontológiai (tehát a dolgok ismereteinktől és benyomásainktól függetlennek feltételezett rendszerében adódó) akaratszabadság – azaz „az objektív modalitás létezése” – annak függvényévé válik, hogy e rendszer belülről tekintve fizikailag determinált-e vagy sem. Ezért azt várnák, hogy a kvantummechanikai indeterminizmust elfogadva szükségképpen indeterminista – s így az objektív modalitást biztosító – rendszert kapunk. Fröhlich, Grünbaum és Fine eredményeit fölhasználva E. Szabó bemutatja, hogy ez egyáltalában nincsen így: „mert mindaddig, amíg a kvantummechanika alkalmazása abban áll, hogy az agy működése során ténylegesen bekövetkező események valószínűségeit a kvantummechanikából származtatjuk, nincs okunk föltételezni, hogy a szóban forgó események relatív gyakoriságát ne lehetne determinisztikus rejtett-paraméteres elméletből, episztémikus valószínűségként származtatni” (216. old.). Azaz – érvel E. Szabó – még a tudati és akarati folyamatok fizikalista-redukcionista értelmezésének és a kvantummechanika indeterminista interpretációjának – filozófiai szempontból igencsak radikális és extrém – egyidejű elfogadásából sem következik szükségképpen a tudat vagy az akarat indetermináltsága, s ezért a kvantummechanika értelmezésével kapcsolatos vitáktól függetlenül is alapvetően hamis az akarat szabadságának a kvantummechanikai indeterminizmusból való származtatása. A kvantummechanikai indeterminizmus önmagában – ha egyáltalában elfogadjuk – csak lehetővé teszi ezt a származtatást, de jelenlegi ismereteink szerint minden ilyen fölvetés önkényes, ad hoc állítás, mely tudományosan megalapozatlan: csupán lelki-érzelmi motívumokból fakadó, üres „kellés”.

A 10. fejezet ezek után visszatér a kvantummechanika fizikai értelmezésének problémájához. Mint amiképpen a szerző korábban meggyőzően demonstrálta, a „no go” tételek közül csupán az Einstein–Podolski–Rosen- és a Greenberger–Horne–Zeilinger-kísérletekre vonatkozó tételekről mondható el, hogy „komoly kihívást jelentenek a determinizmus híveinek” (206. old.). Mármost az ismert fizikus és tudományfilozófus, Arthur Fine egy olyan új értelmezést dolgozott ki a kvantumstatisztikára, melynek keretében e kihívást kiküszöbölhetőnek vélte. Fine azonban vizsgálódásai során 1991-ben bebizonyított egy olyan tételt, amelynek nyomán úgy tűnt, hogy interpretációja nem alkalmas e cél megvalósítására. E. Szabó azonban fölfedezte, hogy Fine e tekintetben pontatlan volt, s miután ezen eredményét a Foundation of Physicsben 2000-ben közétette, 2002-ben a Physics Letters A sorozatában Arthur Fine-nal egy közös tanulmányt jelentetett meg a Greenberger-Horne-Zeilinger-kísérlet lokális, rejtett-paraméteres elméletéről. Ezen a szerző által fölfedezett összefüggésen – illetve a szerző és Fine közös cikkében foglalt eredményen – alapul az utolsó fejezet végkövetkeztetése, mely szerint az Einstein–Podolski–Rosen- és a Greenberger–Horne–Zeilinger-kísérletnek is lehetséges determinisztikus és a lokalitás elvének is eleget tevő, rejtett-paraméteres modellje. Így – következtet E. Szabó – „nem igaz, hogy a kvantummechanikában lenne elég empirikus okunk az állítani, hogy sérül a lokális realizmus, hogy más elvek – mint például a lokalitás – föladása nélkül nem lehet a világ rejtetten determinisztikus [...], hogy a kvantumjelenségek általában ne lennének beágyazhatók egy lokális, determinisztikus és markovi világba” (243. old., a második az én kiemelésem). Így, ha eddig az indeterminista arra hivatkozva ignorálhatta a determinista interpretációkat, hogy csak a lokalitás elvének szerinte irracionális feladása árán lehetségesek, akkor most ez az ellenérv E. Szabó és Fine közös eredménye alapján elesik: a lokalitás elvének megtartása esetén sem következik a kvantummechanikából szükségképpen az indeterminizmus. Ez olyan horderejű eredmény, amelyet az indeterminizmus híveinek is figyelembe kell venniük.

Ezzel E. Szabó meggyőzően demonstrálta, hogy amiképpen a relativitáselmélet nem zárja ki a fizikai indeterminizmust, úgy a kvantummechanika sem zárja ki a fizikai determinizmust. A monográfiában található eredmények összegzéseként s filozófiai végeredményeként tehát a determinizmus-indeterminizmus-probléma és az akarat szabadságának kérdése még akkor is nyitva marad, ha egyébként elfogadjuk a fizikalizmus igen radikális, redukcionista álláspontját.

Kívánatos volna, hogy E. Szabó monográfiája kiszorítsa filozófiai közgondolkodásunkból a kvantummechanikai indeterminizmus vulgáris változatát, valamint az akarat szabadságát ezen a vulgáris alapon tárgyaló eszmefuttatásokat. Ennyiben E. Szabó könyvének nem csupán a tárgyterületet ismerő hazai kutatók szűk körében van jelentősége, hanem recepciója egyúttal filozófiai közügy is.

Székely László

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK