Három fiatal szerző munkája ez a könyv, és itt a fiatal nem vállon veregető jelző akar lenni. Olyan szerzőké, akik frissen képesek szembenézni azzal a kérdéssel, hogy mit is tartsunk tudománynak. Mindhárman hivatásszerűen abból élnek, hogy a tudomány tudomány mivoltát elemzik. Ritka luxus a magyar világban, hiszen miként ők is bemutatják, a tudományról nyilatkozók többnyire a tudomány művelésébe beleőszült megérett vagy kikopott tudósok. A hivatásos tudományfilozófus vagy tudományszociológus legalább olyan ritka madár, mint a hivatásos tudománykommunikátor. A szerzők szerint annak kérdése, hogy mi a tudomány, a tudomány társadalmi valóságának legfontosabb kérdése, ugyanúgy, ahogy sok esztéta szerint sokkal fontosabb kérdés, hogy valami egyáltalán művészet-e, mint hogy azon belül hova helyezzük Delacroix vagy Picasso festményeit.

A könyv laza stílusban írott fejezetei a tudományelmélet, a tudományfilozófia, a tudományszociológia megközelítéseiből indulnak ki, hogy aztán esettanulmányok során vizsgálják a határok problémáját. Az utóbbi néhány évtized tudománytani (science studies) mozgalmának alapgondolata a szimmetriaelv. Egyformán kell tekintenünk a leíró vagy leleplező szociológus igényével nemcsak az áltudományt, hanem a "valódi tudományt" is. Ez a leleplező attitűd a tudomány művelői számára is sokat adott önképükhöz. Sokat levesz ugyanis a tudomány és a tudós nagyképű álarcából, a tudóst is valódi intézményekben működő és valódi célokért küszködő emberként mutatja be. Ugyanakkor, s ezt az esettanulmányok során bemutatott liberális hozzáállás nem tudja elkerülni a könyvben, ez a szimmetrikus hozzáállás sok befektetés nélküli nyereséget eredményez az áltudósok számára, a vitatott megközelítések képviselőit is piedesztálra helyezi.

A könyvnek forrásértéke is van, amikor bemutatja mind a klasszikus tudományfilozófia, mind a mai tudományszociológia egymást követő elméleteit a tudomány elhatárolásáról. Carnaptól Feyerabendig megtaláljuk a tudományfilozófusokat, egy kissé szűkkeblűbben, csak a XX. század utolsó harmadára összpontosítva, Shapintől Latouron keresztül Bloorig és Kuschig a tudományszociológusokat. Merton kisebb hangsúlyt kap, Comte pedig meg sem jelenik a könyv lapjain. Van egy öreges hiányérzetem is. A mi nemzedékünk még egy olyan világban szocializálódott, ahol a tudomány mivoltát mind formai, mind tartalmi tekintetben a marxizmus keretében próbálták ránk hagyományozni. Formai tekintetben ez a Lukács Györgytől örökölt "mindennapi-művészi-tudományos megismerés" hármasságot jelentette, ahol a tudományt egyszerre kellett elhatárolni a művészettől és a köznapiságtól. Ennek a hagyománynak az értelmezése hiányzik a könyvből, együtt azzal a felfedezésbeli örömmel, hogy Carnap hogyan engedte átértelmezni a rend, a logika és a szabadság különleges viszonyát a tudományban.

Kutrovátzék könyve a mai világot tükrözi, amelyben minden csak pénz és retorika kérdése. Tudomány és nem tudomány viszonya is az erőforrásokhoz való hozzáférésért folytatott küzdelem szónoki megoldásainak problémájává válik. Hiányzik belőle az a szempont, hogy a tudomány "dezantropomorfizál", ahogy annak idején a marxisták mondták volt. Példáik, az evolúció és kreacionizmus vitája, vagy az áltörténelmi kóklerkedések elemzése sokat veszít értékéből, mert kimarad belőle az a probléma, hogy az evolúció hordozta világkép nemcsak a vallásos ember, hanem a köznapi ember számára is provokatív, egyszerűen ezért, mert szenvtelenül tekint saját magunkra.

A szerzőhármas, bármennyire is igyekszik kerülni a szertelenséget, mégiscsak megkérdőjelezi a tudományt. Fricskát ad a tudomány gőgös képviselőinek azzal kapcsolatban, hogy túl indulatosan prezentálják magukat, rossz retorikával érvelnek, emiatt válnak vitáik az "áltudománnyal" kellemetlen veszekedéssé, amelyből a nagyérdemű nem mindig a hivatalos tudománynak megfelelő következtetéseket vonja le. Hiányolok ebből két mozzanatot. Az egyik az igazi nagy magyar kamuk elemzése, például a (kazános) Morvai-Szentágothai-viták, ahogy a média és a pénz már negyed századdal ezelőtt sarokba szorította a tudományosságot. A másik pedig a tudományszociológiából a Latourék bevezette valódi felforgató megfigyelési eredmények bemutatása. Csak néhány sallangos mondatot kapunk arról, hogy Bruno Latour és Stephen Woolgar tényleg bementek az antropológus hozzáállásával a mikrobiológiai laboratóriumokba, de nem kapjuk meg azt az élményt, ahogyan az intim belső szemléletet megkérdőjelező dezantropomorfizált tárggyá tud válni maga a tudományos tevékenység.

A frenológia bemutatása jól mutatja a szerzők korlátait. A XIX. század közepének vallásos és eszmetörténeti felvetéseit tárgyalják, miközben nem mutatják be a frenológiával kapcsolatos hermeneutikai kérdést. Azt a problémát, amelyet a hagyományos orvostörténészek már észrevettek: a frenológia alapproblémája a kirívó esetekből való kiindulás. Ha már Karl Poppert annyit emlegetik a könyvben, a frenológia a tankönyvi eset a falszifikációs kutatási logika teljes figyelmen kívül hagyására. Amikor a frenológusok egy rablógyilkos alapján azt gondolják, hogy ez és ez a koponyadudor tükrözi ennek és ennek a kérgi szervnek a túlzott fejlettségét, akkor nem veszik észre, hogy meg kellene nézniük az ellentétes eseteket is: vannak-e olyan nagydudorúak, akik nem rablógyilkosok.

A retorika Kutrovátzék érvelésében az indulatoktól való megtisztulás, a harmadik személy, a közönség felé forduló bírósági érvelés, a személytelenítés különleges eszköze. A retorika ezzel a mai kor sok bölcsészénél jellemző pszichológiaellenességnek megfelelően, valójában a pszichológia helyettesítője lesz. Annak a pszichológiának a helyettesítője, amely már legalább Freud óta azzal küzd, hogy személytelen értelmezés tárgyává tegye legszemélyesebb dolgainkat is.