Vallás, Isten, transzcendencia, hit - e fogalmak, meggyökerezve a teológiai, filozófiai, vallásbölcseleti, szociológiai tradíciók egy-egy markáns irányzatában, ma már a szaktudományos diskurzus jól bevált fogalmaiként tételeződnek. A vallással - és a hozzá kapcsolódó koncepciókkal - immár nem az az igazi baj, hogy ismeretlen területnek számít, hanem éppen ellenkezőleg: olyannak mutatkozik, mint amit réges-régen megismertek, amiről már mindent tudnak, ezért úgy vélik, semmi újat nem tud mondani, a vizsgálódás számára aligha tartalmaz meglepetést, így hát intellektuális biztatásra sem képes. Így volt ez a fizikával is a századforduló táján, amikor úgy gondolták, a diszciplína épülete kész, az esetleges új felismerések legföljebb díszíthetik az épületet, szilárdíthatják, de lényegesen nem bővíthetik, és még kevésbé építhetik át, a teljes átalakítás képtelenségéről nem is szólva. Ma már tudjuk: a kvantum- és a relativitáselmélet alapjaiban rendítette meg az úgynevezett klasszikus fizikát. A megváltozott fizika pedig alaposan megváltoztatta a világról és önmagunkról való gondolkodásunkat.

Vajon nem lehetséges ugyanez a szakrális, illetőleg a transzcendens vonatkozásában is? Vajon egy új értelmezési keret nem szolgálhatná-e a gondolkodás megújulását?

A Korpics Márta - a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Vallásszociológiai Kutatócsoportjának tagja - és P. Szilczl Dóra - a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció Intézetének tanára - által szerkesztett tanulmánykötet a kommunikációtudományon belül kínál fel az érdeklődők számára egy új értelmezési keretet. A kötet bevezető részében a szerkesztők megkísérlik bemutatni, miként írhatók le a vallási alapú közösségek annak a sajátos felkészültségnek a révén, amelyet szakrálisnak nevezünk; kitérnek arra, hogy-e felkészültség miként adja az összerendeződés alapját; a közösség miként tart fenn, örökít át és legitimál bizonyos felkészültségeket; továbbá rámutatnak a teológia elsődleges szerepére a transzcendensre vonatkozó tapasztalatok magyarázatában, és annak rögzítésében a közösség számára, hogy mi lehet transzcendens, s milyen az.

A kötetben felsorakoztatott - magyar nyelven hiánypótlónak számító - tanulmányokat a szerkesztők A szakrális, A szakrális kommunikációja és A transzcendens mutatkozása címet viselő három fő részbe válogatták. Közös mindegyikben, hogy a szerzők a jelentésadást helyezik a középpontba, akár a vallás mindennapi életben betöltött szerepéről és helyéről legyen szó, akár mint megismerésmódról, a vallási szimbólumokat alkotó közösségekről vagy a különféle valláshoz tartozók egymás közti kommunikációjáról. Az értelmezéstől függetlenül, a vallási jelenségek vizsgálatakor a jelentésadás kérdése összefügg a kommunikációval. Azokhoz a felkészültségekhez ugyanis, amelyek segítségével vallási üzeneteket vagyunk képesek előállítani, és venni is tudjuk mások ilyen üzeneteit - mutatnak rá a kommunikációkutató szerkesztők -, alapvetően egy vallási nyelvhez és kultúrához, azaz közösséghez kapcsolódva, a kommunikáció révén férünk hozzá.

A könyv Quentin J. Schultze esszéjével kezdődik, amelynek kiindulópontja az a kérdés: nem lehetséges-e, hogy az emberi kommunikáció tisztán immanens jellegéről szóló tudományos alapvetések mögött a transzcendenst kizáró előítéletek rejlenek? William J. Meyer szövege abból a szempontból tekinti át Habermas munkásságát, hogy abban a vallás miként, milyen kérdések mentén kerül elő. Jürgen Habermas a kötetben szereplő tanulmányában a műveire reagáló teológusokkal polemizál; úgy véli, hogy az egyháznak elsődlegesen olyan "értelmező közösségnek" kell lennie, amely felvállalja az "igazságosságra, jóságra, a kívánatos életre" vonatkozó kérdések diszkusszióját. És találkozunk még - többek között - William P. Alston, Peter Berger és Niklas Luhmann írásaival is.

A szerkesztők nem állítják, hogy a kommunikációelmélet segítségével bármi elmondható volna magáról a transzcendensről, igazolható volna létezése a vele való kommunikáció megléte alapján. Ezt nem is tehetnék, hiszen a vallás nem tudomány a kísérletezés módszeresen regulázott kockázatával, és nem is az erkölcsi tudat autonóm önmegvalósítása, hanem, mint tudjuk és éljük, dráma - mélységes dráma - a követés és engedelmesség parancsával. Viszont leírható - derül ki számunkra a magas színvonalú szövegfordításokból - a transzcendenst tételező vélekedések kommunikációja, ahogy az az egyén számára közösségbe tartozása révén elérhető.