Beszélhetünk-e egyiptomi filozófiáról? – teszi fel a kérdést Farkas Attila Márton a Filozófia előtti filozófia című könyve elején. Ha valóban és csak erről szólna a könyv, azt hiszem, kevéssé érdekelné a két szakterületen kívüli olvasót. Az Előszó vége felé azonban a szerző elárulja, hogy ami főként foglalkoztatta, az az emberi (különösen az elvont) gondolkodás fejlődése az egyiptomi ábrázolások tükrében.
A különféle korokból fönnmaradt faragott és festett egyiptomi emlékek olyan gondolkodás nyomait őrzik, amely valamiféle világképbe igyekezett foglalni és értelmezni a természet, valamint az emberi élet ismétlődő és megismételhetetlen jelenségeit, változásait. Ez fogalmak alkalmazásával-alkotásával járt, és a régi egyiptomiak a fogalmakat képekkel „írták” le, illetve egyrészt ábrázolták, másrészt az ábrázolásból egyszerűsített írásjeleikkel örökítették meg azokat. Ennek kapcsán megismertet a könyv az egyiptomi írás sajátosságaival, a jelek háromféle – fogalmakat jelentő, jelentést módosító és hangokat jelölő – csoportjával, jellegével. E betűk, mondhatjuk: képrejtvényekre emlékeztetnek bennünket.
A megfogalmazás, a fogalomalkotás azt az érzést adta az embernek, hogy megragadhatja a dolog, a lény vagy a jelenség értelmét, feltárhatja titkát, ebből következően az őt körülvevő világ dolgait, lényeit megnevező és ábrázolt fogalmakkal kívánt hatni, „igézni”, tehát így együtt születhetett meg hit, ismeret, filozófia, mágia, mítosz és minden művészet. A fogalmak és jelképek alapja – úgy tetszik – a természeti valóság, központja a mindennap születő és meghaló Nap, az isten, de mellette ott van az ősvíz, a káosz, a végtelen; az elvont fogalmak istenekben öltenek alakot, együtt nyolcban, beteljesedve kilencben, s a kilenc hangalakja hasonló a napkeltééhez…
Az egyik fogalom hieroglifája – a hasonló írásjelek révén – felidéz egy másik fogalmat: szavak és jelek mágiája tükröződik ebben, de valamiféle logika is. Egy olyan gondolkodásé, amelyben az ellentétek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, miként a szerző kifejti, s talán e logika kialakulásának tapasztalati alapja az is, hogy az ókori Egyiptom két ellentétes országból álló birodalom volt. De miközben az ellentétek kiegészítik egymást, szertartásosan nem létezővé teendő, azaz megsemmisítendő az ellenség, illetve mindaz, ami káros, veszélyes. Eltűnődhetünk azon, hogy miközben a különféle mítoszok és hitvilágok hátterében sok párhuzam mutatkozik, mily nagy szakadék választja el ezt az egyiptomi-mezopotámiai eredetű felfogást a keletibbtől, amelyben a tökéletesedés vége a megsemmisülés.