„A fenyő alól félig beláttam a gödörbe. Világosabb és sötétebb sávok a talajban, húsz-harminc centi vastagok. Ásóval félbevágott giliszták rángatóztak a sávok szélein. A sávok kultúrákat jelölnek, gondoltam, valaki másra gondolva, aki egyszer egy másik gödör mellett ezt súgta nekem. Az a középső, hamuszürke sáv mondjuk a halstatti kultúra. Egy háromezer éves sáv. Vagy nem az, valószínű, hogy nem az, de szépen hangzik, hogy halstatti kultúra.” (Győrffy Ákos: A halstatti kultúra) A leírás láttató ereje a szöveg számára az egyik legnagyobb kihívás, hogy elmondjon valami olyasmit, amit csak ő lát, amit fontosnak gondolt szerzője, hogy mások számára is látható legyen. A látványok java része tünékeny. Aki rápillant, néha csupán pillanatokat őriz meg. Ha jobban belegondolok, kevés szivárványt láttam, de szinte mindegyikre emlékszem. Emlékszem az éjszakai égbolton átvonuló üstökösökre is, amelyeket saját szememmel láttam, akárcsak a néhány évvel ezelőtti napfogyatkozásra. De sokkal nagyobb azoknak a dolognak a száma, amelyekre az által emlékszem, hogy mások látták, és én csak olvastam róla. Ezért mindig jobban érdekelt az, hogy valójában hogyan is láthattak azok, akik leírták a látottakat. Mesteri példája a látvány kibontásának

Daniel Arasse: Festménytörténetek

című könyve. Valójában előadás, szóbeli műfaj lejegyzett változatával van dolgunk, amelynek a hatása az előadó jelenlétén és a belőle áradó, a megértést megkönnyíteni képes jelzések sokaságával együtt fejthette ki hatását. A kötet végére illesztett, erősen esetlegesnek tűnő képanyag kiábrándító minősége hamar elbizonytalaníthatná az embert, hogy érdemes-e folytatni, hiszen a kötet használhatóságát az igényes, nagy méretű reprodukciók volnának hivatottak szolgálni. A kiadónak Képfilozófiák cím alatt futó, Szilágyi Ákos által szerkesztett sorozata azonban - a nem biztos, hogy szerencsés borítótervek ellenére - megbízható, a benne megjelenő munkák eddig nem okoztak csalódást. Ezekkel a megfontolásokkal vettem kézbe ezt a kötetet, és most sem választottam rosszul.

Az igazi szépsége Daniel Arasse vállalkozásának, hogy rádiós előadásokban tett kísérletet képek értelmezésére, ahol egyedül a beszélő hangja és mondandójának átéltsége lehet hitelesítője szavainak. A televíziózás korában ez rendkívül rokonszenves vállalkozás, hisz évezredeken keresztül a képek leírása a szavak és a képzelet által történt. A jobb-rosszabb reprodukciók zavaró hatását a szövegek képesek voltak kiküszöbölni, és a látás intellektuális tanítását hatékonyabban szolgálták. A látás ugyanis nem a retinán megy végbe, hanem a tudatban. Képeket látni és értelmezni nem a nézés, hanem a képzés, a képzelet által tanulunk meg. Az előadó hangja, szavainak átéltsége, a beszélőtől induló és még rádión keresztül is hatni tudó lelkesültség, a meggyőzés ereje sokkal hatékonyabban közvetítheti a képek olvasásának tudását.

Daniel Arasse legfontosabb kérdése, amelyet az európai művészettörténet évszázadaiban szabadon bolyongva vizsgál: a perspektíva. Lenyűgöző, ahogy a geometriai perspektíva vizsgálata a látás, a gondolkodás és a képszerkesztés gondolkodtató erejének átalakításától indulva a különböző korok hétköznapi életéről beszélve a lényegtelennek látszó dolgoktól eljut a nagy összefüggések bemutatásáig. Egy szabad elme tiszta világa az igazán lenyűgöző az előadásokat olvasva, hallunk valakit beszélni, akinek az élet önmaga boldog elfelejtése, mert arról beszél, amit szeret.