Robin Dunbar korunk egyik legnagyobb tekintélyű antropológusa. A nevét mindenki ismeri, aki evolúciós pszichológiát vagy fizikai antropológiát tanult, és kicsit is érdeklődik a tudományterület iránt. Dunbar az Oxfordi Egyetem professzora, kutatási területe pedig az ember és a főemlősök szociális viselkedésének evolúciós hajtóerői. E területen fedezte fel, hogy az ember társas magatartását irányító kognitív apparátusa nagyjából 150 másik ember észben tartására alkalmas.
Egy házasság manapság leggyakrabban akkor ér véget, mikor kiderül, az egyik fél hűtlen volt, megjelent a két szereplőre korlátozódott történetben az a bizonyos harmadik. Vajon mi a helyzet akkor, ha azt hisszük, úgy tudunk ura lenni a helyzetnek, ha megengedjük, hogy megtörténjen? Ennek a különös helyzetnek a tragédiáját meséli el Geir Gulliksen történetében. A történet elbeszélője Jon, a férj, aki úgy próbálja feldolgozni válása körülményeit, hogy a felesége nézőpontjába helyezkedve elmeséli közös életük történetét megismerkedésüktől a válásukig.
Karácsony előtt jelent meg Stanislas Dehaene: A rugalmas agy - Miért tanulunk hatékonyabban, mint a gépek? című könyve magyarul, Jakabffy Éva és Imre fordításában, a Typotex kiadó gondozásában. Dehaene francia megismeréskutató-neuropszichológus a tudatosság idegrendszeri alapjait vizsgálja és meghatározó jelentőségű eredményekkel járult hozzá a tudatosság kialakulásának megértéséhez. 2014ben megjelent könyvét olvasva fogalmazódott meg bennem ennek a blognak a gondolata.
Cecilie Enger új regényének főszereplője két valós történelmi alak, Norvégia első női hajótulajdonosai, akik abban az időben, amikor a nők sorsa a házasság volt, üzletet, gyárat alapítottak, végül pedig saját hajózási társaságot – és életük végéig együtt is éltek. Cecilie Enger új könyve két fiatal nő egymásra találásának története a tizenkilencedik század végi Norvégiában, ahol a tenger felől már egy modernebb kor szele fúj, de még minden mozdulatlan, ódon és merev – főképpen a társadalom íratlan szabályai.
Könyv azokról, akik túlélték a háborút. Meg azokról, akik nem. Az örmény-azeri háború után egy örmény határvárosban játszódó, egymással lazán összefüggő novellafüzérben a háború túlélőinek és az elesettek családtagjainak életébe nyerhetünk bepillantást. Miképp tudnak tovább élni a szörnyű tragédiák után, el lehet-e viselni a szeretteink elvesztését, hogyan képesek feldolgozni a testet-lelket nyomorító traumákat?
A könyvet egy remek Nietzsche-esszé zárja, amelynek témája a kortárs Nietzsche-irodalomban gyakran tárgyalt kérdés, hogy mi Nietzsche művének etikai tartalma. Menke a nietzschei esztétika felől közelíti meg ezt a problémát és fontos belátásokra jut. Például amikor bemutatja, hogy a „tragikus művész” nietzschei bemutatásán keresztül tárul fel egy másik, nem-morális jó és szabadság koncepciója. Ahol ugyanis a jót csak gyakorlati értelemben fogjuk fel, „ott a tragikus kudarcot csak panaszolni, talán elviselni lehet, de soha nem lehet igenelni. Ezt csak egy másik jó fényében lehet, és éppen erre képes a tragikus művész…”.
Az elme kiváló szolga, de rémes úr! Sok más közhelyhez hasonlóan ez is sántít, […] de valójában nagy és szörnyű igazságot fejez ki. A legkevésbé sem véletlen, hogy a lőfegyverrel öngyilkosságot elkövető felnőttek szinte mindig főbe lövik magukat. E – David Foster Wallace amerikai írótól származó – idézetnél aligha lehetett volna jobbat találni ehhez a könyvhöz. Roland Paulsen svéd szociológus munkája ugyanis arról szól, miért támadnak olyan gondolataink, melyektől aztán képtelenek vagyunk szabadulni.
A barátság és a közösség (neuro)anatómiája címmel tartott székfoglaló előadást a Magyar Tudományos Akadémián Robin Dunbar, az Oxfordi Egyetem evolúciópszichológia-professzora. Napjaink egyik legismertebb antropológusa az emberi kapcsolatok avatott ismerője. Legújabb kötete a napokban jelent meg. A magány a modern kor gyilkos betegsége, hamar felváltotta a megszokott jelölteket a legfőbb halálokok között – olvasni az első oldalakon a Barátok – Hogyan értelmezzük legfontosabb kapcsolataink erejét? címmel a Typotex Kiadónál megjelent Robin Dunbar-kötetben.
Az elesettek történetei a többség nyelvén szólva ismertethetők meg a világgal csak igazán. Az oroszul író, örmény származású Narine Abgarjan második könyve, az Élni tovább 2018-ban jelent meg, 2022-ben fordították magyarra. Harminckét egymáshoz lazán kapcsolódó, leginkább novellaként olvasható történetet foglal magába, melyeknek fő témái a hegyi-karabahi – vagyis az azeri és örmény határ menti régióban dúló – háború feldolgozásai. Referenciális olvasata a traumairodalom népes táborához csatolja a kötetet.
Miközben mindennek van szociológiája, például a családnak is, a rokonságok tanulmányozása pedig már-már a társadalomtudomány őse, ám éppen mintha a barátságnak nem lenne szociológiája. Hisz barátja mindenkinek van, a barátok jönnek-mennek, meg- és kibeszéljük a dolgokat, tudjuk, amit tudunk és amit tudni kell. Persze, akad azért szakmunka, de jellemző, hogy legalábbis a kereső szerint utoljára 2007-ben jelent meg ilyen mű magyarul, A barátság szociológiája Dávid Beáta és Albert Fruzsina tollából.
