A három fiatal kutató új könyvében (A tudomány határai; Typotex Kiadó) azt feszegeti, hogy milyen demarkációs kritériumokat lehet szabni a tudomány és a nem tudomány között. Mint szavaikból kiderül, nem is oly egyszerű semleges döntőbírónak lenni a rendre kiújuló határvitákban, s hogy a nyilvánvalónak tűnő igazságok sem maguktól értetődőek.
Magyar Narancs: A könyv olvastán kénytelenek vagyunk belátni, mennyire naivan vélekedünk a tudomány felől. Ahogyan sokszor maguk a tudósok is - módszertani, filozófiai értelemben - kissé naivan próbálják meghúzni a határokat: meddig tudomány valami, s mikortól kezdődik valami más. Mikortól kezd el reflektálni önmagára a tudomány, s mikortól kezdi látni és láttatni a saját létéből és helyzetéből fakadó dichotómiát?
Kutrovátz Gábor: Legalább két összetevője van a dolognak. Azzal, hogy én tudós vagyok, s a tudós az, aki megmondja, hogyan működik a világ, rögvest jár egyfajta kognitív tekintély is. Ilyen értelemben, akár történetileg is nézve, mindig volt valamiféle elválasztási igény. Már az ókori görögöknél is lehet találni effajta érveket. Inkább a modern korra jellemző, hogy amikor intézményesül a tudomány, a tudós rögvest egyfajta szakmaként jelenik meg. Ez olyasféle juttatással, díjazással jár, ami csak a tudóst illeti meg - aki kívül áll a tudomány keretein, nem is részesülhet belőle. Ez egy másik, modernebb forrása az elválasztási igények megjelenésének. A legtipikusabb elválasztási igények, amikor ezek programszintre emelkednek, a XIX. század második felében jelennek meg a pozitivista filozófiában, amikor is - részben a romantikára adott ellenreakcióként - próbálták elhatárolni egymástól a pozitívnak tekintett, megbízható, örök, biztos tudást az egyszerű vélekedésektől. Tulajdonképpen a tudományfilozófia mint szakma is ennek az elválasztási igénynek az örököse.
MN: A tudományfilozófia története is nagyon tanulságos: először művelői is szigorú kritériumokat állítanak fel, és szinte lehetetlen elvárásokat támasztanak magukkal szemben: precíz határkijelölés, a nyelv megtisztítása, ahogy Carnap elképzelte. Hogyan jut el odáig a dolog, gyakorlatilag egy fél évszázad leforgása alatt, hogy sokak számára a demarkáció filozófiai problémája értelmét veszti?
KG: Pontosan azért vetjük fel a kérdést egy más szemszögből, mivel mi a tudományfilozófián belülről nézzük ennek a problémának a történetét. Innen úgy tűnik, hogy a demarkáció kérdése centrális problémaként indult, de hamarosan kiderült, hogy azok a kritériumok, amelyeket a tudományfilozófusok megpróbáltak a tudósokkal szemben, amolyan előíró módon, megfogalmazni, túl szigorúak, tarthatatlanok, így sorra vissza kellett őket vonni. A XX. század végére odáig jutottunk, hogy a tudományfilozófus közösség belátta: nincsenek ilyen, időben változatlan, örök érvényű kritériumok, amelyek egyszer s mindenkorra, szükséges és elégséges feltételek formájában megkülönböztetik a tudományos tudást a tudás egyéb formáitól. Ezért kezdtünk el egy más típusú vizsgálódást, ahol nem filozófusként, hanem egy új szakma felől közelítjük meg ezt a kérdést.
MN: Hogyan lehetne ezt az általatok művelt, fent körvonalazott szakmát definiálni - egyáltalán van rá magyar meghatározás?
Láng Benedek: A szakirodalomban science studiesnak hívják, de ez ott is egy öszvér kategória, amely magába foglal némi tudományfilozófiát, antropológiát, tudománytörténetet és sok szociológiát. Erőteljesen érdeklődik az aktuálisan művelt tudomány iránt - szemben a klasszikus tudományfilozófiákkal, melyeket nem az érdekelte, hogy egy adott laborban milyen tudományos tevékenység folyik, sokkal inkább az, hogyan kéne működnie a tudománynak.
KG: A helyzet iróniája az, hogy bár ez a diszciplína harminc éve gőzerővel működik, magyar neve még mindig nincsen, ami annak köszönhető, hogy nem honosodott meg nálunk, alig vannak magyar képviselői. Mi részben azzal a céllal kutatunk, s írtuk meg ezt a könyvet, hogy konkrét témákkal kapcsolatban érvényesítsük ennek a szakmának a szempontjait.
Zemplén Gábor: Ez egy olyan megközelítésmód, amellyel értelmesen lehet beszélni a tudományokról, kikerülve mind a buta, jogtalan szcientizmust, mind a kevés jó döntésre vezető, parttalan relativizmust.
MN: Eme új diszciplína körül most is zajlik a vita - akadnak tudósok, tudománynépszerűsítők vagy konzervatív tudományfilozófusok, akik a science studiest is a relativizmus képviselőjének tekintik, amely kikezdi a tudomány tekintélyét, és túlzott engedékenységgel bánik a nem tudománnyal.
ZG: Elvégre a tudomány arról szól, hogy ne a tekintély alapján fogadjunk el álláspontokat.
KG: A hagyományos megközelítés az, hogy valamiképpen meg kell mutatnunk, mi a jó és mi a rossz tudás. A tudósok - amikor a tudományról beszélnek - nem próbálnak teljes mértékben semlegesnek maradni saját tárgyukkal kapcsolatban, elvégre elemi érdekük fűződik ahhoz, hogy a tudományt jó színben tüntessék fel. E szemlélet szerint az oktatás során a tudományt népszerűsíteni is kell - amellett hogy ismertetjük az eredményeit. Ez az új szakma arra vállalkozik, hogy ne egyszerűen népszerűsítse a tudományt, hanem hogy megpróbálja leírni, semleges módon. Ez a fajta semlegesség, amelyből hiányzik a megszokott pozitív értékelés, gyakorta tűnik megalázónak nagyon sok tudós szemében.
LB: Minden szociologizáló megközelítés magában hordja annak lehetőségét, hogy egy külső szemlélő félremagyarázza. Amikor a morálisan elítélendő tetteket, például a náci bűnöket próbálja megérteni, magyarázni, hogy emberek hogyan kerülhettek a tömeggyilkos pozíciójába, akkor mintegy az erkölcstelen mentegető szerepébe kerül, amikor pedig egy nagyszerű vállalkozást, a tudományt teszi vizsgálódása tárgyává, ráadásul semleges, elfogulatlan módon, akkor viszont, ahogy említetted, a tudományos tekintély aláásásáért kárhoztatják. Éppen ezért az ilyen megközelítések képviselőit gyakran tekintik árulónak.
ZG: A tudomány határait próbáljuk esettanulmányokon keresztül vizsgálni, és a határ két oldalán általában ellenérdekelt felek találhatók. Nagyon vegyesek a reakcióik. Mindkét oldalon megfigyelhető egyfajta elutasítás - akadt, akitől személyes beszélgetésben olyan kritikát kaptunk, hogy "figyeljetek, ennél sokkal rosszabb a tudomány, miért nem szidjátok eléggé?". A tudomány oldaláról pedig elvárás, hogy jobban dicsérjük. Másrészt viszont tapasztaljuk, hogy az esettanulmányokban használt érveket mindkét fél megpróbálja a saját érdekében kamatoztatni. Nagyon izgalmas az a helyzet, amikor az ember haditudósító akar lenni, de megpróbálják berángatni a lövészárokba.
MN: Mikor éreztétek, hogy az elemzésetek már nem kellően semleges? Például a könyv alapján úgy tűnik, hogy a kreacionizmus vs. evolúció vitában jobban elmarasztaltátok az előző oldalt...
ZG: Ez kicsit olyan, mint amikor egy hadtörténész elemzi a csatákat. Mi úgy gondoljuk, semleges módon kezdjük meg ezt vagy azt az elemzést - de vannak esetek, amikor a végén azt látjuk, hogy az egyik oldalon nagyon rosszak a stratégák. Ahol mi belecsúszunk a lövészárokba, ott az egyik álláspontot ténylegesen gyengébbnek találjuk. Ahogy a hadtörténész is meg tudja azt mondani: igen, ebben a hadműveletben rosszul döntöttek.
LB: Fontos, hogy ilyenkor gyengébbnek találjuk a megvizsgált fél érveit, stratégiáját a saját szempontjai szerint - nem erőltetünk rá külső mércéket, nem mondjuk például, hogy a kínai orvoslás sokkal rosszabb európai mércékkel mérve, mint az európai. Inkább megpróbáljuk feltérképezni az adott vállalkozás saját törvényszerűségeit, s annak függvényében próbálunk ítélkezni.
KG: Az a szempontrendszer, amit használunk, s amely alapján egy-egy nézetet, irányzatot el is marasztalunk a könyvünkben, nem azonos azzal, amely alapján a tudósok elítélik az áltudományokat. Mi nem tudományos érvek alapján állítjuk, hogy valami úgymond áltudományos, hanem a saját szakmánk szempontjából ez vagy az a fél nem azt a játékot akarja játszani, amit az eszköztára számára lehetővé tesz.
ZG: Ilyenre volt példa a kreacionizmus. Azt gondoljuk, hogy ez teljesen legitim társadalmi probléma. Arról van szó, hogy az állampolgárok pénzén fenntartott intézmények taníthatnak-e olyan ismereteket, amelyek ellentétesek az állampolgárok világnézetével. Ebben az esetben elmarasztaljuk a kreacionizmust abban, hogy nem társadalmi, hanem tudományos problémának próbálja feltüntetni magát. Itt viszont ki lehet mutatni, hogy tudományos álláspontként sokkal gyengébb, mint vetélytársa, az evolúciós elmélet.
MN: Lapunk hasábjain nemrég intenzív vita zajlott a homeopátia orvos és nem orvos hívei és a hivatalos biomedicina és a tudomány képviselői között. De beszivárgott Magyarországra a kreacionizmus-vita is - importált érvekkel, alacsony intenzitáson, keveseket megérintve, különösebb tét nélkül.
LB: Itt erőforrások körül zajlik a vita. Egyetemi katedrákról, doktori programokról, támogatásokról van szó - ahol a vitának nagyobb a tétje, ott a hangnem is túlfűtöttebb. Ezzel nem azt akarjuk sugallni, hogy tudósok csak a pénztárcájukat féltik, amikor vitatkoznak - a homeopátiát kritizálók nagyon komolyan hisznek abban, hogy a homeopátia megalapozatlan, és sehová nem vezet. De mégiscsak azt kell látnunk, hogy a tudomány megalapozása forog veszélyben, ha a biomedicina magyarázataival egyáltalán nem leírható homeopátia hatásosságát túl könnyen elfogadjuk.
MN: A kvázitudományok hívei szerint ez a mostani, domináns világkép alapvetően elhibázott és téves, s ha erre az alternatív tudás beemelése nyomán ráébred a világ és a tudósközösség, akkortól kezdve az ő világképük lesz az uralkodó hagyomány, és rájuk emlékeznek mint alapító atyákra.
LB: Igen, csak ez azt feltételezi, hogy létezik egy végleges leírás a világról, s ennek nyelvére előbb-utóbb minden mást is le tudunk fordítani. Én valószínűbbnek tartom, hogy sok olyan különböző világleírás létezik, melyek továbbra sem lesznek egymásra lefordíthatók. Ráadásul, ha mindannyian egy keleti típusú modellben gondolkodnánk és kutatnánk, akkor is rengeteg csalódás érne bennünket, és máris rokonszenvesebb volna a nyugati biomedicina. Azt látjuk az akupunktúra, de akár a homeopátia esetén is, hogy ezeknek az alternatív tudományoknak az állításai jól védhetők a saját fogalmi kereteiken belül, míg ha megpróbáljuk lefordítani őket a biomedicina nyelvére, akkor pont a lényeg vész el.
KG: Ugyanakkor minden olyan esetben, amikor kultúrák találkoznak, és ezt lokálisan, kis kultúrák esetén is lehet érteni, mindig létrejön valamilyen fordítás. Ebben az esetben is ez fog történni - de ezután sem várhatjuk el, hogy beismerjék: az alternatív medicina gondolkodásmódja megtermékenyítette a biomedicináét. Könnyen lehet, hogy a nyugati orvoslásba be fog kerülni számos olyan módszer, amit az alternatívok szeretnének, csak éppen az ő nevük nem lesz megemlítve.
MN: Külön nóvum a könyvetekben, ahogy prezentáljátok: nem létezik az a képzeletbéli skatulya, amelybe a hivatalos tudomány rekesztené konkurenseit, ellenfeleit, a kvázitudományokat, "áltudományokat".
KG: Úgy érzem, emellett erős érveket tudunk felhozni. De még ennél is érdekesebb, hogy a tudomány mint egységes halmaz is csak fikció - mondjuk a kísérleti fizika és az elméleti szociológia nagyon messze áll egymástól. Ráadásul mi amellett próbálunk érvelni, hogy az áltudományokkal szembeni megfelelő társadalmi hozzáállás nem biztos, hogy a tudományos műveltségtől függ. Nagyon sokan állítják: azzal lehetne a problémát megoldani, hogy rengeteg tudományt okítunk az iskolában, így a gyerek művelt lesz, és automatikusan elítéli az áltudományt. Ám ez az álláspont nem tartható - olyan sokféle különböző szakértelemre van szükség csak ahhoz, hogy a különböző áltudományok esetén kimutathassuk a problémákat. Azért írtuk ezt a könyvet, mert úgy gondoljuk, mi magunk is laikusok vagyunk, sőt, egy-két részterületet leszámítva a tudós is ugyanolyan laikus az életét érintő legtöbb kérdésben, mint bárki más.
ZG: Az elemzéseink alapján az a tapasztalatunk, hogy sokszor ugyanazok a retorikai alakzatok, ugyanazon vulgarizált tudománykép jelenik meg mindkét oldalon. És ha meg lehet mutatni, hogy egy bizonyos érvelés nem tud jó döntésekhez vezetni, illetve hogy az a vulgarizált tudománykép, amelyet mindkét oldal képvisel, helytelen, akkor ennek nyomán joggal gondoljuk, hogy mindkét irányban akadnak feltárható problémák.
LB: Minden tudós maximum egy-két-három kutatási területen számít szakértőnek, és általában nem konyít a tudomány metaszintű vizsgálatához.
MN: Az imént kritizált elgondolás szerint minél több tudást töltünk a gyerek fejébe, annál kevesebb hely jut az áltudományoknak.
KG: Egy olyan világ felé haladunk fokozatosan, ahol nem az a helyzet, hogy van egy nagy, kerek tudományos intézmény, és az megmondja nekünk, hogy néz ki a világ, hanem adottak szakértők, és nekünk el kell döntenünk, milyen szakértőhöz fordulunk. S mivel ezeket a döntéseket tudományos műveltség alapján nem tudjuk meghozni, ezért nekünk laikusoknak valamiféle szakértőiséget kell elsajátítanunk, amely például abban áll, hogy értsük, hogyan működik a tudomány. Ez az, amiben a leginkább elmarasztalható a tudománynépszerűsítés hagyománya, mert naiv képet sugall a tudományról, ami alapján nem lehet szakértők között dönteni.
ZG: Azt lehet mondani, hogy ma létezik egyfajta szent tehén-szerű tudománykép. Ezt egyrészt felhasználják legitimációs célokra, másrészt mások - mivel e tehén korántsem szent - éppen arra használják fel e naiv képet, hogy általa támadják magát a tudományt. Ha ennél egy cizelláltabb, igazabb és sok szempontból izgalmasabb tudományképünk lenne, akkor azzal a tudománynak is segítenénk, de elsősorban a laikusnak jelentene mankót ahhoz, hogy jobban tudjon döntéseket hozni.
LB: Ami első pillanatra támadásnak tűnik, valójában bizonyos fokú védettséget is jelenthet a tudománynak. Ha a gimnáziumban nem olyan idealizált tudományképet oktatnának, aminek azután nyilvánvalóan nem tud megfelelni, akkor kevesebb lenne a csalódás. Hiszen ezerszer látjuk, hogy az áltudományhoz fordulás sokszor a tudományból való kiábrándulás nyomán következik be.
MN: Azzal kezditek a könyvet, hogy sorra veszitek a tudomány mellett felhozott szokásos érveket, mint a sikeresség, a fejlődés, az eredményesség, módszeresség, s kiderül, hogy ezek filozófiai, érveléselméleti eszközökkel támadhatók. Azaz így nem feltétlenül bizonyosodik be a nyugati tudomány fölénye a nem tudománnyal szemben.
KG: Mindannyian, ha szabad így fogalmazni, hívei vagyunk a tudománynak: azért kezdtük el vizsgálni, mert szeretjük, mert van tudományos hátterünk, részt vettünk tudományos képzésben. Ugyanakkor azt gondoljuk, nem szabad naiv módon isteníteni a tudományt, s nem szabad elvárni az emberektől, hogy olyan érvek alapján bízzanak benne, amelyek valójában nem megalapozottak. Mert ha csalódnak, és kiderül, hogy ezek az elvárások (objektív, racionális stb.) nem jönnek be, akkor elfordulnak tőle.
ZG: Azt gondoljuk, hogy a tudomány egy intézményrendszer, amelynek az a célja, hogy jó, megbízható tudást adjon nekünk a világról, és erre szükségünk van. Jelenleg azt látjuk, hogy egy csomó ponton nem tudunk megbízni abban, amit a tudomány mond - de emiatt még nem akarjuk elfogadni, hogy eleve rossz lenne. Viszont azt szeretnénk, hogy jobban szolgálja döntéseinket, és kevesebb ideológiai harc jelenjen meg ezen a területen.
KG: Nem azt gondoljuk, hogy a tudomány jó vagy rossz - a tudomány van: olyan, amilyen. Elfogadjuk, hogy ez ama intézményrendszer, amelyet iszonyú pénzekért működtetnek - azért, hogy megbízható tudást állítson elő. Ehhez képest se nem kritizáljuk, se nem dicsőítjük, csupán szeretnénk az átlagember számára átláthatóvá tenni az ezt fenntartó mechanizmusokat. Ahol normatívak vagyunk, azok nem a tudományos kérdések, hanem a tudománynépszerűsítéssel és a tudomány megértésével kapcsolatos problémák.
MN: Nem csak a természettudományban léteznek határviták - mi a helyzet a nálunk is oly népszerű "alternatív" történetírókkal, sumer-magyarológusokkal, őstörténet-kutatókkal, Illig- és Dan Brown-követőkkel?
ZG: Ahogy az áltudományok egyfajta vulgarizált tudományképet használnak, az alternatív történetírók ugyanúgy kihasználják azt, hogy a szakma milyen tudományképet ad az embereknek. Ez egy szép, nagy narratíva, ahol csaták és királyok vannak, de valójában nem látja azt egy laikus, például amikor gimnáziumban tanul róla, hogy miből is áll maga a történetírás - ez pedig jól kihasználható.
LB: Borzasztó naiv képet mutat magáról a történettudomány. Valóban létezik egy nagy narratíva, amelynek az elején ott áll Szent István király, a végén valamelyik kortárs miniszterelnök, és közben zajlik a sztori. A történettudomány nem mutatja be, miként dolgozik - hogy van ezer forrásom, azokat próbálom így vagy úgy értékelni, összerakni belőlük egy jobb-roszszabb történetet, amelyben bizonyos dolgok, mint például Mátyás király léte viszonylag stabil, de más dolgok nagyon is instabilak. S ha az átlagember értené, hogyan keletkezik a történeti tény - a tény tudniillik mesterséges képződmény -, akkor kevésbé csalódna. Így kevésbé adna hitelt olyan "alternatív" történeti munkáknak, amelyek igazából pusztán destruktívak, mert csak arra mutatnak rá, hogy mi nem stimmel a történettudományban, vagy pedig körben forgó összeesküvés-elméleteket tartalmaznak, amelyekben mindent lehet bizonyítani, és semmit nem lehet cáfolni.
MN: Magyarországon a tudománynak mindig is különleges, szimbolikus pozíciója volt - a haladás, a modernizáció jelképe, erre lehettünk büszkék, sorolhattuk a Nobel-díjasokat, a tudományos sikereket, miközben más nem nagyon maradt, legfeljebb a sport, az is csak a közelmúltig.
ZG: Magyarország azért is van különleges helyzetben, mert itt hagyományosan a tudomány játssza a szent tehén szerepét, amelynek a tőgyéből olyan tej folyik, amelynek minden cseppjét fel lehetett használni a nemzetállam felemelkedésére. Aki pedig a tudományt támadta, az a haladást is támadta, azaz önsorsrontó módon viselkedett. A piaci alapú médiában nyilvánvalóan meg tud jelenni egy csomó alternatíva, miközben a tudomány nem alakította ki azt az eszköztárat, amelyet ilyenkor, versenyhelyzetben bevethetne. Márpedig mi azt gondoljuk, a tudóst is fel lehet és fel kell készíteni. Azt szeretnénk, hogy javuljon a viták színvonala, hogy jobb érveket halljunk, mert akkor könnyebben tudunk jó döntést hozni.