A gyógyíthatatlan elmebetegség iszonyúan letaglózó, mégis kiugróan hiteles megjelenítése egy köztes tudatállapotokat nem ismerő, tiszta felismeréseket pedig elvétve felcsillantó belső monológ közvetítésében. Ebben a fragmentált, egyre jobban széthulló és a feneketlen mélységet baljósan előrevetítő narrációban a csapongások és megszakítás nélküli ismétlődések uralják az egészséges (nem neurotikus és nem pszichotikus) ember számára csak nehezen követhető mentális folyamatokat. Nincs átmenet, nincs árnyaltság, legfeljebb ezeknek egy gyenge, üresen kongó visszhangja, ami kevés a kényszeres beidegződések, elsősorban paranoid tévképzetek felülírásához. Marad tehát a kontrollált gyógyszeres beavatkozást igénylő fekete-fehér szellemi övezet: a gátlások és korlátok szélsőségesen önkényes alapon történő felállítása és ledöntése. Hiszen ez is elviselhetőbb és a külvilággal szemben vállalhatóbb, mint a valóságtagadó illúziókkal irgalmatlanul szembesülni – ez utóbbi már kötelez a gondolkodásbeli torzulás feloldására.