Braun Tibor professzor urat jó 15 évvel ezelőtt ismertem meg személyesen, amikor megkeresett, mint egy olyan fiatalt, aki viszonylag hamar (37 évesen) megszerezte a DSc fokozatot és utána rövidesen egyetemi tanár, majd tszvezető lett. Vette a fáradtságot és riportot készített azokkal a fiatal oktatókkal-kutatókkal, akikben fantáziát látott. Interjú alanyai között szerepeltek még Hudecz Ferenc, Kollár László és Perczel András. Később az interjúkat a „Vándorbottal a Tudományos Kutatásban” c. könyvecskében is összefoglalta. Braun professzor – amellett, hogy nemzetközi hírű tudós a fullerénkémia és a radiokémia területén, és a helyes scientometria hazai szakértője – jól ismert a kémia legkülönbözőbb területeinek népszerűsítőjeként is. Az elmúlt évtizedben számos ilyen írása jelent meg a Magyar kémikusok Lapjában, ill.

Ez a könyv magába foglalja azokat az írásokat, amelyek jórészt a Magyar Kémikusok Lapja c. folyóiratban jelentek meg az utóbbi néhány évben. A könyvet úgy is fel lehet fogni, mint a szerző egy hasonló beállítottságú művének a folytatását, amely A Nobel-díjra érdemes taxisofőr címen jelent meg 2015-ben.  Emellett tartalmaz olyan cikkeket is, amelyek ezt megelőzően, a Magyar Tudomány, Természet Világa és az Élet és Tudomány c. folyóiratokban jelentek meg. A könyv nagy előnye, hogy mindezeket egyszerre tárja az olvasó elé, ezzel teljes képet nyújt magáról a szerző érdeklődési köréről, tudományos beállítottságáról úgy, hogy a felhalmozott multidiszciplináris ismeretekből az olvasó, érdeklődése és kedve szerint tudhassa kiválasztani a neki megfelelőt.

Divatos szóval élve trendi kifejezés lett a működik a kémia. Ez a tény különösen örvendetes 2019-ben, a kémia évében, még akkor is, ha legtöbben nem tudományos megfontolásból használják ezt a szlogennek is beillő szöveget. De, hogy pontosak legyünk, a Periódusos Rendszer Nemzetközi Évéről van szó, melyről az UNESCO kezdeményezésére az ENSZ Közgyűlése határozott. Mengyelejev ugyanis 150 évvel ezelőtt fedezte fel a kémiai elemek periódusos rendszerét, amiről pedig az emberek többségének a kémia jut eszébe. Ez nem feltétlenül baj, az már annál inkább, hogy ez a tudományág, illetve az iskolai tantárgy is abban a helyzetben van, amelybe a fizika és általában a természettudományos tárgyak kerültek évekkel ezelőtt. Kevesebben érdeklődnek iránta, ami az ilyen irányú egyetemi felvételiknél is megmutatkozik és ennek már érezhető következményei vannak.

A kötet a szerző 2010. és 2018. között magyar nyelven megjelent 27 dolgozatát és 5 új írását 6 nagyobb fejezet keretében ismerteti. A korábban publikált dolgozatok közűl 3 a Magyar Tudományban, 3 a Természet Világában, 1 az Élet és Tudományban, és 20 a Magyar Kémikusok Lapjában jelent meg. Ennek megfelelően az írások zöme vegyészekhez szól akiket szakmai alapossággal tájékoztat a kémia újdonságairól. A könyv stílusán érezhető a szerző több évtizedes szerkesztői gyakorlata. Ezt tükrözi a széles területre kiterjedő témák megválasztása és a szakkifejezések gondos magyarázata, ill. az idegen kifejezések legjobbnak ítélt fordítása. Több írás is tükrözi a szerző alapos irodalmi jártasságát, különösen az általa patológiásnak nevezett (titkosított) körülmények között elért eredmények publikációinak, ill.

A második világháború utáni években úgy tűnt, hogy a tudomány az emberiség minden problémáját meg fogja oldani. A lelkesedés a társadalom egészére kihatott: a gyerekeknek tudományos játékokat vásároltak a szülők, a kamaszok olyan könyveket bújtak, mint a Színes vegyészkedés, A kis kémikus. Még a tanyavilágban is összegyűlt a tévé előtt a szomszédság, hogy megnézzék Öveges professzor esti műsorát. Manapság elfordulást tapasztalhatunk a tudománytól, amit a média által terjesztett tudománykritika is tetéz. A boltokban „E-mentes” kenyeret árulnak, a consumer pedig ájultan vásárolja, nem tudva, hogy a kenyér alapjában egy polimer, az E300 a C-vitamin, az E260 az ecet, az E290 meg a szén-dioxid, amit az élesztők is termelnek a kenyér kelése közben. A  kemofóbia általános jelenség.

Furcsa ellentmondás, hogy hajlamosak vagyunk a természettudományok fontosságának (és szépségének!) alábecsülésére. Pedig a minket körülölelő világ, ha ebből a szempontból tekintünk rá, önmagában egy természettudományos példatár, melynek megértéséhez – és alakításához – az évszázadok során egyre közelebb jutottunk. Mégis, ahelyett, hogy erre reflektálva tátott szájjal habzsolnánk az új és újabb ismereteket, mintha megpróbálnánk megragadni egy olyan világban, ahol ezeknek az ismereteknek nincs akkora jelentősége. Arra már a skolasztika hanyatlásakor rájöttünk, hogy a tudomány nem a teológiai szolgálóleánya. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt korábban gondoltuk. Arra viszont mintha a mai napig nem sikerült volna ráébredni, hogy akkor mi végre a sok-sok egymással összefüggő információ és ismeret.

Gyakorta előforduló jelenség, hogy a kortársak vagy épp a jövő írnokai hajlamosak kizárólag fekete-fehér színekben feltüntetni azokat az egyéniségeket, akik valamilyen úton-módon jelentős hatást gyakoroltak az emberiség történelmére. Kevés pártatlan, kendőzetlen őszinteséggel előadott történetet olvashatunk manapság – mint kiderült, Stellan Ottoson könyve, a Darwin, az óvatos forradalmár egyike ezen műveknek.  Az 1809. február 12-én született Charles Robert Darwin tehetős, egyúttal jó hírnévnek örvendő család gyermekeként cseperedett fel.

Darwin életrajza szoros összefüggésben áll műveivel. A XIX. századi angol úriember életének feltárása során sok összefüggésre és ellentmondásra fény derül… Darwin igazán különleges figurája a tudománytörténetnek, de nem csak annak. Tudományos munkássága alapvetően formálta át a világképet és a világlátást: a mi hétköznapi életünket. Szükségszerűen még azokra is hatott/hat, akik elutasítják az evolúció darwini értelmezését, vagy a természetes kiválasztódást. Szóval, a jó öreg Charles még annak is fontos, aki azt állítja, hogy nem az. A most megjelent kötet azért különleges, mert nem Darwin tudományos állításaival foglakozik, hanem magával Darwinnal. Az embert, sőt, a magánembert mutatja be, s ezzel – áttételesnek tűnő, mégis direkt módon – tudománytörténetet ír.

Az 1809-ben született Charles Darwin kétségkívül a 19. század egyik legnagyobb hatású gondolkodója volt, és néhány félőrült kansasi tanítón kívül kevesen vitatják, hogy fő műve, a másfél évszázada kiadott A fajok eredete alapvetően meghatározta a természettudomány fejlődését.  Érthető is, ha a korabeli közvéleményt megrázta Darwin majmos elmélete, különösen úgy, hogy az egyedfejlődés teóriája ellentmondott a keresztény tanításnak is – de ez nem ma volt, A fajok eredete ugyanis 1859-ben jelent meg. Most 2019 van, és Stellan Ottosson svéd író és volt diplomata sem a viktoriánus Angliában írta Darwin – Az óvatos forradalmár című könyvét, hanem 2016-ban (a kötet magyarul 2019-ben jelent meg a Typotexnél), ezért is furcsa, hogy a szerző a vallást helyezi a középpontba, amikor Darwin életéről és munkásságáról ír. Tudós?

Ki volt Charles Robert Darwin? Igen, mindenki fújja: A fajok eredete, de ezen túl ki volt Darwin, az ember? Szeretett? Elismert valakit? Hogyan bánt a gyerekeivel? Minek örült? Mit gondolt politikáról, hitről, családról, gyarmatokról? Íme egy összefoglaló mű Darwinról, illúziók nélkül.  A Typotex Kiadó érdekes művet tett le az olvasók elé Stellan Ottosson tollából Charles Robert Darwinról, Darwin az óvatos forradalmár címmel. Az élvezetes stílusban megírt életrajz számos adalékkal gazdagítja Darwin életének jellemző magánéleti, földrajzi, gazdasági, politikai, társadalmi és történelmi vetületét, amelytől az ember szinte ott érzi magát a viktoriánus Angliában.