0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: 2008
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 180 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-70-8
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Képfilozófiák

Eredeti ár: 2300 Ft
Webshop ár: 1725 Ft

KOSÁRBA
Az élet csalfa tükrei
Holland életképfestészet Rembrandt korában

Mi van a kép mögött?

Indymédia
2008-2-22
A flamand kismesterek képeinek tanulmányozásánál tapasztalhatjuk, hogy a képzőművészeti elemzés írójának humora nem tömegoszlató, és nem is mindig olyan izgalmas a gondolatmenet, mintha a CIA bepoloskázza a macskaalmot, de a látható világ mögötti szemléletváltás kínál némi elmélkednivalót.
A kötet lényegében zsánerképeket elemez (az esetek többségében a budapesti Szépművészeti Múzeum holland zsánerképei szolgáltak kiindulópontul). A zsánerképek többsége témát megerősítő figurális jelenet, melynek szereplői nem konkrét, név szerint ismert személyek, hanem ismeretlen típusfigurák, valamely társadalmi réteg, foglalkozás jellegzetes képviselői. Voltak külön "bordélyjelenetek", de külön téma volt a "tejet öntő nő." A kor festészetére jellemző volt annak világisága s a nagyfokú specializálódás. A konkurencia miatt a festők gyakran egy-egy témára koncentráltak. Ez jellemző volt a korabeli életképfestészetre is.

Hollandia aranykorának életképeit a 19. században egyértelműen a polgári realizmus, a valóság hű tükrének tekintették. Tagadták képek mögötti célzatosságot, de a modern kutatási eredmények-s ez a kötet gerince-más eredményt mutat. Kiderült ugyanis, hogy képek inkább egyfajta képzeletbeli valóságot tükröznek. Kiderült, hogy a korabeli életképek, szórakoztató mivoltuk mellett, a különféle emberi bolondságok és gyarlóságok érzékletes ábrázolásával lényegében önmaguk hibáival kívánták szembesíteni a nézőt. Ez a legnagyobb nóvuma a kötetnek, az egyes képek elemzése ennek a főgondolatnak van alárendelve. A téma alaposabb tanulmányozása kizárja a véletlenszerűséget, rögtön feltűnik, hogy bizonyos témák, motívumok rendkívül gyakran ismétlődnek. Tendenciózus egyoldalúságot tapasztal az elszánt kutató. Kérdése a kötetnek, hogy a téma festőisége, esetleg egyes élethelyzetek, szituációk, viselkedési formák, komikus, szórakoztató volta, vagy netán egyes jelenetek kivételes alkalmassága játszhatott szerepet bizonyos gondolatok, asszociációk felkeltésére?


A könyv a zsánerképeket nem a valóság tükrének fogja fel, inkább "realizált absztrakcióknak", amelyek bizonyos morális mondanivaló közléseként funkcionálnak.
Az elemzés egy budapesti példából indul ki (Ostade: Parasztok a kocsmában, 1685). A rejtett forrásból érkező fény először a jelenet hátterében felfedezhető, veszekedő társaságra irányítja a figyelmet. Az asztal körül három otromba alakot találunk. A hangszerét szorongató férfi és a mellette ülő pipázgató nő indulatosan kiabálnak a velük szemben látható, kezében boroskancsót tartó nagydarab fickóval, aki ordítva, éppen előrántja a kését. De korántsem ez a legvisszataszítóbb figura a képen, hanem az a közvetlenül az előtérben látható paraszt, aki széles vigyorral, a nézővel szemben állva a dézsába vizel. A szerző aztán felsorolja a korabeli, hasonló példákat, a parasztmulatságok ábrázolása mentén. Képeiken a parasztok komikus, groteszk figurák, akik teljesen átadják magukat a féktelen mulatozásnak. Esetlen, széles mozdulatokkal táncolnak dudások kísérete mellett, zabálnak, vedelnek és enyelegnek, vagy éppen heves veszekedések közben, az italtól és az indulatoktól felhevülten, husángot ragadnak, és egymás torkának esnek. Rendszerint a mértéktelen alkoholfogyasztás egyéb következményei is felfedezhetők ezeken a festményeken, hányó, vagy szükségét végző parasztok sem ritkák. Szó, ami szó, nem kifejezetten hízelgő ábrázolásmód. Sok a bumfordi, vagy közönséges alak.
Egyes kutatók szerint az 1630 és 1670 közötti időszakban jelentős tematikai és stilisztikai változás történt a parasztok ábrázolásában, s a korábbi negatív beállítással ellentétben ezek az alakok egyre inkább egy romlatlan, idilli világ megtestesítőjeként jelennek meg. Az ábrázolásmód ugyan megváltozik, de a képek továbbra sem ábrázolják a parasztokat "hivatásuk", a munkavégzés közben. A kötet szenzációja az, hogy kimutatja, miféle szándékok és funkciók húzódtak meg az effajta ábrázolásmód mögött. A paraszt negatív tükörképe lesz a megrendelő arisztokrata számára, s a városi polgár számára is egy idegen, más embertípust testesít meg.


Mint ahogy ebben a korban néhányan kifejtették, ennek az új, 17-18 századi polgári morálnak legjobb, legérzékletesebb kifejezése éppen az, hogy amikor az adott normáktól való eltérés negatív következményeit (például az elszegényedést) ábrázolják, illetve azt mutatják be, milyen nevetséges, visszataszító tud lenni az ösztöneit szabadon kiélő ember. Ezeket a figurákat gyakran épp azért ábrázolták olyan csúnyának, illetve groteszknek, hogy ezzel még inkább kihangsúlyozzák lelki, szellemi fogyatékosságukat, bűnös voltukat, s a balgaság áldozatainak vidámsága, harsány jókedve csak jobban kiemeli bolondságukat.
Analógiaként említi a kötet, hogy a nyilvánvalóan szatirikus hangvételű középkori farsang, bolond-és szamárünnepek-melyek során a közönség egy feje tetejére állított világba csöppent-lényegében szintén az uralkodó morál ellentétét tükrözték, hiszen éppen ezek kivételes, bizonyos időszakra korlátozott voltából adódóan nyert igazán hangsúlyt, hogy az év többi napján mindenkinek az ellenkezője felet meg a normális viselkedésnek.

Kerekes Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK