Ondrej Štefánik szlovák író Ujjatlan város című regénye az idei Könyvfesztiválra jelent meg a Typotex kiadó gondozásában. Ennek apropóján Boda Bianka készített interjút a szerzővel. 

Boda Bianka: Írt egy elbeszélés-gyűjteményt – melyet még nem fordítottak le magyarra – Pštrosí muž (Strucc-úr) címmel és azUjjatlan város című regényt. Melyik  műfaj írása felelt meg Önnek jobban, a rövid elbeszélések különféle cselekménnyel, vagy a hosszú terjedelmű regény?

Ondrej Štefánik: Az elbeszélések írása nem olyan kimerítő, mint egy regényé. Az utóbbi nagyobb fegyelmet, odafigyelést és logisztikát kíván. A szereplőkkel egy regényben intenzívebb kapcsolatot élek át – olyannyira, hogy néha megtörténik az is, hogy az egyes szereplők elkezdenek az agyamra menni. De nem részesítem előnyben a regényt az elbeszélésekkel szemben. Azonban örülnék, ha több elbeszélés gyűjtemény látna napvilágot, és annak, ha az olvasók nagyobb érdeklődést tanúsítanának ezen irodalmi műfaj iránt. Az a benyomásom, hogy manapság, az olvasók és a kiadók egyaránt, jobban hajlanak a regény felé – mintha az elbeszélések nem lennének képesek eléggé beszippantani az embereket abba a virtuális világba, amelyet egy olvasó igényel, ha irodalmi mű olvasásáról van szó.

B.B.: Milyen módon fogan meg egy történet ötlete, amelyből könyvet kerekít? Ha pedig már megvan az ötlet: sejti, vagy látja az egész történet körvonalait, vagy pedig írás közben tisztul a kép fokozatosan? Hogy volt, például az Ujjatlan város esetében?

O.Š.: A legnagyobb inspiráció-forrás számomra maga a valóság, amely körbevesz. A saját mindennapjaim. A valóság önmaga szolgáltat ötleteket és témákat, nem lehet előle kitérni. A valóság szuggesztív, tolakodó, de ezzel egyidejűleg kábító. Az ember és a valóság közti kapcsolat lenyomata lehet például egy irodalmi alkotás, az öngyilkosság vagy egy terrorista-cselekmény. Amikor írok, nem látom tisztán előre a történet alakulását, csupán annak vázát. Számomra egy történet olyan, mint egy gyermek, amely nő és magától fejlődik és én csupán terelgetem, nevelgetem és csak sejtem, hogy mit is szeretnék tőle. Azonban egy történetnek saját akarata is van, szabadon „kinyilvánítja önmagát“ az írás során, és meglep a sorsfordulataival. Ez az, amit az írásban szeretek, ahogyan egy történet képes fejlődni a létrejöttének folyamatában. Amikor a történetet unni kezdem, az haldokolni kezd, és akkor a könyv véget ér.

B.B.: Mely külföldi vagy szlovák szerzők jelentenek legfőképpen ihletet az Ön számára? Van köztük olyan is, akinek a stílusa olyannyira megfogta, hogy azt – tudatosan, vagy sem – beépítette a sajátjába?

O.Š.: Sok szerző jelent ihletet számomra. De leginkább azok, akikre „irodalmi szülőkként“ tekintek. Azok, akiket mint gyerek vagy tinédzser olvastam, azok, akik megfosztottak az „olvasási szüzességemtől“. Nem fogom mindannyiukat felsorolni. A kortárs irodalomban a legnagyobb örömforrásaim főleg azok a szerzők, akiknek nagyon fejlett megfigyelő képességgel, intelligenciával és empátiával bírnak a társadalmi jelenségek iránt. Ezekkel egy időben pedig képesek jó mesélők lenni, hitelesen írnak, nem igyekeznek senkit sem utánozni és nem félnek az olvasótól.

B.B.: Min dolgozik most, vagy mik a tervei a jövőre nézve az alkotást illetően?

O.Š.: Éppen most fogok befejezni egy regényt, de egyelőre többet nem mondhatok róla.