
Oldalszám: 424 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-44-2
Témakör: Művészetelmélet
Elfogyott
„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…” (Máté 19. 24)
„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…” (Máté 19. 24)
Gyakorta hallani, gyakorló és gyakorlatlan építészek
jelentik ki, annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük olvasni. Ennek ellentmondani
tűnik, hogy ahány szakmabeli barátommal összefutottam az ünnepek alatt,
valamennyien megjegyezték: A mérhető és a mérhetetlen című építészeti olvasókönyv
ott van a karácsonyfa alatt. Miért ne volna lehetséges, hogy a tervezői
névjegyzékben szereplő több ezernyi magyar szakember már szintén ajándékba
kapta vagy megvette, és mondjuk az esti televíziós agymosásról lemondva,
a mérhető és a mérhetetlen felett meditál, a fent említett könyv tanulmányait
lapozgatva?
Mert jó érzés kézbe venni a Typotex Kft. által
kiadott, egyszerűen, de igényesen megjelenített, capuccino színű borítóval
rendelkező, mintegy kávéházi beszélgetésre invitáló, puhafedelű könyvet.
A Kerékgyártó Béla filozófus által összefogott, zömmel a Budapesti Műszaki
Egyetem oktatóiból verbuvált szerkesztőgárda közreműködésével legjelesebbnek
ítélt huszadik századi építészeti írások 1909 és 1999 közt születtek, Adolf
Loostól Kenneth Framptonig. Nem elhanyagolható előzménye volt a kötet megjelenésének
az az oldott hangulatú, „idegen érdeklődők” által is látogatható építészhallgatói
szemináriumi előadássorozat, mely a műegyetem filozófiai, valamint az építészettörténeti
és elméleti tanszékének égisze alatt – Kerékgyártó Béla és Simon Mariann
szervezésében – 1999-ben zajlott, olyan külső előadókkal, mint Bacsó Béla
filozófus vagy Radnóti Sándor esztéta.
A könyv mind a négy fejezete (Modern pozíciók,
Útkeresés és revízió, A forma követi a fikciót, Kilátások) valamiféleképp
a huszadik századi Modernitás megkerülhetetlenségéről szól, akár pro, akár
kontra. „Senki sem lehet ma építésszé anélkül, hogy ne ment volna át a
modern művészet tűfokán.” - idézi Sigfried Giediont Hiteles építészet című
tanulmánya mottójaként Christian Norberg-Schulz norvég építészettörténész,
a könyv Útkeresés és revízió című fejezetében.
A Modernitás eszméjének huszadik századi pályafutása
a bibliai szentencia gyújtópontjában – „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…”
– különösen elgondolkodtató. Hiszen nem lehet elsiklani a modern építészet
azon elhomályosult, ám mélységesen és örökérvényűen szociális indíttatása
felett, hogy emberi otthont biztosítsunk a földkerekség valamennyi emberének
„a kor legmagasabb technikai színvonalán”. Különösen, ha elképzeljük, a
huszadik század első évtizedei óta a bolygó lakossága több mint megháromszorozódott.
Kijózanító Paradoxon, de a modern építészet „világ- és társadalomgyógyító”
eszméje csak a mindenkori felső középosztály és a leggazdagabbak számára
volt megvásárolható. Tehát a földlakók egzisztenciálisan leszakadt, immáron
nyolcvan-kilencven százalékának maradtak a paneles „lakótelepek”, a metropoliszokat
övező, a legminimálisabb egészségügyi feltételeknek sem megfelelő, spontán
terjeszkedő favellák, bádogvárosok, valamint a nagyvárosok parazita energiafelhasználása
és hulladéktermelése által ellehetetlenített vidék. (A kezünkben tartott
építészeti olvasókönyvbe is többnyire csak olyan sztárok kerültek Le Corbusiertől
Wrighton át Peter Eisenmanig, akik a mindennapok építészeti gyakorlatában
pusztán a legtehetősebbek mindenkori [lakó] divatját alakították, illetve
elégítették ki. Különben honnét ismernénk őket?)
„A Modernek zsoldosok voltak, nagy átverők, nihilista
techno-bálványimádók.” – jegyzi meg William Gibson az 1984-es orwell-i
évben első alkalommal kiadott techno-fantasztikus utópiájában, a Neurománcban.
Olvasókönyvünk harmadik fejezetében (A forma követi a fikciót) Gibson kísértetei
ismerve-ismeretlenül is meglepnek bennünket Ignasi Sola-Morales „gyenge
építészetétől” William J. Mitchell A virtualitás poétikája címet viselő
esszéjén át Rem Koolhaas Generic City-jéig. Hiszen ha műholdas felvételekről
szemléljük Földünk felszínét a feltartóztathatatlanul burjánzó, sokmilliós
lélekszámú megalopoliszokkal, hasonló esztétikai élményben lehet részünk,
mint különféle orvosi vagy művészfilmeken a Kaposi-szarkóma hiperrealista
láttatásakor. Kenneth Frampton Időszerűtlen kiáltványában, mellyel az 1999-es
pekingi UIA kongresszust nyitotta meg, a következő diagnózissal él a terület-felhasználás
válsága kapcsán a megalopoliszok korában: „…ha van igazán apokaliptikus
találmány a huszadik században, az nem az atombomba, hanem az autó.” Balogh
János akadémikus, ökológus professzor még nála is keményebben fogalmaz:
„Aki autót használ, minden megtett kilométerrel az unokái élelmét pusztítja
el!”
Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Időszerűtlen
kiáltványában – mely az építészeti olvasókönyv Kilátások című zárófejezete
– Frampton optimista jövőkép kialakítására tesz kísérletet, Charles Correa
1964-es Új-Bombay tervére hivatkozva: „Demagógia azzal érvelni, hogy nincsen
az ilyen apokaliptikus növekedés kezelésére alkalmas stratégiánk.” Más
kérdés – Frampton néhány sorral lejjebb rezignáltan közli –, hogy Charles
Correa majd négy évtizedes tervének kivitelezését a mai napig nem kezdték
el, a végrehajtó politikai hatalom (tömegközlekedés kiépítésében történő)
érdektelensége miatt.
(Csak halkan jegyzem meg, olyan nagyon a magyarországi
településfejlesztési közélet sem különbözik ettől. A legtöbb politikai
tisztviselő egzisztenciájának mandátum lejárta előtti megerősítése sürgetőbb
a választó/alattvalók érdekképviseleténél, pártpolitikai hovatartozástól
függetlenül. Talán érthető is ez, hiszen a Mahatma Gandhiéhoz fogható erkölcsi
szilárdság a mindenkori elit-közérdekkel szembeni árulásnak tűnne.)
Charles Correa Új-Bombay terve megvalósításának
égető szociális szükségességén tűnődve – melyet talán a techno-urbanizáció
társadalmi tűfokának is nevezhetnénk –, írástudói kötelességem idézni Arundhati
Roy indiai írónőt, aki a modern · India „életérzését” a következő neurobiológiai
hasonlattal ragadja meg: „Mint a tigris a belgrádi állatkertben NATO-bombázáskor,
aképp marcangoljuk saját végtagjaink…”
Nyilvánvaló, A mérhető és a mérhetetlen című
építészeti olvasókönyv nem nyújthatja a varázspálcát az általa felvetett
globális problémaköteg feloldására. Ám eléggé nem méltányolható, múlhatatlan
erénye, hogy földtörténeti korok magasságából és messze szűkebb szakmánk
határain túlról késztet ember-mivoltunkért érzett felelősségünk újra és
újra történő átgondolására. A könyv fontosságát a washingtoni Worldwatch
Institute fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról szóló évenkénti
jelentéséhez tudom hasonlítani, melynek legközelebbi összeállítása A világ
helyzete 2001 címmel áprilisban, a Föld napja tiszteletére jelenik meg.
Kapcsolódó recenziók
- „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…” (Máté 19. 24) (Mújdricza Péter, Utóirat – Az Új Magyar Építőművészet melléklete 2001/1, 2001/1)
- Múltról szól a jelenhez (Sütő András Balázs, Octogon 2001/1, 2001/1)
- A mérhető és a mérhetetlen (Para-Kovács Imre, Magyar Narancs, 2001. május 31.)
- A mérhető és a mérhetetlen (Dr. Osman Péter, Könyves Extra, 2005. május)