A neves francia művészettörténész számos könyve közül – a Festménytörténetek után – egy második magyar nyelvű kötetet is megjelentett a Typotex Kiadó. A reneszánsz festészet kiemelkedő ismerőjének és értelmezőjének franciául On n’y voit rien (szó szerint: Ott semmit nem látni; Gallimard, 2003) című könyve azt a szerzői énjét mutatja, aki elméletibb, átfogóbb, szorosabb stílusban megírt művei után könnyedén, szabadon, biztos tudással a háttérben és éles szemmel a részletekre tekintve ír egy-egy jelentős műalkotás jelentéktelennek látszó figurájáról vagy jelenetéről. Pontosabban öt festményről és egy jelenségről: Tintoretto Vulcanus-Vénusz-Mars képéről, az Angyali üdvözletek egyikéről (Francesco della Cossa alkotása), Breughel Háromkirályokjáról, Tiziano Urbinói Vénuszáról és Velazquez Las Meninasáról, valamint festménytől függetlenül Mária Magdolna alakjáról, pontosabban a haja ürügyén sok minden másról.

Egy-egy részletet, apró tárgyat, tromp l’oeilre alapozott ábrázolásmódot kiemelve nem csupán a reneszánsz művészettörténeti aspektusaira figyel, de kultúrtörténeti, művészetelméleti, történelmi ismereteket is átfog, utal teológiai állításokra, technikai problémákra, gondolkodásmódbeli sajátosságokra. Mindezt úgy közvetíti, hogy a legközvetlenebb kapcsolatot kifejező nyelvi stílusrétegeket mozgatja meg, műfajában pedig a szubjektivitást előtérbe helyező levélformát, a (fiktív és a kivetített belső) dialógust, az esszét alkalmazza. Mindez és a távolságtartó humor és irónia a könyvet olvasmányossá – látszólag – könnyen ’fogyaszthatóvá’ teszi, de ez csak a felszín, mert Arasse nem mond le arról, hogy pontos, éleslátó teoretikus megállapításokat tegyen, művészettörténeti összefüggésekre irányítsa a figyelmet, és a legérdekesebb kérdéseket tegye fel. Mindezen felül, amit elmond, még aktuális is, pedig 16. századi művekről beszél.

Úgy tűnik azonban, hogy ami a könyv erénye, az egyben problematikus volta is. Az olvasó hisz a szerzőnek, aki az ikonológia-ikonográfia (Panofsky), a képszimbolika-emblematika, a perspektíva-tanok, a történelmi események alapos ismerője, le is nyűgözi olvasóját meglátásaival. Azonban hiányérzete marad a szubjektivitás-objektivitás, affirmációk és hipotézisek arányait illetően. Bár írói szándék, hogy a társalgási stílussal vonzóvá tegye a festményeket és magát a reneszánszot is, ezen felül gesztus az olvasó felé is, akinek azonban mégis hiányérzete támad több esetben a hivatkozások pontosítására, az állítások verifikálhatóságára vonatkozóan. Leginkább a Magdolna gyapja című fejezetnél merül ez fel, amelyet a szerző nem köt egyetlen műalkotáshoz sem, jóllehet implicit azt sugallja, hogy az olvasó is vele együtt tudja, hogy sok műalkotás választotta tárgyául Mária Magdolna alakját. Bár maga a szőr-szőrzet-haj-ecset összefüggésének felvetése önmagában is érdekes, ezenfelül magában foglal egy kis pszichoanalitikus kitekintést, időnként pedig a blaszfémia határát is súrolja, mégis jó lenne tudni, hogy – főként teológiai – állításait mely szerzőkre utalva vagy hivatkozva teszi. Néhány múltbeli egyházatya nyilván (minimum) elcsodálkozna a szabad teológiai tézis-interpretációkon. A jelenbeli olvasó pedig jobban teszi, ha elsősorban művészettörténetként és -elméletként olvassa Arasse könyvét, és megérti, hogy a szerző humorral átszőtt iróniáját működteti itt is és az egész könyvben, ugyanis álláspontokat ütköztet: a műtörténészét, az elméletészét, az ’egyszerű’ kiállítás-látogatóét és érdeklődőét. („ezt a fajta divatos elmeélcsattogtatást utálom. Manapság mindenáron meg kell találnunk a megfelelőnket a képben. Mintha a képnek szüksége lenne ránk! Magának és a kollégáinak a fennhéjázása elviselhetetlen. Én műtörténész vagyok. Ez biztosan kevésbé mulatságos, de nem bírom elviselni, ahogy a múltat kisajátítják a modern gondolatokkal.” 144.)

Maga a szerző egyik álláspontot sem részesíti előnyben, hanem a különböző szempontok alkalmazásával és szembesítésével azt mutatja meg, hogy mindegyik álláspont közelebb vihet – és visz is – a műalkotás értelmezésének egyre tökéletesebbé tételéhez, ami valójában végtelenített, befejezhetetlen feladat. A híres Velazquez-képről szóló írás erre a legösszefogottabb példa, nemcsak amiatt, mert a korábban felvetett módszereket és szempontokat sűrítetten alkalmazza, hanem mert újra ’hozzányúl’ a számtalanszor, Michel Foucault révén pedig szinte lezártként tekintett Udvarhölgyek-értelmezéshez is, bizonyítva, hogy még a jó interpretációkat is ki lehet egészíteni, és hogy valóban igazságértéke van annak az állításnak, hogy a jó művek velejárója a folyamatos jelentésbővülés.

A könyvet vonzóvá teszi szépen megtervezett megjelenése, jó minőségű reprodukciói és a különböző képek egymás mellé helyezésének egymást és a szöveget erősítő technikája. Mégsem árt, ha némi művészettörténeti előismerettel, de legalábbis erős művészet iránti érdeklődéssel veszi kezébe az olvasó Daniel Arasse Festménytalányok című, különböző diszciplináris és egyéb határokat sértő, ugyanakkor azokat áthidaló művét, hogy olvasása közben valóban élvezettel láthassa mindazt, amit nélküle csupán csak nézne, de nem látna. Legalábbis ilyen élesen biztosan nem.