Ezerkilencszázhetvenkettő. A magyarországi történések szempontjából eseménytelen év, de ha azt tekintjük, mi zajlott a nagyvilágban, nagyon fontos esztendő. Legemlékezetesebb epizódjai olyan folyamatok létezését tették egyértelművé, amelyek jelenünket is meghatározzák. A müncheni túszdráma a közel-keleti Izrael-ellenes terrorizmust egyenesen Európába lendíti át, miközben kontinensünk „bennszülött” terrorizmusa a Londonderryben lezajló véres vasárnappal kapcsol magasabb sebességre. Négy évtized távlatából azonban az a leginkább szembetűnő, milyen határozott jelei voltak annak már ekkor is, hogy a hidegháborús világrend bő másfél évtized múlva összeomlik. Megszületik az NSZK– NDK alapszerződés. Prágában harmincöt cseh író, köztük Václav Havel, petícióban követeli a politikai foglyok szabadon bocsátását. Nixon személyében elsőként utazik a Szovjetunióba amerikai elnök. Fél évvel később Brezsnyevvel aláírják a rakétavédelmi rendszerek korlátozásáról szóló SALT–1 szerződést. November végén Genfben már az interkontinentális ballisztikus rakéták további telepítésének leállításáról tárgyalnak. Egyértelmű, hogy ha nem is dől ki sarkából holnapra a világ, de a második világháború után kialakult rend előbb-utóbb alapjaiban változik meg.

Látjuk ezt ma, az utókor könnyed magabiztosságával. Ám felismerhették-e a világpolitikai hírek mögött a kortársak a küszöbönálló változások feltartóztathatatlan folyamatát? És azokban, akik közülük éppen a világ kettéosztottságára építették világnézetüket és karrierjüket, támadtak-e kétségek afelől, helyes volt-e, amit egész addigi életükben hittek és cselekedtek?

A magyar származású brit prózaíró, David Szalay Az ártatlanság című regényének főhőse, Alekszandr őrnagy nincs híján az effajta kétségeknek. Egy álom és Bach A jól hangolt zongorája Szvjatoszlav Richter-féle előadásának meghallgatása indítja el benne azt az emlékezésfolyamot, amely aztán a kétely, a számvetés és az önvizsgálat nagyszabású drámájává terebélyesedik. Az emlékezést 1948-ra, amikor is az MGB (a későbbi KGB) ügynökeként dolgozó Alekszandr a Metyeljev Log-i elmegyógyintézetbe látogat, hogy megbizonyosodjék afelől: az ott kezelt, évek óta halottnak hitt zeneszerző, Anatolij Ljovics Judin nem szimuláns.

Szalay alaposan próbára teszi Judin történetével azoknak az olvasóknak a türelmét, akiknek van némi fogalmuk a Szovjetunióban élő németség sorsáról, vagy arról általában, hogyan működött a sztálini diktatúra. Judin német kötődései miatt keveredik gyanúba mint „náciszimpatizáns”, ráadásul aktája szerint a moszkvai konzervatórium hallgatójaként „gyakran hangsúlyozta a német zeneszerzők, különösen Bach felsőbbrendűségét az orosz muzsikusokkal szemben”. Németországi születésű, a Szovjetunióba nősült konzervatóriumi professzorát s egyúttal atyai jóbarátját 1940 tavaszán deportálják, mire közös ismerősükön, egy svájci zenészen keresztül küld neki levelet. (Igen: a Szovjetunióból a Szovjetunióba, Svájcon át.) A levélben Judin leírja: szeretne Németországba disszidálni. És láss csodát: annak ellenére, hogy a hatóságok felbontják Judin levelét (elvégre tartalmáról beszámolnak az Alekszandr őrnagy által hozzáférhető akták), a zeneszerzőt nem tartóztatják le, nem küldik Szibériába, és nem lövik főbe. Ugyanis egy évvel később, 1942-ben még mindig eléggé eleven ahhoz, hogy ismét írjon a svájci kapcsolatnak, és azt kérdezze tőle, hogyan juthatna el Németországba. Ráadásul még arra is céloz a levélben, hogy örömére szolgálna a németek világháborús győzelme! Mindez kiváltja az olvasó gyanúját a zongoraművész épelméjűségét illetően, ahogy a regényíró tárgyi felkészültségébe vetett hite is elvész.

Szalay sok életszerűtlenséget öszszezagyvál, de a korrajz lényegtelen háttérelemmé válik egy nagyon is hiteles, emberi dráma mögött, ezért közömbös, hogy az a szovjet diktatúra, a középkori inkvizíció, vagy éppen egy jövőbeli falanszter színfalai között játszódik-e.

Anélkül, hogy a kelleténél többet elárulnánk a történetről a regény leendő olvasóinak: Alekszandr őrnagy a nyomozás során összebarátkozik a Lozovszkij házaspárral, s az orvos feleségéhez, Nagyezsda Filippovnához is egyre közelebb kerül. Mindeközben Alekszandr fivére, az újságíró Iván olyan témákkal kacérkodik, amelyek megírása a negyvenes évek Szovjetuniójában a riporter egészségének rohamos (olykor kötél vagy golyó általi) megromlásával fenyeget. Az orvossal kialakuló barátsága és a szakmai kötelességtudat közötti feszültség, valamint a Nagyezsda iránt érzett vonzalom együttállása is elegendő volna ahhoz, hogy motiválttá tegye Alekszandr később végzetesnek bizonyuló lépését. David Szalay ennél jóval bravúrosabban vezeti elő a tragikai vétséget. Az őrnagy ugyanis egyúttal fivérének is segíteni próbál, amikor azt ajánlja neki, az éhező vasutasokról szóló riport helyett inkább írja meg a leleplező cikket, amely Lozovszkij doktort a rendszerellenes propaganda gyanújába keveri. A cikk azonban túl jól sikerül, és pár hét múlva egy moszkvai távirat utasításai alapján maga Alexandr vezényli le barátjának letartóztatását. Innentől a maguk útját járják az események. Művének sikerén felbuzdulva Iván – Alekszandr tudta nélkül – a helyi lapnak egy újabb, még keményebb cikket ír, amelyet aztán a Pravda is átvesz. Iván sztárújságíróvá lép elő, a doktort pedig már semmi sem menti meg attól, hogy Szibériában végezze.

Innentől kezdve a saját életüket élik az események. A kötet egyik szimbólumértékű, dokumentarista betétje a Bobby Fischer és Borisz Szpasszkij közötti 1972-es sakkmérkőzést idézi fel, amelynek során 1948 óta először (!) nem szovjet állampolgár nyerte el a világbajnoki címet. A Fischer és Szpasszkij közti megmérettetés során – legalábbis Alekszandr őrnagy értékelése szerint – „egyetlen mérkőzés sem a sakktudásukon múlt, hanem kizárólag a pszichológiai hadviselésen”. Az emlékezetes sakkjátszma ezzel a regényhős sorsának allegóriájává válik: Alekszandr őrnagy is mindig tervez, stratégiában gondolkodik, és igyekszik minden helyzetben a legjobb döntést meghozni, azonban rendre kiderül, hogy a diktatúra kiismerhetetlenül szövevényes logikája mindig jó pár lépéssel előtte jár. Az MGB-s tiszt azzal igyekszik segíteni Nagyezsda Filippovnának, hogy beköltözteti egy kitelepített professzor lakásába, de hamarosan a házasságával fizet ezért. Iván szakmai meghasonlása folyamatos önmarcangoláshoz, és következésképp szívinfarktushoz vezet. Előbb-utóbb a hazugságra épített karrier is megbicsaklik, legalábbis a Szalay-műben, amely a kétely, önmarcangolás, valamint a lelkiismeret démonaival való küzdelem regénye.

Szalay Dávid – a kötet mottójának tanúsága szerint bevallottan – a shakespeare-i örökséghez nyúl vissza, de nagyon is huszonegyedik századi prózát művel. Pontos, szenvtelen, súlyos mondatai pedig mintha a nagy orosz realistákat idéznék. Mindemellett teljes természetességgel, öncélúság nélkül használja a posztmodern prózahagyomány fogásait is. A kívülálló szemszögéből előadott elbeszélés, valamint Alekszandr őrnagynak az 1948-as eseményeket felelevenítő, egyes szám első személyű feljegyzései között ingázó kettős narráció azt az érzést kelti az olvasóban, mintha ő maga volna valamiféle titkosrendőr, és a regényhős a megfigyelt személy, akinek belelát titkos gondolataiba, belső vívódásaiba. Az elbeszélés két fősodra mellett azonban még számos egyéb szövegréteget vonultat fel a regény. Fiktív dokumentumokat, a megbomlott elméjű zongoraművész tisztább pillanataiban papírra vetett feljegyzéseitől kezdve az elmeorvos feleségének ifjúkori naplóján át a Molotov Vasúti Bizottság vezetősége által a járási végrehajtásnak küldött levélig.

A regényszövegbe emelt pszeudovendégszövegek legremekebbike kétségkívül Lozovszkij álnéven kiadott Bach-tanulmánya, amely perdöntő bizonyítékként szolgál az ellene folytatott eljárásban. Az írás látszólag az Andreas Werckmeister által kidolgozott hangolási technikáról szól, amely előtt később a regény egyik visszatérő motívumaként szerepeltetett Bach-zenemű is tisztelgett. A kiegyenlített hangolás Werckmeisternek tulajdonított technikája ugyanis fokozatosan a marxizmus allegóriájává válik a Lozovszkij-tanulmányról szóló fejezetben, amely mesterien fonja össze a szövegben korábban elrejtett szimbólumok szálait. A 30-as évekre emlékezve Alekszandr őrnagy arról ír, hogy a kommunizmus megteremtése „szent küldetés” volt számukra, és a marxizmusról szólva szükségszerűen „a hit nyelvét”, egy „új mennyország és egy új világ nyelvét” használja. Lozovszkij viszont a „kiegyenlített hangolásról” írva felidézi, hogy azt még maga Werckmeister sem gondolta magasabb rendűnek a korábbi technikákhoz képest, „amíg egy teológus meg nem győzte, hogy a hangok arányai ily módon pontosan megegyeznek Salamon palotájának az arányaival”. Később így fogalmaz a regénybeli tanulmány: „Amikor a múltat vizsgáljuk, gyakran képzeljük úgy, hogy a temperált hangrendszer előtti idő a tizenhetedik században sötét kor volt, amelyből hiányzott valami esszenciális, és csak arra várt, hogy beragyogja a tonális fény. Vagy legalábbis primitív, fájdalmas lépések sorozata a kiegyenlített hangrendszer jövője felé, ahogy azt ma ismerjük, mintha létezne valamiféle végső állomás, amely megszabja minden dolog haladási irányát a kezdetektől fogva.” S ha valakinek még nem volna világos, miről is szól valójában az értekezés, idéztessék ide a passzus, amely arról szól, hogy minden koncepció értékét gyakorlati megvalósulásának minősége határozza meg: „Bármennyire lenyűgöz is minket munkásságának intellektuális eredménye, nem szabad eltekintenünk attól a ténytől, hogy mindez semmit sem jelentene a nélkül az egyszerű, világi gyönyörűség nélkül, amely Bach valamennyi darabjából árad. Öröm, bánat, könnyek, siránkozás, nevetés: a zene valamennyi érzésnek hangot ad, méghozzá úgy, hogy a nyugtalan tökéletlenség világából a béke ideális világába repít minket, és új fényben láttatja velünk a valóságot: mintha egy tengerszem partján ülnénk, a hegyeket, a fákat és a felhőket szemlélve a víz mérhetetlen, békés felszínén. Aki valaha átérezte már ezt a tökéletes nyugalmat, érteni fogja ezt a rejtélyes lelket, aki minden tudását a zene nyelvén fejezte ki, és olyan hálával fog gondolni Bachra, mint amilyennel csak azokra a nagy lelkekre gondolunk, akik képesek voltak újra egyesíteni az embert az élettel, békességben”. Ugye értjük? Nos, a regénybeli Alekszandr őrnagy is érti, amikor a vádirathoz összegyűjti a bizonyítékokat.

Fontos, megrázó, gazdag olvasmány a húsz legjobb negyven alatti brit író közé választott David Szalay műve, még a korrajz néhol bosszantó pontatlanságai ellenére is. Az ártatlanság ugyanis nem klasszikus diktatúraregény, hanem inkább a shakespeare-i tragédiák posztmodern rokona. Azon művek sorába illeszkedik, amelyek, legyen bár főhősük velencei kalmár, dán királyfi, vagy szovjet MGB-s tiszt, helytől és kortól független igazságokat fogalmaznak meg. Szalay ezen műve éppenséggel arról, hogy egy embertelen rendszerben lehetetlen emberi életet élni, s hogy a mégoly borotvaéles logikával felvértezett egyénnek nincs esélye a diktatúrával szemben.