Summary The handbook entitled „Management for the Benefit of the Public. Public Finance Administration and Management” includes studies by well-known Hungarian authors, mainly economists. The book review emphasizes that in addition to being a gap filler innovative reference work, it is an excellent textbook for public service experts as well as for specialists in the early stage of their careers. Significance of the economic policy reforms and the specific need for a new type of public service managers are highlighted in this book. The author of the review points out that the professional methods, needs, required knowledge differ in the public and private sectors. The reviewer lists the main parts of the book and highlights the most innovative studies, quoting their conclusions. The review introduces evidences and data on the impact what this book has already had on education and public management development in Hungary.
„Csak bot és vászon,de nem bot és vászon,hanem zászló.[…]” A többség talán ismeri Kosztolányi Dezső 1925-ben keletkezett Zászló című versét, melyet galád módon, Martos Gábor könyvéhez igazítva festménnyé fazonírozhatunk: „Csak festék és vászon, / de nem festék és vászon, / hanem festmény.” S míg az eredetiben eltűnődhetünk azon, hogy miféle hozzáadott érték jelentkezik a bot és a vászon együttállásából, a műtárgypiacon ennél konkrétabban kifejezhető módon jelenik meg a „hozzáadott érték”: A NÉHÁNY DOLLÁRNYI ANYAGKÖLTSÉGGEL ELŐÁLLÍTOTT KÉPEK NÉMELYIKE DOLLÁRMILLIÓKÉRT CSERÉL GAZDÁT… …miközben a laikus csak hümmög: „ILYET ÉN IS TUDOK!” Hát nem, hiszen, ha ilyet tudna, akkor a hivatásos hümmögő képe lenne az, ami dollármilliókért cserél gazdát. Hajrá!
Nehéz lenne tömör összképet adni Ruskin teljesítményéről. Jellegzetes brit különc volt, idioszinkrázia jellemezte (mint az előző évszázad centrumban álló angol kritikusát, dr. Johnsont), ellentmondásokat állításai között nemcsak az egész életműben, hanem még ebben a kis kötetben is bőven föl lehet fedezni. Mindenesetre vele jött létre a művészeti író típusa, egyszerre volt jelentős képzőművészet-, irodalom- és társadalomkritikus. John Ruskint (1819–1900) ma már ritkán emlegetik, holott a XIX. század egyik leghatásosabb művészeti írója volt. Persze ma is megvannak a specialistái (Robert Hewison), de a nagy antológiák – például a Norton-féle művészetelméleti olvasókönyv, Marosi Ernő vagy Donald Preciosi gyűjteménye a művészettörténet historiográfiájáról – ki-kihagyják.
A nem szakértő közönség tájékoztatására, tévhitek eloszlatására és némi provokáló adat- és számhalmaz felmutatására vállalkozott második „műgyűjtős” könyvében Martos Gábor. A MúzeumCafé egykori alapító főszerkesztője új könyvének első része szembesíteni kívánja a hitetlenkedő, a kortárs művészettől – elsősorban annak absztrakt, nonfiguratív vonalától – ódzkodó nézőket a közkeletű kijelentéssel: „Mi ebben a művészet, ilyet én (gyerekem, unokám) is tudok!” A kötet második, nagyobb terjedelmű részében pedig a kortárs galériák, a hazai és nemzetközi aukciósházak kortárs eladásainak gazdag felsorolását, az árverések körülményeit, történeteit, az ismert és ismeretlen vásárlók körét tárja fel. Könyvének első harmada úgy indul, mint egy kortárs művészeti szöveggyűjtemény.
Most, hogy Budapesten időznek – más angol festők képeivel együtt – Francis Bacon alkotásai, eszembe jut egy jelenet a Tim Burton-féle Batman-filmből. Joker és bandája felgyújtja a modern műveket kiállító képtárat, ám egy Bacon-kép előtt a pokoli mosolyú felforgató megálljt parancsol a vandalizmusnak, kijelentve, az valamiért tetszik neki. A filmes fricska mintha azt (is) sugallaná: vannak művészek, akikkel szemben a szélesebb közvélemény – amolyan ellenjokeri normalitást feltételezve önmagáról – leginkább az értetlen idegenkedést érzi a leginkább helyénvaló reakciónak, magyarán szerintük csak a hülye (sőt egy őrült) érezheti úgy, hogy az efféle kortárs mázolmányokért rajongani lehet.
A technológia segíthet mind az álhírek visszaszorításában, mind a társadalmi kompromisszum létrejöttében – vallja a netes bizniszben 40 éve aktív Tim O’Reilly, aki szerint a techcégeknek a profitszerzés mellett a közérdekre is gondolniuk kell. Az elmúlt két évben jó pár cikk figyelmeztette a technológiai cégeket (főként a közösségi média képviselőit), hogy csak az algoritmusokra támaszkodva nem tudják megoldani az álhírek jelentette problémájukat. Senki nem állította, hogy a technológia nem segíthet a helyzet orvoslásában: a hangsúly a legtöbb anyagban inkább az volt, hogy hiba lenne kizárólagosan ezektől az eszközöktől várni a megoldást – mert ennél komplexebb kérdésről van szó.
Hogyan kerül ide egy fizikai kémikus ismeretterjesztő írásainak gyűjteménye? Legalább két komoly okot lehet említeni. Egyrészt a kiadó minden (magyar) matematikusok legkedvesebbje, lévén, hogy a legtöbb matematikai könyv a Typotex Kiadónál jelenik meg. Másrészt a szerző – Az év ismeretterjesztő tudósa, 2017 – nevével még matematikusok is találkozhattak, ha nem is szakmai folyóiratokban, de a legkülönfélébb helyein a tudományos ismeretterjesztésnek. A jelen lap olvasói számára pedig elsősorban a könyv matematikáról, matematikusokról szóló írásairól szólunk, azaz speciális szemellenzővel nézünk a könyvre. Ha csupán fölsorolnánk az előforduló matematikai fogalmakat és a megemlített matematikusok nevét, az önmagában elegendő alátámasztást nyújtana.
Darvas Ferenc nem matematikus, és azt hiszem, nem rendelkezik különleges fejszámoló adottságokkal sem. Darvas Ferenc zeneszerző, és bár a Zeneakadémián végzett, szíve már ott is a könnyűzene felé húzta. Gyakran láthatjuk színházakban, televízióban, legtöbbször a múlt század első felét idéző kuplék, sanzonok kísérőjeként, előadójaként, szerzőjeként. (Amikor egyszer elmesélte, hogy mely darabokat játssza el gyakorlásként minden nap, s oda jutott, hogy „ezután jön Bartók Zenéjének az első tétele”, nevetve adtam hangot meglepetésemnek. Mire ő, „de miért, hát az egy gyönyörű darab”. Ebben egyet értettünk, és tudva, hogy a Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára első tétele a Fibonacci-sorozat adta szigorú formai kereteket kitöltő mű, máris elértünk fő témánkhoz, miként tudnak elvarázsolni a számok.
„E hosszú évek során számtalan rokon lélekkel jártam a Felső-Madison meg az Alsó-Soho képcsarnokait, a műcsárdai Közepeseket az Ötvenhetedik utca táján, továbbá a múzeumokat, a Modern Múzeumot, a Whitney-t, a Guggenheimet, a Bauhaus újrakeresztezéseit, az Új Brutalizmus bunkereit, a barokk kútfőit, egyszóval betekintettem a Modernizmus üzlethelyiségből alakított imaházaiba és urasági kegytemplomaiba egyaránt.
Martos Gábor művészeti író rendszeresen szokott fogadást ajánlani ismerőseinek, hogy egy nonfiguratív munkákat felvonultató képzőművészeti kiállítás hányadik percében hangzik el a mondat: „Ilyet én is tudok…” Esetleg: „Ilyet a hároméves unokám is tud…” Mert hiába mondják az esztéták egy-egy bizonytalan körvonalú, fekete és sárga színfolt kapcsán, hogy a művész itt úgy ragadta meg a fekete és a sárga viszonyát, mint eddig még soha senki, azért amikor az absztrakt alkotás dollármilliókért gazdát cserél, a közönség tagjaiban rendre felmerül a kérdés: „Vajon ki az a … (itt általában sértő kifejezés szokott állni), aki ennyi pénzt ad ezért?
