Kétség nem férhet hozzá, a Typotex „fennállásának” 15. évfordulójára hazánk egyik legjelentősebb tankönyvkiadója és a tudományos szak- és ismeretterjesztő irodalom egyik legigényesebb honi közvetítője lett. A cég kínálati portfoliója igen széles: jelentős munkákat ad ki főleg a természet- és műszaki tudományok (matematika, fizika, biológiai, informatika) köréből, de a társadalomtudományi és klasszika-filológiai kiadványok is említést érdemelnek.
A pszichológiai témájú könyvek hasonlóan gondos válogatásra utalnak. A szerzői névsor impresszív, a szakmai közvélemény által igen nagyra értékelt Pinker, Julesz, Changeux, Gopnik, Meltzoff, Jouvet, Gould vagy Popper munkáit neves nyugati kiadók is büszkén szerepeltetik katalógusaikban; a sorozat magyar szerzői pedig (például Pléh Csaba, Kampis György, Ropolyi László) műveikkel nagy segítséget nyújtanak a tudományos pszichológia megismertetéséhez és oktatásához.
Charles G. Gross könyve – mely először 1999-ben jelent meg az M.I.T. Press gondozásában – a kiadó lélektani tárgyú, „Test és lélek” sorozatának (szerkesztő Kovács Ilona) a legújabb tagja.
Charles Gross neves idegkutató, a Princeton Egyetem tanára. Érdemes közelebbről megismerkedni munkásságával. Érdeklődése az agykutatás széles területére kiterjed. Kutatólaboratóriumának munkatársai főleg a vizuális megismerésben és a perceptuális tanulásban részt vevő agyi struktúrák feltárására törekednek – elsősorban főemlősök és majmok agyának vizsgálatával. A legjelentősebb eredményeket talán az inferotemporális (IT) területnek (amely a halántéklebeny része) a vizuális információ feldolgozásában betöltött szerepe tisztázásában érték el. A kutatások célja, hogy kiderítsék, hogyan kódolja és raktározza ez az agykérgi terület a tárgyakkal kapcsolatos vizuális információkat. Ehhez egyrészt úgynevezett egysejt-elvezetéses technikát alkalmaznak, azaz az állatok agyába beültetett elektródák segítségével vezetik el egyes sejteknek a különböző kísérleti szituációkban a külső vizuális ingerekre mutatott, illetve a rájuk adott viselkedéses válaszokban létrejövő elektromos tevékenységét. (Az eljárás részletes leírása megtalálható a percepciókutatás magyar nyelvű tankönyvében: Robert Sekular – Randolph Blake: Észlelés. Osiris, Bp., 2000. Számos további, újabb és a kutatásokat forradalmian átalakító vizsgálati módszert ismertet: Pléh Csaba, Kovács Gyula, Gulyás Balázs [szerk.]: Kognitív idegtudomány. Osiris, Bp., 2003). Más vizsgálataikban az IT és más kérgi területek felnőttkori és fejlődési anatómiai kapcsolatait, illetve azok változásait vizsgálták. Fontos módszer a terület funkcióinak kimutatására az úgynevezett léziós vizsgálat, amikor is állatkísérletekben az agykéreg (jelen esetben az IT) meghatározott területeit eltávolítják, és ennek a viselkedéses következményeit vizsgálják. A léziós vizsgálatok tapasztalata, hogy a striatális kéreg (vagyis az elsődleges vizuális terület) elpusztítása nem jár a látási ingerektől függő viselkedés teljes elvesztésével. Mivel ez a maradék látás nem tudatos, vaklátásnak (blindsight) is nevezik. (A vaklátásról a legátfogóbb munka kutatása elindítójának műve: Lawrence Weiskrantz: Consciousness lost and found: A neuropsychological exploration. Oxford University Press, Oxford, 1997.)
Gross és csapata főleg a felnőtt és kölyökmajmok reziduális ingerlokalizációs és mozgásdiszkriminációs viselkedését hasonlítja össze, amely állatok striatális kérgét kiirtották. De emellett a kérgi irtáson kívüli területek idegsejtjeinek kapcsolataiban és működésében a műtét következtében kialakuló változásokat is igyekeznek feltérképezni. Gross harmadik kutatási területe a külső tér agyi reprezentációja. Hogyan kódolódik a téri információ, hogyan vagyunk képesek a tárgyak helyére emlékezni, annak ellenére, hogy szemünk, fejünk és testünk is elmozdul a térben? A kérdés megválaszolásához a külső tér agykérgi reprezentálásában részt vevő ideghálózatokat keresnek, elsősorban a putamenben (az agy lencsemagjának külső része), a premotoros és a parietális (fali) kéregben. Olyan, a vizuális feldolgozásban részt vevő területeket mutattak ki, amelyek a testrészek koordinátáinak megfelelően szerveződnek, így nagy valószínűséggel a vizuomotoros kontroll fontos agyi területei. Gross emellett újabban a felnőtt agy idegsejt-létrehozó folyamataival is aktívan foglalkozik. Egészen a kilencvenes évekig (az „agy évtizedéig”) a legtöbb idegtudósnak az volt a véleménye, hogy a felnőttkori idegsejtek már a magzati osztódási folyamatok során kialakulnak, és érett korban már nem jönnek létre újabb idegsejtek a szervezetben, vagyis nincs neurogenezis. Ezt a ,,dogmát” végül is az újfajta anatómiai-szövettani eljárások (például újfajta sejtfestési módszerek) bevezetése adta át a múltnak. Egyre több kérgi agyi struktúra esetén bizonyítható, hogy újabb idegi elemek jönnek létre. Gross Elizabeth Goulddal együttműködve leginkább az agykéreg és az emlékezeti folyamatokban kitüntetett szerepet betöltő hippokampusz neurogeneratív folyamatait vizsgálja majmokban.
Gross empirikus munkásságához szorosan kötődő további érdeklődési területe az idegtudományok története – ennek gyümölcse a most magyarul is megjelent kötet. Gross már 1960ban, doktori disszertációján dolgozva írni kezdett egy dolgozatot az idegtudományok fejlődéséről. Mivel azonban fél év alatt csak Galénoszig jutott el a frontális lebenyt érintő funkciók kutatásának történetében, mentora, Larry Weisenkrantz tanácsára csak az 1930-évektől kezdve szerepeltetett történeti adatokat értekezésében. Később orvostanhallgatókat oktató tanárként bevezető agyfiziológiai óráit színesítette történelmi adatokkal. Majd amikor a folyamatos „kutakodás” következtében a „kis színesek” mennyiségileg felszaporodtak, megérett a helyzet, hogy önálló kurzust indítson Az agy megismerésének mérföldkövei címmel.
A kötet első tanulmánya – Imhoteptől Rubelig és Wieselig: A látókéreg története – tulajdonképpen az említett kurzus anyagának az írott változata. Korábban egy szerkesztett, többkötetes gyűjteményben jelent meg (J. H. Kaas, K. Rockland, A. Peters [eds.]: Cerebral Cortex. Vol XIII: Extrastriate cortex in Primates. Plenum Press, New York, 1997). A jelen kötetben olvasható változat egy korábbi, Arisztotelész agyelméletével foglalkozó írással (Aristotle on the Brain. Neuroscientist, 1995. 1. szám, 245–250. old.) van kibővítve. A több mint 80 oldalas írásnak tulajdonképpen csak az utolsó negyede foglalkozik szorosan a látókéreggel. A tanulmány „tölcséres” szerkezetű, az első háromnegyed inkább általános orvostörténet, illetve a medicina szakosodásával párhuzamosan már az idegtudomány története. Gross preferenciái egyértelműek abból a szempontból, hogy mit tart az agytudomány fejlődésében egyértelműen előrevivőnek, és kiket vagy milyen tudományos mozgalmakat a progresszió kerékkötőinek. Áttekintését a legkorábbi, Kr. e. III. évezredbeli, írásos orvosi emlékek, az egyiptomi óbirodalmi sebészeti feljegyzések másolatainak elemzésével kezdi, amelyek már egyértelmű leírásokat tartalmaznak a koponyasérülés következtében fellépő agykárosodások következményeiről. Egyesek Imhotepnek, Dzsófer fáraó magas rangú tudós tisztviselőjének tulajdonítják e feljegyzéseket, habár ez a feltételezés nem bizonyított.
Az általános elképzelés azonban az ókori keleti kultúrákban mégis az volt, hogy a szív a test érzékelő és szellemi központja. A görög kultúrkörben krotóni Alkmaion (Kr. e. 520 körül) volt az első, aki a gondolkodás és az érzékelés központjaként az agyat nevezte meg. A számos ókori görög orvosi iskola általában mégsem követte ebben. Gross sok irányzat képviselőjét bemutatja, a legérdekesebb információ mégis talán az, Hippokratésznek, illetve iskolájának nincs sok köze a ma hippokratészi esküként ismert orvosi avatási fogadalomhoz. Az iskola tagjai valószínűleg nem ellenezték a magzatelhajtást és az öngyilkosságot, ahogy arra most az úgynevezett életvédők hivatkoznak. Talán Platónról legrosszabb Gross véleménye, annak ellenére, hogy a lélektanában az agynak kitüntetett szerepet szánt. Az „antitudósok” prototípusának tartja, akik ideológiai okokból ellenzik a természettudományt. Való igaz, Platónnak „derogált az empíria, a megfigyelés, a megismerés igazi módjának és eszközének az észt és az értelmet tartotta. Így azután még ha egy tudománytörténész „eltévelyedettnek”, ördöginek” és „alapjaiban félresiklottnak” minősíti is a munkásságát, meglepő, hogy a filozófusok egy része a mai napig rajong érte.
Empirista viszonyulásával annál inkább elismerést vált ki Grossból Arisztotelész. Ez nem csoda, mivel Arisztotelészt számos természettudományi szakág első rendszeres művelőjének tartjuk. A csodálatot a szerző szerint annak ellenére is megérdemli, hogy idegtudományi kérdésekben tévedett, a szívet tartotta az érzékelés és a mozgás legfőbb szabályozó központjának. Galénosz (Kr. u. 129–199.), az „orvosok hercege” gladiátorok sérüléseinek, klinikai kezelésének tapasztalatai alapján már egyértelműen az agy szilárd állományába helyezi az érzékelő, irányító lelket, habár korábban egyesek (például Herophilosz kb. 400 évvel korábban) az agykamrákat tekintették a mentális működések székhelyének, és ennek a középkorban is uralkodó, helytelen elképzelésnek még az XIX. század elején is voltak hívei. Habár Galénosz részletes anatómiai ismertetést készített az agyról, a leírás valójában jobban illik a szarvasmarhák agyára, mint az emberére. Így inkább az összehasonlító anatómusok egyik korai képviselőjének mondható, aki látta értelmét annak, hogy az állatok boncolásával nyert adatokból emberekre általánosítson.
A Galénosz utáni tizenkét évszázadból a szerző nem tud semmilyen jelentős eredményről beszámolni („sötét középkor”), újabb élettani-anatómiai felismerések csak a boncolások újraindulásával váltak lehetővé. A padovai Vesaliust (1514–1564) tekinti az idegélettan újjáélesztőjének és az orvostudomány megújítójának, főleg aktív anatómiai munkássága miatt. Míg Vesalius legalábbis kételkedett az agykamráknak a lelki életben betöltött szerepében, a bolognai anatómus Malpighi (1628–1694), aki mikroszkópot is használt vizsgálataihoz, az agyat „mirigyes” szervnek tartotta, amely esetleg váladékot is termel, és a vér hűtésében vesz részt.
Gross tudománytörténeti „tárlatvezetésén” a modern agyanatómia és idegélettan megalapozói következnek: Thomas Willis (1621–1675), aki az első önálló monográfiát szentelte az agynak, Albrecht von Haller (1708–1777), az agyi ekvipotencializmus elméletének (az agy minden területe azonos feladatot lát el) megalkotója, Francisco Gennari (1752–1797) a látókéreg metszetein megfigyelhető, megkülönböztető világos csíkok felfedezője (majd az utókor elismeréseként névadója). Gross szimpátiával ismerteti az első nagyszabású lokalizációs elméletet (amely szerint az egyes agyi funkciók egy-egy körülírható agyterülethez köthetők), Franz Joseph Gall (1776–1832) frenológiáját. Gall (és iskolája) 35 érzelmi és intellektuális képességet jelölt ki, amelyekről feltételezte, hogy az agy meghatározott szerveiben lokalizálhatók, e képességek szintje az aktivitásuk függvénye, ami a hordozó agykérgi szerv méretében tükröződik. Az agykérgi szervek fejlettségének különbsége pedig kikövetkeztethető a terület feletti koponyarész kidudorodásából. A frenológia „apró pénzre váltott” formája (főleg Spurzheim mutatványai) az egész elméletet szalonképtelenné tette, de önmagában a lokalizációs feltevést is tudományos támadások érték, elsősorban Flourens (1794) által, aki a holisztikus agyelméletet (amely szerint a különböző mentális funkciók az egész agyban eloszlottan, nem egyes agyi területekre fókuszáltan valósulnak meg) hirdette. Miután Paul Broca (1824–1880) francia orvos egyik beszédképtelen betegénél kimutatta a bal oldali homloklebeny károsodását, a lokalizációs elméletek visszanyerték hitelüket. A XIX. század második felétől vált meghatározóvá az evolúcióelmélet hatása az agyelméletekre. Gross elsősorban a társadalomtudós Herbert Spencer (1820–1903) gondolatait elemzi, de példaként említi J. Hughlings Jackson (1834–1911) idegrendszermodelljét is, aki a legfejlettebb akaratlagos motoros viselkedések központját az agykéregbe helyezte. A XIX. század utolsó negyedétől a lokalizációs elv keretében már az érzékelő központok agykérgi kutatása a fő cél. Ehhez adott ösztönzést Johannes Müller (1801–1858) berlini fiziológus elképzelése a „specifikus idegenergiákról”. Eszerint minden szenzoros minőségnek megfelel egy receptor, egy afferens ideg, valamint a központ felé továbbító rostrendszer és a szenzoros feldolgozók sorozata, így ugyanaz az inger más-más érzékszervben különböző érzékleteket vált ki. Müller tanítványa, Helmholtz a specificitást periferiális (azaz nem agyi) eredetűnek tekintette.
Gross a tanulmány vége felé tér rá a vizuális feldolgozásért felelős agyi területek kutatásának történetére. Szerinte Bartolomeo Panizza (1785–1867) volt az, aki klinikai tapasztalatai alapján elsőként tekintette az okcipitális (nyakszirti) lebenyt a látás kérgi központjának. A XIX. század végén, amikor a lokalizációs vizsgálatok léziós és kérgi ingerléses módszerekkel folytak, két markáns álláspont alakult ki az agyi vizuális területek elhelyezkedésével kapcsolatban. David Ferrier (1843–1948) a hátsó parietális anguláris tekervényt, míg Hermann Munk (1839–1912) és később Edward A. Schäfer (1850–1935) az okcipitális kérget tartotta a látás elsődleges agyi központjának. Ez utóbbiaknak lett igazuk, és Gross leírásából jól megérthető, hogyan vezethetett évtizedes vitához ebben a s látszólag könnyen eldönthető kérdésben a nem egységesített anatómiai-fiziológiai módszerek használata és a megfelelő agytérképek hiánya. A tanulmány Hubel és Wiesel Nobel-díjas kutatásainak élményszerű leírásával zárul.
A második esszé Leonardo da Vinci (1452–1519) anatómiai rajzait elemzi a reneszánsz polihisztor rajzainak egyik New York–i kiállítása ihletésére. Meggyőzően támasztja alá Ernst Gombrich azon véleményét, hogy nincs „elfogulatlan szem” (innocent eye); ez csak mítosz, amely szerint a festő képes a külvilágot munkáiban valósághűen (objektíven) és mechanikusan reprodukálni (Miről szólnak a képek? Beszélgetések művészetről és tudományról. Balassi–Tartóshullám, Bp., 1999). Valójában a képzőművészeket döntően befolyásolja az, amit tudnak ábrázolásuk tárgyairól. Gross bemutatja azt a tudományos és társadalmi kontextust, amelybe Leonardo anatómiai rajzai (is) illeszkedhettek. Megismerjük a XV század anatómiai elképzeléseit az agyról, az agykamrákról, az agykamrák ábrázolását segítő viaszbeinjektálós módszerekről, az agyidegek elhelyezkedéséről, és nem utolsósorban a nemi szervek beidegzéséről, illetve mindezek megjelenését Leonardo rajzaiban.
A harmadik esszében a szerző arra a kérdésre keresi a választ, alkothat-e maradandót egy elméleti biológus. Hogy kit tekint elméleti biológusnak, vagy hogy milyennek tartja a kísérleti (illetve leíró) biológia és az elméleti biológia viszonyát, nem igazán egyértelmű. Hiszen létezik elméleti fizika, a közgazdaságtudomány is meglehetősen szegényes empíriára támaszkodik, mégsem mondhatjuk, hogy kizárólag elméleti alapon jöttek létre. Ráadásul az elméleti biológia bevett fogalom, Bauer Ervin már 1967-ben ezzel a címmel adott ki könyvet (Elméleti biológia. Akadémiai, Bp., 1997). John Maynard Smith, Szathmáry Eörs vagy Gánti Tibor munkáságát is ide sorolhatnánk.
Gross az általa feltett kérdésre Emanuel Swedenborg (1688–1772) munkásságának elemzésén keresztül próbál válaszolni. Swedberg néven született (nemesi címet kapva lett Swedenborg) egy uppsalai teológuscsaládban, de a tágabb család bányászati jövedelmei lehetővé tették számára, hogy egész életében kedvteléseinek éljen. Filozófiai tanulmányokat folytatott, majd később egyre inkább a tudomány és technika kérdéseivel foglalkozott, a főrendiház tagja lett, állami hivatalokat töltött be. Élete közepén az Úr megjelent neki, és a történelemben egyedülálló feladattal bízta meg. Belépést engedett neki a szellemvilágba, ahol évtizedekig módjában állt az Úrral és az angyalokkal közvetlenül beszélni. Megláthatta a mennyet és a poklot annak valódiságában, és az ott látottakat és hallottakat leírta. Swedenborg a Magyarországon is bejegyzett Jelenések könyvében jelzett új Jeruzsálem Új Egyháza elnevezésű protestáns szekta alapítójának tekinthető. Teológiai tanításai érdekesek, például azt hirdette, hogy „ő több, már régen elhalt nevezetes emberrel, Dávid királlyal, Pál apostollal, XIV Lajos francia királlyal összeköttetésben áll, és míg amazokat az elkárhozottak, ezt a boldog szentek között találta föl. Nemcsak a Földről, hanem a Holdról és a bolygókról való lelkekkel is összeköttetésben volt.” Vagy: „szerinte egyedül Isten él; halott az egész teremtés, halott az ember, s ezeknek látszólagos élete nem más, mint Istennek bennünk való jelenléte.” (Pallas Nagy Lexikona, http://www.mek.iif.hu/adatbazis/pallas.htm) Azonban Swedenborg a poklon és mennyen kívül mást is (előre) látott. Meg nem valósult tervei között felbukkant a repülőgép, a gépfegyver és a tengeralattjáró is. A csillagászat, a régészet, a geológia, a kohászat és a fizika területén is korát messze megelőző ötletei voltak, például kozmológiai elmélete a bolygók keletkezéséről évtizedekkel megelőzte Kant és Laplace hasonló teóriáját.
Grosst természetesen elsősorban Swedenborg idegtudományi sejtései érdeklik. Annak ellenére, hogy a nagy látnok saját anatómiai vizsgálatokat minden valószínűség szerint nem folytatott, számos, később helytállónak bizonyult következtetést vont le kortársai munkáinak tanulmányozásából. Többek között feltételezte az érzékszervek és a motoros működések diszkrét kérgi reprezentációját, ez utóbbi esetén a szomatotópiát (a közeli motoros idegvégződések kérgi reprezentációja is közeli, így ezek homológ elrendeződése egy motoros kérgi „homunculusként” ábrázolható a precentrális kéregben) is, amelyet csak Fritsch és Hitzig 1870-es elektromos kérgi ingerléses vizsgálatai bizonyítottak. Emellett helyesen ismerte fel a corpus collosom (kérges test) szerepét (a féltekék kommunikációjának biztosítása), a hipofízis központi szerepét a neurohormonális szabályozásban (csak nem így nevezte) és a superior colliculus nevű agyi struktúra lehetséges szerepét a vizuális feldolgozásban. Habár Swedenborgnak mint misztikusnak számos követője vagy tisztelője volt, idegtudományi munkássága csak a XX. század elején kapta meg azt a nyilvánosságot és elismerést, amely megilleti.
Gross válasza a saját maga feltette kérdésre (tudniillik lehet–e hatásos elméleti biológia?) Swedenborg életútja és munkásságának recepciója alapján nemleges, de arra ő is felhívja a figyelmet: ennek legfőképpen az volt az oka, hogy Swedenborg a kortárs tudományos élet perifériáján volt; nem folytatott kollegiális levelezést, nem tanított, nem voltak tanítványai, nem kutatott.
A negyedik fejezet segítségével a XIX. század közepének angol tudományos életében dúló viták világába tekinthetünk be. Akkoriban egy–egy tudományos társaságban elhangzott előadással még a bulvárlapok címlapjára lehetett kerülni. Két tudós és az általuk megtestesített és képviselt nézetrendszer, gondolkodási mód és generáció végsőkig tartó harcát ismerhetjük meg, az évekig tartó, személyeskedéstől sem mentes pengeváltásokat Richard Owen, korának elismert anatómusa és antropológusa, valamint a nála 21 évvel fiatalabb természettudós, Thomas Huxley között. Owen az evolúcióelmélet ellenzőjeként az ember és az állat alapvető különbségeinek anatómiai jegyeit próbálta meghatározni, azt állítva, hogy ezek a fajok közötti átmenet lehetetlenségét bizonyítják. A következő három érvet sorolta elő: a nagyagy csak az embernél nyúlik túl a kisagyon, csak az embernél van hátulsó szarv az oldalsó agykamrákban, és csak embernél lelhető fel a kis hippokampusz (kis kidudorodás az oldalsó agykamra hátsó szarvának alsó felszínén; a modern agyanatómia ma már nem használja ezt a fogalmat). Az anatómiai, antropológiai vizsgálatok Owen minden érvét megcáfolták, ám ő csökönyösen ragaszkodott elképzeléséhez. A kis hippokampusz körül kirajzolódó vita (Gross a történetre A. Desmond és J. R. Moore Darwin-életrajzát olvasva akadt rá: Darwin: The Life of a Tortured Evolutionist. Warner, New York, 1992) egy gőgössége miatt végletekig makacs, vallásossága miatt paradigmát váltani nem tudó tudós tragikomédiájává vált. A vita eldurvulásához természetesen hozzájárult a „kihívó” fiatalos arroganciája, egyházellenessége, heves természete és indokolható bosszúvágya. Gross kettejük intellektuális párharcának jellemzésén túl kiváló ismertetést ad a XIX. század második felének tudományos és társadalmi viszonyairól is, amelyek közepette a feketék agyát még a „legfelvilágosultabbak” is mint a főemlősök és az közötti átmeneti formát tartották vizsgálatra érdemesnek.
Az utolsó fejezetben Gross újra felveszi az elsőben elejtett történeti fonalat. Ott az áttekintés eljutott odáig, hogy az elsődleges vizuális területnek a striatális kéreg tekinthető az okcipitális lebenyben, illetve, hogy az úgynevezett egysejtvizsgálatok segítségével Hubel és Wiesel olyan speciális ingertulajdonságokra (vonásokra, mint irány, mozgás, ezek kombinációi stb.) érzékeny sejteket mutatott ki, amely tulajdonságok talán az agyi vizuális olgozás „előmegmunkált” nyersanyagai lehetnek. Mára már egyértelmű – írja a szerző –, „hogy a vizuális működésekben részt vevő kérgi régiók határai túlnyúlnak az okcipitális lebenyen, és mélyen behatolnak a temporális, a parietális, sőt a frontális lebenybe is: a látókéreg több mint két tucat diszkrét vizuális területből áll, amelyek a főemlősök agykérgének több mint a felét teszik ki”. Természetesen már korábbi klinikai és kísérleti adatok is utaltak arra, hogy a vizuális viselkedés nem független bizonyos „extrastriatális” területek épségétől. Az egyik legjelentősebb ilyen korabeli adat a névadói által majmokál előidézett Klüver–Bucy-szindróma. Ebben a szindrómában a temporális kérgüktől megfosztott majmok összetett viselkedéses tüneteket mutatnak: vizuális agnózia (képtelenek tárgyakat felismerni), hiperfágia (mindent meg akarnak enni), hiperoralitás (mindent a szájukba vesznek), érzelmi apátia, hiperszexualitás, fokozott reagálás vizuális ingerekre. Később kiderült, hogy a temporális lebenyben elhelyezkedő amygdala (mandula alakú mag) sérülése okozza a motivációs tüneteket, míg a kéregé a vizuális diszkrimináció problémáit. A későbbi léziós és egysejt-elvezetéses vizsgálatok alapján a temporális lebenyt a vizuális feldolgozás szempontjából további részekre osztották, megállapítottak elsődlegesen perceptuális és elsődlegesen vizuális memóriafunkciókkal kapcsolatos területeket is. A legmeglepőbb felfedezés talán mégis az volt, hogy olyan inferotemporális (IT) kéregbeli sejteket találtak, amelyek szelektíven válaszoltak olyan speciális ingerekre, mint az arcok vagy a kezek. Ezeknek a vizsgálatoknak már Gross is aktív részese volt. A temporális lebenyhez hasonlóan a parietális lebenyben is találtak extrastriatális vizuális területeket. De ezek (főleg a hátsóparietális kéreg) nem elsősorban a tárgyfelismerésben vesznek részt, hanem a mozgás téri-vizuális irányításában. Gross a vizuális területek vizsgálatának történetét a nyolcvanas évek közepével zárja, ekkorra született meg a felgyülemlett adatokat szintetizálni igyekvő első általános modell, L. G. Ungerleider és M. Mishkin modellje a kettős vizuális rendszerről (Two cortical visual systems. In: D. Ingle et al. [eds]: Analysis of visual behavior. M.I.T Press, Cambridge, 1982), amelyet Gross a könyv zárszavában ismertet. Eszerint a vizuális feldolgozást két párhuzamos, anatómiailag is elkülönülő agyterületeket használó rendszer végzi. Az egyik a dorzális rendszer, amely az elsődleges vizuális kéregtől számos dorzális (háti irányú) extrastriatális területen át a hátsó parietális kéregig tart, és a téri feldolgozásban vesz főleg részt, ezért HOL-rendszernek is nevezik. A másik a ventrális (hasi irányú) rendszer, amely a striatális területektől számos ventrális extrastriatális területet is érintve az alsó temporális területek felé tart, és elsődleges funkciója a tárgyfelismerés, ezért MI-rendszernek nevezik.
Gross könyvének első fejezete tehát kitűnő, tömör összefoglalója az agykutatás történetének. Nagyszerűen alkalmas arra, hogy felkeltse érdeklődésünket a téma iránt. Aki a részletekre is kíváncsi, annak további olvasmányként javaslom Katona Ferenc könyvét (Az agy felfedezése. Gondolat, Bp., 1969) és Pléh Csaba művét (A lélektan története. Osiris, Bp., 2000), amely a pszichológiatörténet tágabb kontextusában helyezi el az idegtudományi kutatásokat.
A Leonardóról szóló fejezet művészettörténészek, művészetbarátok vagy az anatómiai rajzokra szakosodott gyűjtők számára, a Swedenborg-fejezet a tudománytörténészeken kívül talán a vallástörténészek számára is hasznos lehet. Az Owen–Huxley-vita elsősorban az evolúciós gondolkodás iránt érdeklődő tudománytörténészek számára a legérdekesebb, de a történet morális tanulságait minden kutató megszívlelheti. Az utolsó fejezet már nem tárgyalja a látáskutatásnak az „agy évtizedében” elért idegtudományos eredményeit; aki többre is kíváncsi, annak a már idézett magyar nyelvű tankönyveken túl Stephen Palmer munkájának (Vision Science: Photons to Phenomenology. M.I.T Press, Cambridge, 1999) megfelelő fejezeteit ajánlhatom.