A "szórakoztató kultúrtörténeti kalandozás" Hollandia aranykorát érinti, azt az időszakot, amelyről szinte mindenkinek az alcímben is említett Rembrandt és társai, Vermeer vagy Frans Hals neve jut eszébe. Németh nem e festőóriásokra, hanem a Szépművészeti Múzeum Régi Képtárának németalföldi anyagára fókuszál - történetesen egy olyan gyűjteményre, melyben felülreprezentáltak a másodvonalbeli kismesterek. A holland festők még a XVI. században is a nyeregkészítők céhén belül mint mesteremberek tevékenykedtek (ide tartoztak a könyvillusztrátorok és rézmetszők mellett a klumpakészítők is), s csak a XVII. század elején vívták ki függetlenségüket, s alapítottak festőcéheket. Miután a reformáció képtilalma miatt szinte teljesen megszűnt a vallási témájú festmények iránti kereslet, a bőkezű egyházi megrendelők helyett a festők új vásárlói réteget kerestek és találtak a lassan meggazdagodó városi polgárságban. A kisméretű képeket nemcsak iparszerűen gyártották, hanem specializálódtak is: egyes művészek csak tájképeket (Jan van Goyen), templombelsőket (Pieter Saendreman), tengeri ütközeteket (id. Willem van de Velde), téli tájképeket (Hendrick Avercamp), virágcsendéleteket (Ambrosius Bosschaert), kagylócsendéleteket (Balthazar van der Ast) vagy teheneket (Albert Cuyp) festettek. Rendkívül divatosak voltak a szobabelsőben játszódó zsánerképek is - amelyekről még hatvan évvel ezelőtt is úgy vélekedtek, hogy a kor mindennapjainak realista lenyomatai. A Németh által új megközelítésűnek nevezett (de már itthon is legalább húsz éve elfogadott és ismert) ikonológiai módszer szerint e képecskék sokkal inkább moralizáló, egy-egy szentenciát képi nyelven tolmácsoló allegóriák, melyeknek dekódolása manapság nem is olyan könnyű feladat.
A tíz képtípust körüljáró könyv épp azt mutatja meg igen szórakoztató módon, hogy a korabeli irodalmi források, metszetek, színdarabok alapján milyen jelentések kapcsolhatók az olyan képekhez, melyeken egérfogót tartó cseléd, szappanbuborékot fújó kisfiú, alvó lány, sakkozó nő vagy vadat és halat kínáló férfi látható, s hogy mi az igazi témájuk például az orvos látogatását vagy egy bordélyban mulatozó társaságot ábrázoló festményeknek. Moralizáló jelentés kapcsolódik például a túlzott alkoholbeviteltől eltorzult pofák, részegen fetrengő vagy éppen okádó/hugyozó parasztok ábrázolásához - a (holland nyelven akkoriban a "bunkó" szinonimájáként értendő) parasztok a mértékletes élet ellenpólusát jelenítik meg, mintegy óva intve a nézőt, hogy kivetkőzzön önmagából. A családi körben danolászó fogatlan vénasszonyok, pipázó gyermekek, vedelő nagypapák az "ahogyan az öregek énekelnek, úgy fütyülnek a fiatalok" közmondásra utalnak, s felhívják a figyelmet a szülői példamutatás szerepére. Mint erre Németh rámutat, az sem zárható ki, hogy a korabeli puritán és dolgos holland néző ezeket a görbe tükröket, az elítélendő viselkedési módok képi toposzait nem csakis etikai/morális sorvezetőként értelmezte. Erre utal az a nagyszámú, pikánsan erotikus festmény, melyen a valódi üzenet már a kép hátterében, igencsak elrejtve látható. Így válik egy "egyszerű" bordélyjelenet a kép mélyén elrejtett kiseprűzés motívumától a tékozló fiú bibliai példázatává, a vagyont nőkre, szerencsejátékokra és italra költő léha ifjúság elleni vádbeszéddé, miközben a néző a lenge ruhákban iddogáló fehérszemélyeken is legeltetheti szemét. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményében található, szemérmesen csak Alvó lányként nevezett Jacob Duck-festmény sem feltétlenül csak a lustaság szimbóluma; a korabeli ábrázolási típusokkal összevetve a kép legalább annyira egy részeg kurtizánt ábrázol. Nem árt tehát résen lenni, ha a képen negatív jelentéstartományú állatok (macska, papagáj, majom), tárgyak (duda, lábzsámoly, koponya, lerúgott papucs) vagy alakok (koldus, bolond) bukkannak fel: feltételezhető, hogy a szobabelsőben zajló jelenet mögöttes tartalmakat is leképez.
Míg az évszázadok során (apró változtatásokkal ugyan, de) továbbélő keresztény ikonográfiai típusok különösebb nehézség nélkül értelmezhetőek, a feledésbe merült zsánerképmotívumok felfejtése felér egy nyomozással. Németh "magándetektív" segítsége (és E. de Jongh kutatásai) nélkül például nem érthető a fiatal nőknek madarat árusító/ajándékozó férfit ábrázoló képtípus üzenete, a nyílt szexuális utalás - amely egy szójátékon, a vogel (madár) szinonimáján, a fallosz szón alapul, nem beszélve a szapora nyulakat kínálgató vadászokról. Ki hinné, hogy egy nővel játszott kártyacsata vagy egy sakkparti ábrázolása - ez utóbbi igen kvalitásos megoldása, Cornelis de Man Sakkozók című képe a könyv borítóján látható - valójában szerelmi metafora, s a női csábításnak kiszolgáltatott, önmagukból kifordult, szerelmes férfiakra céloz. Hasonlóan az egérfogóban vergődő szürke kis rágcsálóhoz, amely előtt két út áll: vagy elpusztul a csapdában, vagy kiszabadul, és felzabálja a macska. Ennek ismeretében bárki megfejtheti az egérfogót tartó cselédlány rejtvényét. Talán segíthet a képmezőn kunkorodó felirat: szoba kiadó.