Stefánsson regénye a legjobb példa arra, hogy napjainkban sem kötelező egy könyvnek oldalról oldalra izgalmasabbá váló akciódús jeleneteket szolgáltatnia ahhoz, hogy az olvasó megtalálja a műben a sokrétű, valós élettel és fikcióval keveredő élményeket. Többgenerációnyi izlandi életet mutat be A halaknak nincs lábuk. Pontosan olyan kavargó, álomszerű és mégis rideg környezetbe bújtatva, ahogy azt az északi regényektől már megszokhattuk Per Petterson vagy Karl Ove Knausgard műveiben. Az alig lakott szigeten látszólag évtizedek óta nem történik semmi érdemleges, de az emberek lelkében sok minden, s ezt az író érzékeny tollal eleveníti meg. A történések több helyszínen és idősíkon zajlanak, a tájékozódást a mindentudó elbeszélő jóslatszerű fejezetcímei segítik. A könyv főhőse, Ari visszatér szülőföldjére, Keflavíkba.

Erich Scheurmann könyvét – a szerző halála után – előszeretettel olvasták a ’68-as diáklázadók, később a környezetvédő aktivisták. A Papalagi tényleg izgalmas, de… Bár Erich Scheurmann egyetlen híres könyvére, az A Papalagi című munkára antropológiai munkaként szokás hivatkozni – így szerepel a német oktatásban is – azért ne veszítsük el a fejünket: ez egy szépirodalmi munka, s bár a szerző járt a helyszínként megadott helyen, szavait nem kell készpénznek venni. A PAPALAGI AZT JELENTI, FEHÉR EMBER… „…a Papalagi teste tetőtől talpig be van burkolva kendőkkel, gyékényekkel és bőrökkel, olyan szorosan és feszesen, hogy sem az emberi szem, sem a nap sugara nem képes áthatolni rajtuk. Olyan feszesen, hogy a teste sápadt, fehér és erőtlen, mint azok a virágok, melyek az őserdő mélyén nőnek.

Ha az építészet művészet, akkor a művészetek közül a legfontosabb, mert mindenkit megérint mindennap. Pallasmaa kötete az új szempontok tárháza. Az épített terekben – habitusunktól és az építményektől függően – érezhetjük magunkat jól vagy rosszul. Jellemző, hogy a minket körülölelő világnak erre a hangsúlyosan jelenlévő, mindentbefolyásoló elemére a hétköznapokban nem szoktunk reflektálni. Adottnak vesszük, hiszen oly kevés alkalom adódik arra, hogy lényegesen változtassunk rajta – vannak erre szakemberek, építészet, várostervezők, tájépítészek… Az ő kezükben van a sorsunk. De mi van akkor – merülhet fel a kérdés akár a Városliget átszabása kapcsán is –, ha ők valamit nagyon benéznek, máshogy látnak?

A kortárs cseh irodalomban a tendenciává combosodó emlékező prózát olyan szerzői nevek fémjelzik, mint Petra Hůlová vagy Irena Dousková. Amíg az említett írónők szövegeiben a gyermekkorra való emlékezés rendszerint nosztalgikus és ironikus-szatirikus szemléletmóddal telítődik, a fiatalabb évjárathoz tartozó, Matěj Hořava álnevet használó cseh szerző első prózakötete teljességgel nélkülözi az ezekben megszokott könnyed, humoros hangvételt, velük ellentétben jóval szikárabb, komorabb tónusú. Az 1980-ban született író Csehországban rögtön be is zsebelte a Magnesia Litera-díjat és a Cseh Könyv-díjat.

Az a barbárság, az a hamu íz (nem illat, ha az ember egy felégetett domboldalon sétál, a füst és a hamu behatol egészen a szájába, a hamu íze az, a füst íze, már nem pusztán az illat: ó Istenem, bárcsak képes lennék néha leírni éppen azt az észrevétlen határt, amikor az illat ízzé válik), az az izzás, a fűszálak, virágok, megboldogult rovarok reménytelen elkárhozása... – Matěj Hořava az Európai Elsőkönyvesek Fesztiváljának cseh vendége. Művének részletét Peťovská Flóra fordította. felgyújtott domboldalak Az égő domboldalakon ballagok. Az égett fű, az égett virágok részegítő illata, a hamu és a füst részegítő illata. A lángok vörös nyelve jobbra-balra csapdos; a látóhatáron és a hátam mögött is ott táncol.

  Matěj Hořava Pálinkája nem okozója a bánáti bánatnak, inkább csak velejárója, kísérője, és kísértője az írónak. Az olvasó nem lesz tőle másnapos. „Itt már senki nem mesél nekem. Ráz a láz (hányadszor ebben a végtelen télben?), és óránként fel kell kelnem, hogy dobjak a kis telhetetlen, rozsdás kályhába néhány friss, hófehér gyertyánhasábot, ami alig ég. Ha kiürül a vödör, ki kell mennem az udvarra (de az csak reggel lesz, világosban); utat kell kaparnom a lapáttal a farakáshoz, és régi, tompa fejszével egy újabb vödörnyit hasogatni; aztán megint egyet, hogy legyen egy kis tartalék…” Különös és különleges prózakötet a Pálinka, a benne található szövegek mintha valahol az automatikus írás határán keletkeztek volna, valahol egy olyan belső tájon, ahol egyfajta – sokszor félelmetes – belső szabadság adódik.

Miközben olyan lassú, jól megfontolt, kiérlelt és magas színvonalú szövegekkel múlatom az időt, mint az A halaknak nincs lábuk, mindig elfog az aggodalom. Ebben az egyre gyorsuló, egyre felszínesebb(nek tűnő) világban meddig leszünk? Meddig leszünk képesek alámerülni ezekben a nagytestű, kicsit lomha, de mégis mozgalmas, szerteszaladó és egyetlen pont felé tartó szövegekben? Meddig lesznek/lehetnek, akik ilyeneket írnak, és meddig tart a kegyelmi állapot, amíg az olvasókból élő könyvkiadók ezeket a szövegeket képesek és hajlandók elénk tenni? Ez a regény – adjunk hálát érte akárkinek – szembe megy mindazzal, amiről a világ ma szól. Nem divatos, nem locsi-fecsi, nem csillogó, hanem mély erős, zsigeri és tiszta. Ugyanakkor átszövi egyfajta fanyar ismerős – és mégis egzotikus – humor.

Ha nem vagy tisztában a múltaddal, a jelenben is eltévedsz. Mi, izlandiak sosem álltunk haragban a múlttal, a múltunk éppen annyira a jelenünk, mint ez a pillanat. Aki ismeri a múltját, az könnyebben építi a jövőt. – Jón Kalman Stefánsson A halaknak nincs lábuk című regényének bemutatójáról Szilasi Flóra tudósít. „Izland legnagyszerűbb írójának költői, modern családi sagája az egész huszadik századon átível." – írja a fülszöveg. Gyorsan lecsaptam erre a helyszíni beszámolóra, mert már ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudjam nálam ez lesz az év egyik legizgalmasabb könyve. Az elsők között érek az Osztovits Levente terembe még több, mint tíz perc van kezdésig. Bezzeg tegnap a Kehlmannon ilyenkor már mozdulni sem lehetett. Ejnye.A beszélgetést Karafiáth Orsolya vezeti és egy rövid bemutatással kezdi.

„A napsugarak sem győzhetik le, még kevésbé a szép szavak, mint a szivárvány vagy a szeretet, ezeket dobhatjuk is ki, annyira hasznavehetetlenek. A halál mindenek kezdete.” „A halál, az isteni érvelés kudarca, úgy keletkezett, hogy Isten, talán kétségbeesésében, mivel a teremtés pasziánsza csak nem akart kijönni, összevegyítette a kegyetlenséget a kínzó hiánnyal.” Legszívesebben csak idézeteket írnék ehhez a könyvhöz. A regény szinte minden oldala, minden bekezdése, minden mondata rejt magában valamit, ami különlegessé teszi, én pedig valószínűleg úgysem fogok tudni semmit átadni abból a tömény költőiségből, ami ezt a kötetet jellemzi.

Izlandon, ahol a a legtávolabb van az ég a földtől, innen nézve dögunalmasnak tűnik az élet, az a világ vége és nem történik ott semmi. Ehhez képest már a könyv első oldalán mellbe löki az olvasót az a páratlan költőiség, amelyet olyan mesterien tud beleszőni a szerző a hétköznapok szürkeségéről szóló történetbe, hogy lírára éhes szemünk csak úgy falja a betűket. Nem könnyű olvasmány, egy több generáción átívelő családi saga, amelyben nem sok romantika van, annál több mindennapi küzdelem a természettel, a rémes izlandi időjárással, a depresszióval, a családdal és a középszerűséggel.