Közkeletű vélekedés szerint a polihisztorok ideje lejárt. Úgy tartják: ma már annyira differenciált, és annyira alapos ismereteket kíván mind a tudomány, mind a műveltség minden egyes ága, hogy egy polihisztor számára nem terem babér. Leonardo da Vinci még megtehette, hogy a festészet mellett a repülés aerodinamikájával, harci járművek tervezésével és az emberi test anatómiájával foglalatoskodjék, sőt még Kós Károly is egyszerre lehetett építész, képzőművész és regényíró. (Utolsó magyar polhisztorként egyébiránt Herman Ottót szokás megnevezni.) Manapság azonban – mondják – egy önmagát komolyan vevő (szak)ember nem engedheti meg azt, hogy mindenbe csak úgy „belekapjon” (hogy Leonardo, vagy mások mennyire „kaptak bele”, arról most ne nyissunk vitát). A tudományok és a műveltség fejlődésével, az igényesség és az alaposság iránti követelmények bővülésével ma már minden szakterület egész embert kíván – egész elmét és egész koncentrációt. Közkeletű vélekedés szerint ezért járt le a polihisztorok ideje, s ha valaki csak úgy, a maga örömére, a szakterülete mellett más-más tudomány- és műveltségi ágakba is „belenéz”, könnyen abba a hibába eshet, hogy elvonja idejét és energiáját arról az egy dologról, ami a valódi területe.
A fentiekre cáfol rá Schiller Róbert új könyve. „Válogatott írások” – olvashatjuk a címlapon, amiből az derül ki, hogy a szerző (a hátsó borító tanúsága szerint „fizikai kémikus, a KFKI Atomenergia Kutatóintézetben dolgozik, a kémiai tudomány doktora, címzetes egyetemi tanár”) életművének csupán egy szeletét (a különféle lapokban, folyóiratokban /Természet Világa, Élet és Irodalom, Forrás, Újhold, Magyar Szemle stb./ 1976 és 2003 között megjelent esszéinek javát) vesszük e kötettel a kezünkbe, mégis, ez a „szelet” elég nagy ahhoz, hogy meggyőzzőn bennünket arról, hogy a közkeletű vélekedések dacára polihisztorok léteznek. Mert e sorok szerzője szerint Schiller Róbert polihisztor. Mi egyébnek tudnánk nevezni egy fizikai kémikust, aki egyforma lelkesedéssel (és alapossággal!) ír a saját szakterülete legérdekesebb kérdései mellett többek között a költők és a számtan viszonyáról, egy Kosztolányi-novellahős entrópiájáról, egy Martinovics Ignácról készült film forgatásáról, az alkímistákról, a boldogság termodinamikájáról, avagy Ludwig Boltzmannról, Wilhelm Ostwaldról, Carl Gustav Jungról, Polányiról és Wignerről, Vekerdy Lászlóról, Petőfiről és Babitsról? A példákat hosszasan lehetne sorolni. (A kötet egyik gyöngyszeme egyébként a tudós Schiller Róbert és az irodalmár-esztéta Radnóti Sándor levelezése, kulturált és ünnepélyes hangnemű vitája a konzervatív és a klasszikus fogalmáról. Mai, szájtépő és a végletekig elkeseredett közéletünkben üdítő és reményt keltő ilyet olvasni.)
Schiller Róbert azonban nem polihisztornak tartja magát. Kerüli ezt a fogalmat, és saját magát inkább dilletánsként definiálja. Ahogy kötete előszavában írja, Benedek Marcell óta tudjuk, hogy a dilettánsnak három ismérve van: „(1) azt állítja magáról, hogy nagyon gyorsan dolgozott; (2) szigorú bírálatot kér; (3) ha megkapta, azt feleli, pedig másoknak nagyon tetszett”. Schiller Róbert azonban ellentételezésként mindjárt a dilettáns fogalmának Kosztolányi óta módosult jelentését is megemlíti, miszerint a kifejezés „a latin gyönyörködik igéből származik, igényes és önzetlen szellemre utal”. Azaz míg a profi célratörő alkat, erőit körültekintően használja fel, munkájának várható hasznát igyekszik optimalizálni, és sikertelenség miatt elégedetlen, emiatt támadó és veszélyes lehet; addig a dilettáns szelíd és ártalmatlan, a maga, esetleg környezete örömére tevékenykedik, és legalább egy csodálója mindenképpen akad – saját maga. „Nemzetgazdasági szempontból a legcélszerűbb védekezés az antagonista fajok helyes arányának a helyreállítása – jelenti ki a kötet előszavának végén (ön)irónikusan Schiller Róbert. – Tehát égető szükség van sok rossz profi helyett néhány jó dilettánsra.”
A recenzens mindehhez azt teheti hozzá: „De még mennyire!”. Kalapot kell emelni az effajta dilletantizmus előtt! S örülni, hogy létezik… Ha Schiller Róbert a „polihisztor” kifejezés helyett inkább a „dilletáns”-t ajánlja nekünk, ám legyen. Írásai pontosak, szabatosak, elgondolkodtatóak, érthetőek. Valamint lenyűgözően szellemesek. „Amikor tizenhárom éves koromban megtudtam – olvashatjuk például a kötetet záró kisesszében –, hogy tízéves koromig jelentkezhettem volna a gyerekkórusba, még föl se vettem a dolgot. Huszonöt évesen csak csöndesen mosolyogtam azon, hogy a tűzoltótanfolyam korhatára huszonegy év. Tulajdonképpen nem aggasztott még az sem harimncötön túl, hogy harmincéves koromig lehetett volna belőlem bába. Ötvenhez közeledve azért kicsit megrémültem, hogy hiába akarnék tenisztréner lenni az előkelő szállodában (jó angolság!), csak elmúltam már negyven. Most azonban, túl az ötvenhéten, azt olvasom, hogy komplex rákszűrést szerveznek harmincöt és ötvenöt év közötti férfiak számára. Most miről késtem le?”
Miről is? Vonatkoztassuk át a kérdést Schiller Róbertről ránk, olvasókra: miről késhetünk mi le? A válasz mindjárt megindokolja azt is, miért éreztük lényegesnek azt, hogy írjunk-e a könyvről a Kelet hasábjain. Azért, mert a tudás, és rajta a keresztül a világ, illetve önmagunk megismerése fontos dolog. A szabadkőműves önépítés egyik alappillére az, hogy lehetőségeinkhez mérten önmagunkkal és a bennünket körülvevő világgal tisztában legyünk. Schiller Róbert esszéi arra intenek bennünket: ne maradjunk le semmiről, képezzük magunkat, fejlesszük és mélyítsük el ismereteinket minél több irányba, ne csak azért, hogy ne legyünk „szakbarbárok”, hanem azért is, mert a tudás érték, segít bennünket abban, hogy teljesítsük vállalt céljainkat.
Zárógondolatként pedig, részben a fentieket megerősítendő, álljon itt Schiller Róbert néhány, talán önmagáról is írott mondata: „Vannak emberek, akiket alkatuk, gondolkodásukat hajlékonyan követő kifejezőkészségük alkalmassá tesz arra, hogy megismertessenek bennünket szellemi kalandjaikkal. Természettudósok is akadnak köztük. Ha ők fognak esszéíráshoz, munkájuk nem lehet egyéb, mint beszámoló a természet szabatos megismerésének kalandjáról”. – Mit lehet ehhez kommentárként fűzni? Kalapot lehet emelni megint. S belevágni a természet szabatos megismerésének kalandjába.