Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Keresztes Gáspár
Kiadás: 2. javított kiadás
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 332 oldal
Formátum: B/6, fűzve
ISBN: 978-963-9548-89-3
Témakör: Publicisztika

Eredeti ár: 1950 Ft
Webshop ár: 1462 Ft

KOSÁRBA
DiLEMmák
Írások a 21. századból

Az elhunyt halhatatlan és az eleven halott

Új Könyvpiac
2005
„Holtak voltunk, mégis lélegeztünk”
Paul Celan

Az elme évszázada. Annak ellenére, hogy Philip K. Dick nem érte meg sem a virtuális valóság térhódítását, sem a tudatkutatás, a Cognitive Science elképesztő eredményeit, minden, ami itt és most, bennünk és körülöttünk zajlik, igazolni látszik remekműveinek szörnyű vízióit. Műveivel csak a létezett szocializmus utolsó szakaszában találkozhattunk – akkor is csak egy kóstoló erejéig. Most viszont az Agave kiadó műveit sorban kiadja, amit csak üdvözölni lehet. Az Ember a Fellegvárban, a Kizökkent idő, a Palmer Eldritch három stigmája, a Magyarországon másodjára megjelentetett Ubik, valamint Dick utolsó, önéletrajzi ihletésű regénye, a Valis után most napvilágot látott a Figyel az ég is.
Dick a külső űrbéli események helyett a belső űr, a psziché, a tudat kalandjainak nagymestere, így olvasója nem valódi olvasó, hanem résztvevő, aki automatikusan belekerül az eseményekbe, merthogy az elme önmaga folyamatait fejezi ki e könyvek lapjain. Nem igazán tudjuk, hogy élünk-e, avagy talán már meg is haltunk, s mindazt, ami van, az utolsó másodpercekben vizionáljuk, és éppen ez a könyv az, ami kapu a valós világ felé, egyfajta üzenet onnan – az alvó test világának ébresztő üzenete az álmodóhoz. (Csak azon csodálkozom, hogy sem David Lynch, sem Kronenberg nem próbált filmet csinálni Dick valamely művéből.) Ahogyan egyszer egy kritikusa megfogalmazta: nála még a Nagy Manipulátort is manipulálja valaki. Ezért is oly időszerű a nyílt diktatúrák utáni másfajta zsarnokság világában.
A Figyel az ég is ilyen paranoid-skizofrén munka, a szereplők egymás tudatában landolnak egy üzemi baleset következtében. Pontosabban: mindig valamelyikük tudata által megalkotott virtuális valóságba kerülnek. Az egyik ilyen valóság egyben egy hátborzongató jövőkép: egy sajátos amerikai iszlám világ, ahol a tudomány a csodák és a vallási fundamentalizmus szolgálatában áll. Ráadásul az amerikai táj is elsivatagosodott, merthogy ez az új iszlám csakis ilyen tájon verhet gyökeret. Játszódik mindez egy vallásos-konzervatív, lokálpatrióta és militarista amerikai katonatiszt agyában. És írta ezt Philip K. Dick az ötvenes évek közepén. Jó mi?
Dick életművének akár ellentétpárja is lehetne fiatalságunk nagy kedvencéé: Stanislaw Lemé, akinek utóbbi években született glosszái, esszéi, újságcikkei szintén olvashatók magyarul. Sajnos. A két éve kiadott Szempillantás még csak a hajdani zseniális lengyel író szellemi eljelentéktelenedésének szomorú mementójaként értékelhető, a most megjelent DiLEMmák (szójáték, értik ugye?) viszont már a szellemi leépüléséé. A kötet, ami akár az „Egy vénember zsörtölődései” címet is viselhetné, a leglaposabb közhelyek tára, benne uralg a komor váteszi hang, de az egykori jellegzetes, utánozhatatlan fanyar humor nélkül. Ha e publicisztikák alatt nem a Stanislaw Lem márkavédjegy állna, azokat talán még egy másodosztályú folyóiratban sem közölnék. Belőlük kb. ugyanazt tudhatjuk meg, mint bármely hazai napilapból, plusz információ nulla, de még plusz gondolat is alig-alig. (S akkor is jobb volna, ha nem volna.) Rácsodálkozhatunk a tényre, hogy bizony milyen veszélyes is az AIDS és az iszlám terrorizmus, vagy hogy milyen nagy gondot is jelent az emberiségnek a vízhiány, vagy hogy mennyire nem lehet prognosztizálni a jövőt. Egyes textusok mintha egy iskolás tankönyvből lettek volna kivágva. Mindemellett áthatja egy szellemtelen kispolgári kulturális konzervativizmus is: Lem képes külön írást szentelni annak a roppant eredeti gondolatnak, hogy a modern művészet milyen értelmetlen és dekadens. Horribile dictu, azt is fölháborítónak tartja, hogy a fotóművészek egy beteg öregasszonyt is szépnek tudnak találni. Fintorog a Solaris új amerikai földolgozásán is, bár nem látta a filmet. Igaz, annak idején Tarkovszkijt is lehülyézte. (Noha ha Lem neve fönnmarad, akkor az a Solaris orosz változatának lesz köszönhető.) Még amiben feltétel nélkül igazat adnánk neki (pl. a valóságshow-k mocska vagy az amerikai filmek infantilizmusa) az is olyan semmitmondóan közhelyesre sikeredett.
Egyik írást a másik után olvasva, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy e sirám és morgolódás valódi „alkotói mögöttese” nem más, mint az önsajnálat. Vagy még inkább: egy túl sokat élt ember ráeszmélése, hogy immáron semmi köze semmihez. Hogy mindannak vége, aminek az életét szentelte. Vége a huszadik századi jövőképnek, az indusztriális fantasztikumnak. Ma már senkit nem hoz lázba az űrhajók zsilipkamráinak lassú kinyílása, vagy a szkafander alatti szuszogás, merthogy ez az elme évszázada és nem az iparé, a virtuális tereké és nem a külső űré.
Mindez eddig csak intellektuális kérdés. Van azonban a cikkgyűjteménynek egy erkölcsi tanulsága is. Árulkodó, hogy Lem minden kulturális idegenkedése ellenére lándzsát tör a jelenlegi politikai világrend mellett. Ennek megfelelően utálja a pacifistákat és a zöldeket. Még az internetben is azt fájlalja legjobban, hogy ingyen lehet hozzájutni bizonyos szellemi termékekhez. Az iraki háborúról szóló írása pedig akár egy Bush-párti napilap vezércikke is lehetne, annak összes silány és hazug közhelyével. A legszomorúbb, hogy nem valamiféle öregkori diabolizmus ez, sokkal rosszabb: a nálunk is jól ismert kelet-európai komprádorértelmiségi attitűdje. Hogy ti. csekély kivétellel éppen azok közül kerülnek ki a kapitalista globalizáció, „a Nyugat”, illetve az Amerika-diktálta új rend legelkötelezettebb hívei, akik korábban a Szovjetuniót és a szocializmust szolgálták és/vagy propagálták. S miként előzőleg, most is a közéleti bölcs (esetenként a társadalom mérnöke) pozíciójából, „nagyobb perspektívából” láttatják a dolgokat, és szólják le az elégedetlenkedőket.
Természetes ezek után, hogy Lem a létezett szocializmust (sőt, magát Marxot) éppúgy szapulja, mint az oroszokat. Azt a múltat, kultúrát, szellemiséget és közeget, melynek a szocialista sci-fi hivatalosan elismert és támogatott nagyjaként maga is részese és alakítója volt. Elég a korai, Jefremovétól alig különböző műveit újraolvasni, pl. a Magellán felhőt, vagy a magyarul is kiadást megért Asztronautákat, melynek az elején az egész glóbuszra kiterjedő kommunista fejlődésről és a kapitalizmus végső eltűnéséről vizionál. De a Nyugat- és Amerika-ellenesség kötelező vörös-farka, ha a korábbinál finomabb formában is, mindvégig kikandikált írásaiból. Ám félreértés ne essék: e regények mindezek ellenére elsőrangú opusok a sci-fi műfaján belül.
A Szempillantásnak és a DiLEMmáknak viszont már csak dokumentumértékük van: Dokumentálják egy hajdanvolt nagyság munkásságát. Olyan ez, mint amikor poszthumusz fölértékelődik egy-egy eltávozott nagy művész vagy gondolkodó bármely műve, még a legsilányabb is, merthogy a hagyaték része. Lem szellemileg régen halott, bár lélegzik, beszél – s mint láthatjuk, sajnos ír még nyolcvan fölött is. Kicsit olyan ő, mint Tithónosz, akinek kedvese, Éosz kijárta ugyan a halhatatlanságot, de örök ifjúságot elfelejtett kérni hozzá, így az egyre kisebb és aszottabb lett, míg végül már csak fekete tücsökként ciripelt a sarokban.
Az aránylag fiatalon meghalt Philip K. Dick viszont elevenebb, mint valaha. Egyes pletykák szerint Lemnek szerepe volt abban, hogy az amerikai sci-fi klasszikus művei jó ideig nem jutottak el a szocialista tábor országaiba - még azok sem, amelyek amúgy nem sértették volna a komisszárok politikai érzékenységét. Akár van igazság ebben a szóbeszédben, akár nincs, érdemes a műfaj két klasszikusát így utólag mérlegre tenni. Dick egész életében szabad ember volt, mindenfajta hatalom kritikusa és ellenlábasa (amiért az FBI egy időben megfigyelte), Lem viszont a mindenkori hatalom elkényeztetett kedvence. Sok zsenihez hasonlóan Dick életében nem volt sikeres, halála után annál inkább, merthogy víziói egyre aktuálisabbak. Lem írásai, bár gondolatilag gazdagok, hosszadalmasak és nehézkesek, tipikus régimódi szövegek, Dick pergő, sokszor félszavas jelenetei és színes látomásai a vizualitásra apellálnak, ami összecseng a multimédia kultúrájával. Dick a jelen, s talán még egy darabig a jövő, Lem menthetetlenül a múlt.
Farkas Attila Márton

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK