Az ember szeret magára úgy gondolni, mint minden élőlények legtökéletesebbikére, akit a maga képére formált a teremtő, mint aki azt hiszi, körülötte forog a világ. Ezt a „körülötte forgás” dolgot Kopernikusz és Galilei egyszer és mindenkorra elintézték, kipenderítették nemcsak az embert, de az egész Földet is a világ közepéből. Ám az emberiség trónfosztása ezzel nem ért véget, hiszen a biológiában Charles Darwin folytatta. A teológiát végzett Darwint alapvetően Isten létének igazolása izgatta. Ám hamar oda jutott, hogy egy jóságos és szerető Isten nem teremthetett ilyen, pusztulással és kegyetlenséggel teli világot. Ugyanezen megfontolásból a „bölcs tervező” képét is elvetette, és a változások okát kénytelen volt irányíthatatlan biológiai folyamatokban keresni. Emiatt aztán az Isten képére teremtett ember gondolatát is elvetette.

Pablo Picasso 1944-ben, Párizs felszabadítása után lépett be a Francia Kommunista Pártba. Ebben az időben a francia ellenállás népszerűségének hatása sok értelmiségit és művészt vonzott a pártba. A híres művész egyből a kommunisták ikonikus alakja, később a Békevilágtanács egyik kulcsfigurája lett. Békegalambja a világtanács jelképévé vált, és 1950-ben Sztálin-díjjal, 1962-ben Lenin-díjjal tüntették ki. Picasso nem volt az a tipikus „elvtárs”, nem látogatta a heti taggyűléseket, de hírneve jelentős propagandaértékkel bírt a párt számára, és ő nagyvonalú adományokkal támogatta a szervezet működését. Lelkes idealista volt, és lojális maradt az eszméhez a hruscsovi fordulat és az 1956-os magyar forradalom leverése után is, amikor sok francia értelmiségi hátat fordított a Moszkvából irányított pártnak.

Amióta világ a világ, az emberek élvezettel mesélnek és hallgatnak állatmeséket. Aiszóposz, Phaedrus és La Fontaine fabulái nem gyerekeknek szólnak, hanem felnőtteknek szánt írások. A mesék legfőbb célja az igazság kimondása, a hatalmasok visszaéléseinek, túlkapásainak leleplezése. Az állathősök valójában emberi jellemeket formáznak, a mesélő egyfajta görbe tükröt tart hallgatósága elé. Az utóbbi kétszáz évben e mesékről való felfogás megváltozott, sokan úgy tartják, ha valami mese, az gyerekes, és ami gyerekes, az gyerekeknek való. Ezért aztán nem olvassák, nem is ismerik. Markéta Baňková cseh írónő fizikai törvények által inspirált mesekönyve most újszerű, klaszszikus állatmeséket kínál az olvasónak. A szerzőnő a prágai Képzőművészeti Akadémián szerezte diplomáját, műveit maga illusztrálja.

A fizikáról viszonylag ritkán szoktak úgy írni, hogy megfájduljon az oldalunk a kacagástól. De most itt van a SZARKA AZ ENTRÓPIA BIRODALMÁBAN.   Olvasás – és vihogás, kacagás, visítva nevetés – közben hosszan gondolkoztam azon, hogy kinek/kiknek szól Markéta Baňková könyve, a Szarka az entrópia birodalmában. Aztán arra jutottam, hogy – bizonyos kor felett – mindenkinek és bárkinek. Azok, akik alapvetően a természettudomány felől közelítenek a világhoz, rácsodálkozhatnak arra, hogy létezhet olyan szabad előadásmód, mely tényleg szórakoztató. Azok pedig, akik zsigerből rettegik a természettudományt, két kacaj között rájöhetnek arra, hogy nem is annyira „szögletes dolog” a tudomány: nézőpont kérdése.

A gyerekszobában dúló káosz már elkezdett utat törni a küszöbön túlra is. A szoba lakóinak szellemi vezére ártatlan tekintettel állapította meg, hogy egy magasabb erő, a színtiszta entrópia áldozatai vagyunk. Annyira röhögtem. Majd én is nekiültem Markéta Banková: Szarka az entrópia birodalmában -mesék a fizikáról c. könyvének. Tudom, kellett nekem ilyen könyvet adni a kezébe. De az van, hogy tényleg muszáj volt, még akkor is, ha ilyen frappáns szemtelenséggel bírt előállni. Egyre inkább vallom, hogy az olyan írások, játékok és események amik szerethető közelségbe hoznak egy tantárgyat, azokra muszáj falat kenyérként gondolnunk. Nem is akarom különösebben bolygatni az iskolai tananyag és a valóság között egyre táguló szakadékot. Mindenki látja, hogy a mennyiség rég maga alá gyűrte az örömöt.

A fordító és az esszéket válogató Patkós Éva, ki nem mellesleg remek utószavával is bizonyítja, hogy talán a legjobb szakértője nálunk Sesztov életművének, és aki már több alapművet adott ki magyarul Sesztovtól, nos most olyan esszéket válogatott össze, melyek megmutatják Sesztov általunk eddig kevéssé ismert, ám nagyon jelentős vonásait filozófiájának. A három részre tagolt könyv első esszéje a publicista Dosztojevszkijről szól, s bár ez a kötet legkevésbé faszcináló szövege, közlése helyes volt: Sesztov életművének egyik középponti alakja éppen Dosztojevszkij. (Róla és Nietzschéről szóló nagy könyve olvasható magyarul, továbbá alapvető tanulmánya is egy másik kötetében), vagyis helyes döntés volt a „prófétálás adományát” vizsgáló, a publicista Dosztojevszkijt bemutató írását felvenni a kötetbe.

Ez egy nagyon jó kis könyv, szórakoztatóan, mégsem bulvárszinten beszél nekünk a témáról, de ebben azért több volt. Oszkuláció. Nem tudom, melyik tudós találta ki ezt a szakszót a csókolózásra, de tuti biztos, hogy nem volt éppen szerelmes hangulatban, mert olyan rideg és érzelemmentes, hogy az ember lányának utána jó ideig kell nézegetnie Jason Momoát, hogy megjöjjön a kedve a romantikához. És ez még semmi, a csókolózásnak külön tudománya van, amelynek a neve filematológia. A jó hír az, hogy közel sem annyira unalmas, mint ilyennek elsőre gondolnánk, sőt, nagyon is sokrétűen foglalkozik az ajkak összeérintésével kapcsolatos popkulturális érintettséggel. Amilyen kiábrándítóan kezdődik ez a kis könyvecske, olyan érdekes dolgokat tudhatunk meg belőle a témáról.

Az Agymenők (The Big Bang Theory) című, közkedvelt sitcom-sorozat 5. évadának 3. epizódjában a mérnök Howard új találmányával lepi meg barátját, a fizikus Leonardöt. A számítógépre (így a világhálóra) csatlakoztatható, finommozgásos szenzorral ellátott csókgép – elképzelése szerint – segíthet megoldani az Amerikában élő Leonard és az Indiába visszaköltözött Pryja intimitáshiány miatt stagnáló, távszerelmi kapcsolatát. Az ajak- és nyelvmozgásokat oda-vissza digitális jellé alakítva a mikrofonhoz hasonló készülékeket csócsálva mindkét fél úgy érezheti: legyőzték a távolságot, mintha valóban a másikat csókolnák és a másik őket – a szerelmi hév technológiai közvetítéssel érvényesülhet, a vágy beteljesedhet.

A címből is kisejlik, mekkora feladatra vállalkozott ez az eredetileg 2013-ban megjelent kötet. Két témát bagzat; elsőként a csók történetét próbálja megírni. Karinthy dadaista lexikoncikkét variálva: „Már a régi görögöknél is megtaláljuk a csókot…” És aztán ezt önti le a felületesen kotyvasztott kultúrantropológiai szósszal. Danesi tézise éppoly egyszerű, mint amilyen vitatható: „Az embertudományokban uralkodó nézet a csók eredetét biológiai okokra vezeti vissza, én viszont azt állítom, hogy a romantikus csók először a középkorban bukkant fel az árulás és a testi vágy aktusaként – szemben a hűséget és a spirituális vágyakozást kifejező házastársak közötti lélegzetcserével.” A házastársi gyönyör szembeállítása a szerelmi magánerotikával abszurd gondolatokhoz vezet. Mintha nem is létezne szerelmi házasság. És ki tudja, mi az a romantikus csók?

Ha unod a Valentin-napi nyálas könyveket, itt egy tudományos munka a csók történetéről. Nyálas, de nem úgy. Marcel Danesi csókoltat mindenkit! Nem gondolkodni szoktunk róla, inkább tenni, legfeljebb álmodozni róla, s ha vágyunk rá, a vágy oly erős, hogy azt gondolnánk, a romantikus/erotikus csók az emberiséggel egy idős. Olyan berögzült eleme a párkapcsolatnak, aminek „örök” mivolta nem tűnik kérdésesnek. „A szexuális csókolózás sok kultúrában teljesen ismeretlen, például Óceániában a balinézeknél, a chamorróknál, a manus és tinguian népnél, Afrikában a cseváknál és a tongáknál, Dél-Amerikában a siriono indiánoknál, Eurázsiában a lepcsáknál. Ezekben a kultúrákban az ajkak összeérintését veszélyesnek, egészségtelennek vagy undorítónak tartják, akárcsak a nyugatiak, ha valaki nyelvét szerelme orrába nyomja.