Az anakronizmus meghatározása szerint a műtárgyban több korszak vegyül: mindenekelőtt saját korszakunk, a befogadó jelenének korszaka, másrészt a mű megalkotásának ideje, harmadrészt e két időpont közötti intervallum, mely a műalkotás tárgyát (repedések, sérülések, patina) és szellemét (recepció, értékítéletek) érinti. A műre vetett évtizedes, évszázados tekintetek formálják és befolyásolják azt, ahogyan a mindenkori befogadó az alkotásra néz.
Henri Focillon
Daniel Arasse (1944-2003) francia művészettörténész Festménytalányok című könyvének talán legnagyobb erénye, hogy ezt az anakronizmust maximálisan szem előtt tartva elemzi a képeket. Felidézi a régen halott nagy mesterek remekműveit, Tintoretto, del Cossa, Bruegel, Tiziano, Velázquez egy-egy ragyogó festményét, a festők feltételezett szándékait keresve beszél saját korukról, az akkor uralkodó művészetfelfogásról, bemutatja az azóta született elemzéseket, és ezekkel vitatkozva vezeti fel saját értelmezéseit, amelyek nem ritkán meghökkentőek, vitathatóak, de minden esetben eredetiek, és további gondolkodásra ösztönzőek. Az elemzések során felhívja a figyelmet a képek egy-egy rejtélyes, különös, a mai szemmel nézve talán megmagyarázhatatlannak tűnő részletére – erre utal a cím –, majd azokat értelmezve jut el a festmény feltételezhető üzenetéig. A „ nagy Gombrich-hal” ellentétben Arasse nem gondolja, hogy egy képnek csupán egyetlen helyes „megfejtése” volna, épp ezért ezekben az elemzésekben nem is annyira a végeredmény a fontos, hanem a gondolkodás folyamata. Arasse könyve azt sugallja, hogy ha kellő tudással felvértezve közelítünk egy műalkotáshoz, akkor bátran szárnyalhat a fantáziánk.
A kötet nagyon jól illusztrált, a reprodukciók elhelyezkedése illeszkedik a tartalomhoz, bár az igazi az volna, ha könyvvel a kezünkben felkereshetnénk az eredeti festményeket.
A mű érdekességét mutatja az interneten is elérhető kritikák szokatlanul nagy száma, amelyeket a kiadó Typotex oldaláról (https://www.typotex.hu/index.php?page=en/recenziok&book_id=2341) könnyen elérhetünk.
Különösen florescu, Tülkös Terézia és Dékei Kriszta írását tudom ajánlani, és ezt egy-egy rövid részlettel is illusztrálom:
A Festménytalányok már-már elbeszéléskötet, de a különböző beszédmódokat váltogató Arasse ezzel csak megerősíti azt a tényt, hogy a művészeti alkotások végletesen nyitottak, a művészettörténeti kalandozás során pedig több szempontból érdekesebb, ha a képből képbe mászkálunk a különböző sémák alapján történő viszonyítgatások és méricskélések helyett.
florescu, konyves.blog.hu
Francesco del Cossa: Angyali üdvözlet
„Mária fényűző palotájában, az Angyali üdvözlet végtelenül szentséges pillanatában egy kövér csiga halad céltudatosan az angyaltól Szűz Mária felé: magának ehhez nincs hozzáfűznivalója?”
Az idézetből is látható, hogy Daniel Arasse Festménytalányok című második magyar nyelven megjelent kötetében megállás nélkül kérdez és provokál. A megnyugtató, néhol rövidre zárt művészettörténeti okfejtéseket felülvizsgálva nem elégszik meg a pusztán ikonografikus és történelmi megalapozottságot biztosító forrásvizsgálattal. Olyan ő, mint a csiga Mária házában: „egyáltalán nem mondható diszkrét jelenségnek”, inkább rendetlenséget csinál a művészettörténészek kínosan precíz háza táján. Ahogyan Francesco del Cossa a mi világunkba festette a csigát, hogy az a kép megközelítésének eszköze legyen, úgy Arasse az olvasó stratégája… …A fejezet érdekessége, hogy visszautal a szerző Umberto Eco szemináriumán tartott előadására, melyen Eco elismerte, nem tud egyetlen középkori szövegről sem, amelyben Istent csigaként határoznák meg, ám ha szükséges, ő maga szívesen megírja azt.
Tülkös Terézia, Irodalmi Jelen
A könyv első szintje nyelvi játék: hat fejezetében a szerző különböző elbeszélői pozíciókat vesz fel. A szövegek között van két fiktív levél a „Drága Giuliához”, egy harmadik személyben megírt műelemzés, egy önmagáról második személyben beszélő, megérteni vágyó szem „naplója” ("mit akarsz még ehhez hozzátenni, hagyd békén azt a szegény képet!"), egy közvetlenül az olvasóknak címzett monológ ("ne ellenkezzenek, az előbb még egyetértettek velem!") és egy fiktív vita. Voltaképpen (s ez a második szint) egy művészettörténeti, tudományos és egy kötöttségektől mentes, (bár nem ártatlan, de) nyitott szemű kettős én rejtett ütésváltásait olvashatjuk, ahol a szerző egyszerre használja és veti el a szükségképpen töredezett történeti ismereteket, és fordul a jelenből a múltra vetített meglátásokhoz. A könyv nem csupán a művészettörténésznek élvezetes (finom oldalvágások az egyetlen jelentés elvét valló „nagy Gombrich” vagy a tisztán formai leírásokat – s így a lehetetlent – forszírozó fiatal Panofsky felé), hanem könnyen emészthető bármely, a művészet/kultúrtörténet iránt érdeklődő számára.
Dékei Kriszta, Magyar Narancs
Miközben olvastam a könyvet, készítettem néhány karcot is, melyeket szerintem érdemes megnézni:
http://moly.hu/karcok/85401
http://moly.hu/karcok/85408
http://moly.hu/karcok/86832
http://moly.hu/karcok/91359
Most, hogy a könyvet befejeztem, elhatároztam, hogy Arasse másik művét, a Festménytörténeteket is elolvasom.