Mi szükség van a festmények, műalkotások magyarázatára? Miért pazarolja valaki arra az idejét, hogy megpróbáljon megfejteni egy képet? ‒ kérdezheti az egyszerű szemlélő, akinek már az iskolában is bőven elege volt a Mire gondolt a költőtípusú elemzésekből.

Mire gondolt a festő? Miért úgy ábrázolta a dolgokat, ahogy; miért szerepeltetett a képein bizonyos elemeket; miről árulkodik egy kompozíció, és mit hallgat el? Ugyan, mi értelme ezt kutatni, erről olvasni?

A legkevesebb, amit erre válaszolhatok Daniel Arassekönyvének elolvasása után, hogy szimplán élvezetes dolog hatalmas műveltségű szakemberek meglátásait, eszmefuttatásait olvasni, elmélyedni egy-egy alkotás kapcsán a meglepően gazdag (ismert vagy feltételezett) utalásrendszerben. És ez a legkisebb elismerés, ami a Festménytalányokat illeti. A teljes könyv legalább három, jól elkülönülő szinten „hozza helyzetbe” az olvasót.

Az elsőn tehát ismerkedünk. Először is a hat festménnyel, melyekről a hat fejezet szól. Hat különös nézőpontot veszünk szemügyre – olykor a szó legszorosabb értelmében. Már az indító fejezetben megismerjük Arasse-t is, a művészettörténészt, egy bizonyos Giuliának címzett, egyáltalán nem hivatalos leveléből, melynek tárgya egy Tintoretto-festmény, a Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt. Azonnal kiderül, hogy sutba kell dobni a szokványos értelmezéseket, hiszen szerepel itt olyan mozdulat (igen, szinte mozgásban látjuk Vulcanust), és több olyan félreérhetetlen utalás, ami miatt ennek a Giuliának nagyon is érdemes lesz újraértelmeznie a festményt. Ahogy nekünk is. Ha jobban (és okosabban) nézzük, látni fogjuk, hogy semmi sincs a képen véletlenül. Ámor nem véletlenül alszik, az áttetsző üvegedény nem véletlenül van ott a párkányon, és a tükörben sem véletlenül tükröződik kicsit más, mint amit a szobában látunk.

Tintoretto: Vulcanus rajtakapja Marsot és Vénuszt

Ha kellően bemelegedtünk, és örömmel vetjük bele magunkat további részletekbe, máris a középpontba kerül egy csiga. Pontosan a Francesco del Cossa Angyali üdvözlet című képén Mária palotájának padlóján araszoló puhatestű. Illetve nem is a padlón, hanem a kép szélén, mármint a festmény és a valós tér határán… vagyis mégsem, hanem a kép átlóján, és éppen emiatt van jelentősége… vagyis francba a geometriával! Az csak a képelemzők hobbija. Szóval, hol is van ez a csiga? És miért ilyen nagy? Mert nagy, és Arasse azt is megmutatja, mit lássunk, hogy ezt észrevegyük. Habár a kérdés mindig több, mint a válasz, a csiga esetében biztosak lehetünk benne, hogy nem ok nélkül van a képen. És miért pont egy csiga?

Az Egy fekete szem című fejezettel egyenesen zavarba ejtett, mintha csak a fejembe került volna, és onnan az én szemeimmel tekintett volna kifelé, amikor id. Pieter Bruegel Háromkirályok imádásacímű képéről írt. Igen, pontosan úgy nem vettem észre azt az alakot, pontosan úgy kerülte el a figyelmemet számtalan apró részlet, és végső soron pontosan annyira nem értettem a koncepciót, ahogyan Arasse levezeti. A könyv második szintje itt érinti meg az olvasót: hátralépésre, gondolkodásra, szemléletváltásra késztet. Remek dolog, hogy a szerző nem az oktatónk, hanem a partnerünk ebben a folyamatban. Gondolkodjunk együtt Mária Magdolna szőrzetéről! Velázquezláthatatlan festménye fölött tartott ecsetéről!

Arasse könnyedén rávesz arra is, hogy gyakorlatilag térdre essünk Tiziano Urbinói Vénusza előtt. Persze nem a csodálattól (habár nyugodtan megtehetnénk), de hogy mégis mitől, azt nem árulom el, maradjon az olvasónak is felfedezni való.

Ha valaki olvasta és élvezte például a Da Vinci-kód festmény-utalásait, és kíváncsi rá, hogy egyigazi művészettörténész miként fedez fel újabb és újabb utalásokat, vonatkozásokat a műalkotásokban, mindenképpen ajánlott a Festménytalányokat olvasnia.

A kötet hangvétele már-már pofátlanul nemtudományos. Előfordulnak ugyan művészettörténeti szakkifejezések, idéz vagy említ néhol olyan szakirodalmat melyet az olvasó nem feltétlenül ismer, ezek száma elhanyagolható, nélkülük is pontosan érhető a szöveg. A legjobb, hogy Arasse maga is ki akar törni a hagyományos nézőpontból, és örömmel bírálja felül saját korábbi meglátásait.

Daniel Arasse

Az olvasás során elért legfelső szinten már mi magunk válunk gondolkodókká, ha előbb nem, hát az utolsó fejezetben Velázquez udvarhölgyei fölött merengve. Itt már akár vitába is szállunk a szerzővel és ez a legnagyobb dicséret, tekintve, hogy ezzel tökéletesen eléri a célját: nyissuk ki a szemünket, merjünk önállóan látni, ne fogadjunk el magyarázatot anélkül, hogy magunk végiggondolnánk, mit is látunk.