Stanislaw Lem szénanáthás. Jó néhány növényre allergiás, így aztán virágzás idején el kell vonuljon még a városi parkok közeléből is. Föl, a hegyekbe. Van a Tátrában a lengyel íróknak egy háza, ott tölt a nyár során 4–6 hetet. Körülbelül ennyi az az idő, amit egy esztendő során írásra fordít. Ha erről beszél (nem túl gyakran), ő maga általában úgy fogalmaz műveinek keletkezési körülményeiről: „egyszerűen így történt.” Szóval úgy, hogy fölment abba a bizonyos alkotóházba, s az alatt a néhány hét alatt megírta az évi egy könyvét (félszáz körül tart most). Soha nem önmagának szabott penzum volt ez – egyszerűen így történt. (A huszonhat nyelvre lefordított, több tízmillió példányban megjelent Solarist röpke hónap alatt vetette papírra a Mester.) Persze nem fönn a hegyen kezdődött az a szellemi kaland, amelynek DiLEMmák című aktuális állomásából kiderül, miként vélekedik napjaink egyik legszuverénebb gondolkodója arról, amit – bizonnyal jobb híján – jelennek és valónak nevezünk.
Lem szépirodalmon inneni (vagy túli) megszólalásaiban talán az a legizgalmasabb, hogy – akár a műfaj számos remeklője, Vernétől Asimovig – olyan fegyelemmel és intelligenciával alkalmazza a science-fiction lehetőségeit és eszköztárát, hogy mindenképpen komolyabban kell vegyük a Pókembernél. Kétségtelen, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom Lemnek is köszönheti, hogy mind több elemző, kritikai figyelmet kap, s azt is, hogy a mások mellett rajta nevelkedett szerényebb tehetségek is igyekeznek valamilyen „napjainknak” szóló üzenetet belekovácsolni munkáikba.
Lem értelmezői sosem felejtik el aláhúzni, milyen megdöbbentővé teszi az idén 84 éves író töprengéseit eddigi pályája, amelynek gyújtópontjában szinte mindig egy lehetséges, továbbgondolt realitás áll. S valóban, a DiLEMmákat az teszi borzasztóan izgalmassá, hogy szerzője afféle hivatásos „jövőkutatóként” vizsgálja a – jobb híján – jelennek és valónak nevezettet. Akár egy messzi világból érkezett bölcs, kinek szavára érdemes figyelni. Az az író, aki annyi meg annyi jövőt „álmodott”, e helyütt egy esetlegesen létező világ (az általunk lakott) lehetséges jövőit rajzolja meg. Az az író, aki annyi világ jövőjét álmodta meg, egyébiránt többé egyikét sem álmodja tovább, merthogy regényt – mondta el néhány ízben – nem ír többet. Most már, tette olyankor hozzá, marad az esszénél.
Különös meditáció Lemmel tölteni ezt a néhány órácskát. Megdöbbentő élmény tapasztalni, ahogyan egy fáradhatatlan elme, leleplezve annak illuzórikus mivoltát, elemeire bontja a körülötte kavargó jelennek és valónak gondoltat.