Lehetőséget teremt a diákok és a tanárok közötti párbeszédre az oktatási rendszer elleni tiltakozási hullám. A mai közoktatás sem termel „selejtet”, de még a serdülőkort is könnyebb lenne átvészelni, ha kritikai gondolkodásra és önreflexióra nevelnék a gyerekeket, felnőttkorban pedig kevésbé lennének manipulálhatóak. Pléh Csaba pszichológiaprofesszort a gyerekek helyzetéről kérdeztük az oktatásuk körül kialakult helyzetben.

– Káros vagy üdvös bevonni a gyerekeket az oktatási rendszer elleni tiltakozásokba?

– Szerintem kell erről tudniuk, véleményt formálniuk és akár részt is venniük benne. Általában is nagyon fontos, és mindennek valamelyest előfeltétele, hogy az iskolában minél többet beszéljenek a demokráciáról, amelynek a legjobb eszköze vitafórumokat létrehozni. Ezek keretében sokat tanulhatnak a gyerekek arról, hogyan kell meggyőzni másokat, olyankor is, amikor az álláspontom tele van érzelmileg túlfűtött elemekkel. Hogy ne azt lássák, hogy én sértett emberként akarok valamit képviselni. Most elmondhatják, hogy ők hogyan látják az oktatást, sokat segíthetnek a tanároknak abban, hogy megértsék, milyen feszültségek is állnak az olyan általános jelszavak mögött, hogy ne tanuljunk elavult dolgokat! A reflexió világában – ami hagyományosan nem a magyar iskola sajátja – végig lehet gondolni, mit és miért is tartanak ők elavultnak. A tanár, az iskola szembesítheti őket azzal, hogy amit elavultnak tartanak, az nem biztos, hogy az. A tanár, az iskola pedig szembesülhet azzal, lehet, hogy az átadás feltételeitől tűnhet valami elavultnak, haszontalannak. Ne essünk át a ló túlsó oldalára, ne gondoljuk azt, hogy az iskolai tananyag nagy része haszontalan! Hogy nem kell olyan régen felfedezett dolgokról tanulni, mint például a savak és a lúgok elkülönítése, amely az élet egyik kulcsa.

– Nincs túl komoly muníciójuk a diákoknak az érdekérvényesítéshez, hiszen – ahogy Vekerdy Tamás sokat idézett mondata fogalmaz – a magyar iskola alattvalókat nevel.

– Én nem vagyok olyan pesszimista, mint Vekerdy kolléga, inkább úgy fogalmaznék: az iskola alattvalókat szeretne nevelni, ahogy a Kádár-rendszer iskolája is alattvalókat szeretett volna nevelni. Mégis itt vagyunk, annak a rendszernek az egykori diákjai, és nem vagyunk alattvalók. Nem termelt selejtet az az oktatási rendszer sem, ahogy ez sem. Mondtak, tanítottak nekünk mindenfélét az iskolában, amiket mi kellő iróniával kezeltünk. A világ kinyílt, a tekintélyek megkérdőjelezése visszafordíthatatlan folyamat a reformáció óta, az iskola alattvalókat nevelési törekvése sok feszültséget okoz, de sosem sikeres ebben a régióban.

– Hogyan kellene kritikai gondolkodásra és tudatosságra nevelni a gyerekeket ebben a keretrendszerben, hogy ők is segítsenek megfogalmazni az oktatás problémáit?

– Itt visszautalnék a mostanában hangsúlyos „elavult ismeretek” problémakörére. Sokan azt gondolják, hogy az új technológiák tölcsérek, amelyek beleteszik a fejünkbe a tudást, és ezért a kompetencia fontosabb, mint a tudás. Én azt mondom, az új technológiák arra alkalmasak, hogy új módon vessék fel a kritikai gondolkodás lehetőségét. Ez oktatásszervezési kérdés, kritikai helyzeteken keresztül kell átadni a kritikai gondolkodást, nem deklaratívan. Az új technikák ennek óriási lehetőséget adnak. Emellett meg kell nekik tanítani az állampolgársággal, politikával kapcsolatos alapfogalmakat, a közösségszervezés problematikáját, és ezzel összefüggésben az emberi szabadság lehetőségeit és határait, amelyek pont a serdülő korosztály legfőbb kérdései. Meg kell értetni, hogy milyen dinamikája van a közösségi szabályok kialakításának, az azokhoz való igazodásnak és az emberi szabadságnak.

– Ehhez nem ártana jobban tudni „emberül” – az ön egyik fontos problémafelvetése, hogy miért nincs pszichológiatanítás a közoktatásban.

– Amikor én gimnazista voltam a Kádár-korszak elején, akkor még volt a középiskolában pszichológiaoktatás. Ihlető és emberismeretet adó volt. A különböző oktatási reformok következtében aztán teljesen háttérbe szorult. Átnéztem a Nemzeti Alaptanterv legújabb változatát, a több száz oldalas dokumentumban kétszer fordul elő a szó, de akkor sem az ismeretekkel, önismerettel kapcsolatban, hanem hogy mit lehet kezdeni a problémás gyerekekkel. A pszichológiának kétféle módon van helye az iskolában. Legalább fakultatív tárgyként érdemes lenne a középiskolai képzésbe bevezetni, a fiatalok egyszerű kísérleti helyzeteken belül szembesülhetnének azzal, hogy hogyan szerveződnek az érzéseink, az észlelésünk, tudatosítani lehet a tanulást a folyamat megértése által, és az emberi kapcsolatokról való tudás akár a serdülőkorukat is megkönnyítheti. A személyközi kapcsolatok elemzése a modern pszichológia egyik legnagyobb területe, néhány jelenségen keresztül tükröt lehet tartani nekik, ezáltal növekszik az önreflexiójuk. Másrészről a pszichológiát mint embermegismerési tudományterületet is be lehetne mutatni azoknak, akik nyitottak a témára. Nagyon sok izgalmas mondanivalója van az emberről. Gondoljunk arra, mit segíthet, ha nemcsak naiv pszichologizálással értjük meg a női szerepek feszültségeit pl. az Anna Karenina értelmezésében vagy az ambíció problémáját a János vitézt vagy a Toldit elemezve.

– És mit tudhatnak a gyerekek a szavakban rejlő erőről? Hogyan készíthető fel valaki olyan manipulációk kivédésére, mint például a menekültellenes kampány volt?

– A gyerekek egészen egyszerű és szemléletes példákkal bevezethetők a stilisztika világába. Megkérdezzük tőlük, hogy mi a különbség aközött, ha azt mondjuk, a római szenátusban nagy tekintélyű idős emberek próbáltak a társadalom ügyeiről dönteni, vagy ha azt, hogy a római szenátusban vén trottyok ültek. Fontos felhívni a gyerekek figyelmét arra, hogy a szavaknak és a szavakon keresztül az általuk hordozott képeknek milyen ellenállhatatlanul meghatározó erejük van. Bármennyire is rossz véleményünk volt az ’50-es évek retorikájáról, ami azt sulykolta, hogy Tito az imperialisták láncos kutyája, én mint gyerek nem tudtam elkerülni, hogy millió negatív érzelem kapcsolódjon a láncos kutya kifejezéshez. Az érzelemkiváltó kifejezéseknek hihetetlen ereje van és ez a nyelvtan- és a fogalmazástanításnak is lényeges elemévé válhat.

– A kritikai szemlélet és nyelvismeret összekapcsolása felülírhatja a meglévő néplélekre, hagyományokra rájátszó manipulatív retorikát?

– Ez is az egyik tétje lehet a jövő oktatásának. A mai világban sokkal könnyebb tanítani az emberek testnyelvéről, viselkedéséről és ezáltal a megértésről és tudatosságról. Megtanítani például, hogy a nonverbális kommunikáció hogyan leplezi le a verbálisat. Megtanítani a jövő választópolgárai számára, hogy hogyan vehető észre, ha mondjuk nem őszinte egy szóvivő.

+1 kérdés
– Mit gondol a pszichológuskamara felállásáról? Ráteheti a politika a kezét egy ekkora szakmára, és ha igen, milyen károkat okozhat?
– Maga is beleesett egy csapdába, amikor azt mondja, nagy területről van szó, pici szakma ez. És pont ezért tűnik túlméretezettnek a szabályozás. Némileg komikus is, hogy 70+ oldalas törvénytervezet kerülhet az Országgyűlés elé, hosszabb, mint Magyarország Alaptörvénye. Az akadémikus pszichológusok is egyetértenek azzal, hogy a szakma minőségvédelme szempontjából fontos annak szabályozása, hogy ki folytathat hivatásszerű pszichológiai tevékenységet. Sok félkompetens hirdeti magát, a kamarai törvény azt szeretné szabályozni, hogy világos legyen, ki nevezheti magát pszichológusnak és milyen tevékenységre jogosult. De sok részletet nem szabályoz a törvény, és a majdani kamarára hagyja ezeknek a tisztázását. Van vélelmezés a vezetőkről, de még semmi nincs eldöntve. A tartalmával kapcsolatban van pár egyenetlenség, a felvezető és indokló szövegek végig a klinikai és egészségügyben dolgozó pszichológusokról szólnak. Reméljük, hogy a végleges törvény majd az egész szakmát képviseli.