0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Fenyves Miklós
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 260 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-14-5
Témakör: Nyelvtudomány

Eredeti ár: 2600 Ft
Webshop ár: 1950 Ft

KOSÁRBA
A nyelvek társadalma
A globális nyelvrendszer

English rulez!

nyest.hu
2013-5-7

Igazi multidiszciplináris csemegéhez jut az olvasó, ha kezébe veszi Abram de Swaan „A nyelvek társadalma. A globális nyelvrendszer” című kötetét. A szerző – saját bevallása szerint – közgazdasági, történettudományi, politológiai és szociológiai fogalmakat ötvöz akkor, amikor a nyelvekről és a globális nyelvrendszerről ír.

 

A kötet – az előszót követően – kilenc nagyobb fejezetre oszlik. Az első részben (Bevezetés: a globális nyelvrendszer) a szerző azt a koncepcióját fejti ki, hogy a világon használt nyelvek – ezek számát ő maga kb. 5000-re teszi – sokszínűségük és különbözőségük ellenére egyfajta globális hálót, globális nyelvrendszert alkotnak a többnyelvű beszélők révén. Szerinte nincsenek totálisan elszigetelt nyelvek, az „egymás számára kölcsönösen érthetetlen nyelveket többnyelvű beszélőik kötik össze”.

 

Egymással versengő nyelvek

Így – szerinte – a több ezer nyelv egyfajta hierarchizált struktúrába rendeződik: a nyelvek nagy többsége (a szerző szerint a nyelvek 98 százaléka) úgynevezett periferiális nyelv, ám a beszélők számát tekintve ők vannak kevesebben. Ha két periferiális nyelv beszélői találkoznak egymással, kénytelenek – egymás nyelvét nem ismerve – egy harmadikat használni. Az ilyen közös nyelveket nevezi de Swaan centrális nyelveknek, melyekből saját becslése szerint van vagy száz. A hierarchia következő fokán a szupercentrális nyelvek állnak; ezek a világban maximum tucatnyian vannak. Ezeket – a szuahéli kivételével – 100 milliónál is több ember beszéli. Hipercentrális helyzetben, azaz ennek a hierarchiának a csúcsán csupán egyetlen nyelv van: az angol.

Ha szupercentrális nyelvek beszélői találkoznak egymással, mint például egy arab, egy kínai, egy orosz és egy spanyol, vélhetően angolul fognak beszélni egymással. Öröm az ürömben, üröm az örömben, hogy a szerző szerint az angol nem mindig volt ebben a pozícióban, s bár az elkövetkezendő évtizedekben nem valószínű, hogy pozícióját elveszti, de elvben fennáll a lehetősége annak, hogy egyszer majd elveszti hipercentrális jellegét.

„A könyv a nyelvi csoportok közti konkurenciával és kompromisszumokkal foglalkozik” – írja a szerző a bevezetésben. Elmélete szerint a nyelvek versengenek egymással, de alkalmazkodnak is egymáshoz – mindezt kettős elméleti perspektívából kívánja megközelíteni: egyesíti „a politikai szociológiát a nyelv közgazdaságtanával”.

Nyelvcsaládok
Nyelvcsaládok
(Forrás: Wikimedia Commons / GNU-FDL 1.2)

A nyelvek közgazdaságtana

A könyv második fejezete (A nyelvek közgazdaságtana) a nyelveket közgazdasági szempontból vizsgálja. Vajon miért van az, hogy egyes nyelveket még anyanyelvi beszélőik is elhagynak, kihalásra ítélve azt, míg más nyelveket tömegesen tanulnak meg az emberek? Mi teszi vonzóbbá az egyik nyelvet, s mi teszi értéktelenné a másikat – akár anyanyelvi beszélői szemében is? De Swaan szerint mivel a nyelvek egymással sajátos konstellációban állnak – ahogy a nap és a bolygók és egyéb égitestek is egymással –, egymáshoz való viszonyuk kiszámítható.

A szerző arra a kérdésre, hogy a nyelvtanulók miért tanulnak egy nyelvet és miért hagynak ott egy másikat, a nyelvek kommunikációs értékében véli felfedezni a választ. Ez pedig „úgy számítható ki, hogy a nyelv beszélőinek a konstelláció összes beszélőjére vetített arányát megszorozzuk a nyelvrepertoárjukban ezzel a nyelvvel is rendelkező többnyelvű beszélőknek a konstelláció összes kétnyelvű beszélőjéhez viszonyított arányával. Az emberek azt a nyelvet fogják megtanulni, amely saját repertoárjuk Q értékét [kommunikációs értékét] a leginkább megnöveli”.

Természetesen, mivel a nyelv távolról sem tisztán fogyasztási és árucikk, értéke nem abszolút skálán mozog: nincs az aranyhoz hasonló árfolyama. Az egyéni intuícióknak, személyes preferenciáknak, a hallomásnak, a szimpátiának és az ellenérzésnek olyan szerepük van a kommunikációs potenciál meghatározásában, ami gyakorlatilag nyelvtanulónként és nyelvenként változik: az egyenlet így nem csupán sokismeretlenes, de gyakorlatilag egyedi szinten végtelen ismeretlennel rendelkezik... Minden esetre a szerző nagyon helyesen úgy látja, hogy bár a nyelvek „szabadon és minden költség nélkül használhatók, használatuk mégis megkövetel egy előzetes befektetést”. Ez az állítás legalább nem vitatható és nem is cáfolható: minden nyelvet meg kell tanulni.

A kötet harmadik fejezetében (Nyelv, kultúra és a szövegek egyenlőtlen cseréje) a szerző azt vizsgálja, hogy az adott nyelveken előállított szövegek szerzői számára mi indokolja – indokolja-e valami –, hogy megmaradnak anyanyelvük használatánál, vagy esetleg egy másik nyelven alkotnak szövegeket. A fejezet alcíme a „nyelvében él a nemzet” mottó lehetne, s a szerző maga is feltételezi, hogy a szövegekben rögzített kulturális javak egyfajta közkincset jelentenek a beszélők számára. Ugyanakkor a (kis) nyelvektől való tömeges dezertálás hosszú távon a nyelv halálához vezethet: „Minél inkább feladják a honi nyelvet, annál inkább bezárul a kollektív kulturális tőkéhez vezető kapu”. Az elméleti fejtegetések előkészítő és bevezető fejezetei után a konkrét esettanulmányok a 4–8. fejezetekben következnek.

Esettanulmányok: India

A negyedik fejezetben (India: a hindi és az angol versengése) Indiával, az indiai szubkontinens egyéb országaival (Pakisztán, Banglades, Nepál, Bhután és a szigetország, Srí Lanka is ide sorolandó) és a hindi nyelv szerepével foglalkozik a szerző. A fejezet elején felvázolja India nyelvi helyzetét: legalább 800 nyelv, ebből 18 az alkotmányban is nevesítve van – ezek valamelyikén beszélt 1991-ben az indiaiak 96 százaléka. Ezek közül 6 nyelven (bengáli, hindi, maráthi, tamil, telugu, urdu) beszél a lakosság háromnegyede. Ami azonban a fejezet egészének szempontjából érdekes: hindi nyelven a lakosságnak 40 százaléka beszél. A második helyezett bengáli csak 8 százalék. További fontos probléma Indiában, hogy az ország északi felének nyelvei és a déli, dravida csoport között szintén éles nyelvi határ húzható.

Az angol gyarmatosítás előtti korszakban természetesen a nyelvi sokszínűség és az egy domináns nyelv kérdése távolról sem vetődött fel olyan élesen, mint manapság. Az angol gyarmatosítók nyelve értelemszerűen központi helyet foglalt el Brit India életében, ám a Gandhi vezette indiai függetlenségi mozgalom abbéli nyelvi célkitűzése, hogy 1965-re a hindi váltsa fel az angolt India legfőbb nyelveként, nem vált valóra. Az angol, a hindi, s mellette több más hivatalos nyelv él mind a mai napig együtt a kontinensnyi országon.

A szerző azon megállapítása, hogy „[n]yelveket »felfelé« tanul az ember, a kisebbtől a nagyobb nyelv, a kisebbtől a nagyobb hagyomány, a szegénytől a gazdagabb nyelvi csoport, az alávetettől az uralkodó nemzet felé” – Indiára nézve igaz. A legtöbb, nem hindiül beszélő indiai hindit tanul és angolt – ritka az, hogy más indiai nyelvet tanuljanak (például egy bengáli tamilt vagy egy pandzsábi telugut).

Milyen nyelven tanul meg?
Milyen nyelven tanul meg?
(Forrás: Wikimedia Commons / Yann / GNU-FDL 1.2)

Az angol nyelv presztízse, globális méretekben is mérhető kommunikációs potenciálja (Q értéke) garantálja a nyelvnek a továbbélést és a terjedést – még a hindiül beszélő százmilliók körében is. A déli (dravida) államok pedig a hindi ellen különösképpen az angolt részesítik előnyben. A szerző részletesen szól az országon belüli nyelvi konfliktusok mérséklése érdekében végrehajtott tagállami határmódosításokról, melyek az új rendezést követően egyre inkább egybeesnek a nyelvi határokkal – erősítve a centrális nyelvek helyzetét is. E sorokat olvasván pedig valósággal megelevenedik szemünk előtt Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei című kötete.

A főbb indiai nyelvek beszélőinek száma millió főben – 2010
A főbb indiai nyelvek beszélőinek száma millió főben – 2010
(Forrás: Wikimedia Commons / Swaminworld / CC BY 3.0)

Esettanulmányok: Indonézia

Az ötödik fejezet (A bahasa indonesia diadala) Indonéziával és a maláj sztenderdizált változatából egy hatalmas lakosságú ország és régió közvetítő nyelvévé vált indonézzel foglalkozik. A történeti áttekintés során képet kapunk arról, hogy a holland gyarmatosítók nyelve (szemben számos más volt gyarmattal szerte a világon) miért tűnt el – gyakorlatilag nyomtalanul – Indonéziából (az egykori Holland Kelet-Indiából). Betekintést nyerünk a holland gyarmatosítók nyelvpolitikájába, megtudjuk, hogy 1928-ban, amikor egy kongresszuson döntöttek a leendő Indonézia közvetítő nyelvéről, miért vetette el a jávai többség saját nyelvének képviseletét, s hogyan vált a lakosság alig 10 százaléka által beszélt bazári nyelvként használatos maláj (utólag sztenderdizált változata) mára százmilliók közvetítő nyelvévé.

Indonézia etnikai sokszínűsége természetesen felveti a fejezetben tárgyalt problémát, hogy egyes helyi nyelvek nagyobb szerepet kívánnak maguknak regionális szinten. Más oldalról viszont az adott esetben azt is figyelembe kell venni, hogy az indonéz az országhatárokon túl is használatos nyelvváltozat, ami a kommunikációs értékét növeli – bizonyos szempontból még az angollal szemben is.

Nusantara
Nusantara
(Forrás: Wikimedia Commons)

Esettanulmányok: Afrika

A hatodik fejezetben (Afrika: a gyarmati nyelvek szívós jelenléte) a szerző megállapítja, hogy a függetlenné vált egykori francia és angol szubszaharai államokban a volt gyarmatosítók nyelve (szemben például a hollanddal Indonéziában) igen stabilan él tovább. A dolog érdekességeként a szerző három-három volt francia és angol gyarmat nyelvi képét vizsgálja meg.

A frankofón országok közül a szinte egy őshonos nyelvet beszélő Ruandával, a számos őshonos nyelvvel, és köztük egy lingua francával rendelkező Szenegállal és Kongóval (Zaire) foglalkozik a szerző. Utóbbi országban a rengeteg helyi nyelv mellett négy lingua francaként szolgáló nyelv tartja össze az országot. Eltérő múlt: eltérő nyelvi helyezet, a volt gyarmatosító nyelvének eltérő sorsát eredményezi.

Ruandában a francia a kvázi egynyelvű társadalomban a nyelvi kirekesztés és a társadalmi elit monopóliuma volt, amit az utóbbi időkben egyre inkább az angol vált hasonló szerepben. Szenegálban a francia pozíciója erősebb, ugyanis a legelterjedtebb helyi közvetítő nyelv, a volof a „nyelvi féltékenység”A „nyelvi féltékenység” főként a többnyelvű államok (és államcsoportok) sajátja, amikor egyes nyelvi és etnikai csoportok azért nem preferálják, hogy egy másik csoport nyelve váljon a a közös közvetítő nyelvvé, mert ezáltal veszélyeztetve látják saját nyelvüket és annak pozícióját.miatt nem válthatja fel a franciát pozíciójában. Sajnálatos és kellemetlen hiba azonban a könyv fordításában, hogy a Senegalese –szenegáli – kifejezés következetesen szingalézként –Sinhalese – szerepel. Kongó/Zaire helyzetét pedig az egyik helyi közvetítő nyelv példája illusztrálja a leginkább: „A lingalával legfeljebb ha sofőr lehet az ember, és más autóját vezetheti; a franciával autóhoz juthat, amiben más hozza-viszi őt”.

A volt angol nyelvű gyarmatok közül Botswana esete hasonlít a frankofón Ruandáéra: egy helyi nyelven beszél a lakosság csaknem egésze, az angol azonban továbbra is őrzi helyét a kormányzat, a média, az üzleti élet és tudomány nyelveként. Tanzániában egy helyi nyelvet, a szuahélit tettek meg hivatalos nyelvnek, melyet mindenki minden szinten és szituációban használ is, etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül – az angol mindamellett rendkívül népszerű a lakosság körében. A szomszédos Kenyában és Ugandában egyfajta, a szenegáliéhoz hasonlatos nyelvi féltékenység miatt az amúgy elterjedt és széles körben használatos szuahéli még mindig csak a második helyen áll a versenyben az angol mögött. Nigériában, ahol három őshonos helyi nyelv (a hausza, az ibo és a joruba) és egy angol alapú,„(nigériai) pidzsinnek” nevezett kreol közvetítő nyelv él erősen egy soknyelvű országban, az angol a botswanai helyzetnek megfelelő pozíciókban továbbra is tartja magát.

A hat példából az derül ki, hogy:

  1. Tanzánia kivételével a volt gyarmatosítók nyelve még mindig a felső elit nyelve, illetve az oda való eljutás eszköze.
  2. Mivel olyan oktatásban, ahol a volt gyarmatosítók nyelvét megtanítják, kevesen vehetnek részt, a nyelvi monopólium konzerválódik a társadalmi elit kezében.
  3. Emiatt viszont a volt gyarmatosítók nyelve mint a kitörés eszköze még népszerűbbé válik a széles tömegek szemében.
    Afrika 1913-ban
    Afrika 1913-ban
    (Forrás: Wikimedia Commons / DrRandomFactor / CC BY-SA 3.0)

Esettanulmányok: Dél-Afrika

A hetedik fejezetben (Dél-Afrika: egy folytatólagos nyelvrezsim) megismerhetjük röviden a viszonylag fiatal afrikaans nyelv történetét, tájékozódhatunk az apartheid alatt hivatalosan kétnyelvű (angol és afrikaans) nyelvrezsimről, s betekintés nyerünk a posztapartheid korszak hivatalosan 11 alkotmányba foglalt nyelv egyenjogúságát kimondó rendjébe.

Az alkotmány papírba (máshol gránitba) öntött alapelvei azonban nem felelnek meg a valóságnak Dél-Afikában sem: az angol és mellette másodikként az afrikaans domináns szerepe a többi kilenc hivatalos helyi nyelvvel szemben vitathatatlan. A zászló azonban Dél-Afrikában is az angolnak áll az afrikaans rovására: „Az emberek igencsak buzgón tanulták, tanulják az angolt, méghozzá nem is csak a gyarmatokon és a volt gyarmatokon; azt várják tőle, hogy minden más nyelvnél jobban megnöveli egzisztenciális lehetőségeiket”.

Dél-Afrika nyelvei
Dél-Afrika nyelvei
(Forrás: Wikimedia Commons)

Esettanulmányok: EU

Az utóbbi megállapítás látszik tükröződni a kötet nyolcadik fejezetében is (Európai Unió: minél több a nyelv, annál több az angol). A szerző ebben a fejezetben négy szinten vizsgálja a nyelvek és a nyelvhasználat kérdését az Unión belül. Előbb azt veszi szemügyre, hogy a tagállamok hivatalos nyelvei nemzetállami szinten ki vannak-e téve komoly veszélnyek egy európai angol hegemónia felől. Megállapítása azonban az, hogy bár egyre többen tanulják és használják az angolt, a nemzetállamok masszív nyelvpolitikája és az államnyelvek szilárd védelmére fordított hatalmas összegek következtében ilyen közvetlen veszély nincs.

A második szinten a szerző – aki a könyv megírásakor még csak a tizenötök Európájáról és a küszöbön álló 2004-es csatlakozásról írhatott – megállapítja, hogy a transznacionális érintkezésben az angol szerepe Európában vitathatalan: adatai szerint az európai „középiskolások több mint 80 százaléka tanul angolul, kevesebb mint 40 százaléka németül, és valamivel kevesebb mint 10 százaléka spanyolul”. Az újonan csatlakozó országok természetesen ezeket az arányokat csupán kis mértékben módosítják, de a tendenciákat összességében erősítik.

A harmadik szinten a szerző az Unió hivatalos szerveinek nyelvi rezsimjét vizsgálja. Itt a demokratikus egyenlőség kimondott eszméje azonban – a szerző véleménye szerint is – egyfajta lassú bénultságra kárhoztatja az EU hivatalos szerveit a kereszttolmácsolások és fordítások végtelenségében.

A negyedik szinten pedig a szerző az EU hivatalos szerveiben a folyosókon zajló „private talk”, a bürokraták egymás közti kommunikációjában használatos nyelvet vizsgálja. Megállapítása szerint ez a főként a francia és (egyre inkább) az angol használatát jelenti. Az erős nemzetállami jelleg és az Unió egalitárius nyelvpolitikája garantálja a nemzeti nyelvek európai továbbélését és védelmét, ám az angol hipercentrális jellege még az Unióban is nyilvánvaló.

Angol nyelvismeret Európában – 2011
Angol nyelvismeret Európában – 2011
(Forrás: Wikimedia Commons)

Következtetések

A kötet kilencedik és egyben záró fejezete (Következtetések és megfontolások) összefoglalja az eddig olvasottakat, s néhány nagyon tanulságos következtetést is olvashatunk a szerzőtől: „Vajon e tények együttesen arra mutatnak-e, hogy a nyelvek közül egyes-egyedül az angol marad fenn a világrendszerben? Közel sem. [...] Ahogy a trópusokon mondják, az angol a »légkondi« nyelve, nem a »verandáé«, az iroda nyelve munkaidőben, nem pedig az otthon töltött szabadidőé. Ami valóban beköszöntött, az a gyorsan és egyre több országban terjedő diglosszia állapota: van egy honi, belföldi és otthoni nyelv; és mellette ott van egy másik, idegen eredetű nyelv, ha idegenekkel kell kommunikálni. Az egyik nyelv spontán, infromális érintkezésre való, a másik hivatalos ügyek bonyolítására szolgál formális környezetben.”

A fejezet végén a szerző sorra veszi a soknyelvűség melletti és elleni érveket, majd látványosan lándzsát tör az angol nyelv univerzális közvetítői nyelvi státusa mellett, talán nem kellőképpen objektív kijelentéssel: „el kell választani egymástól a nyelv hegemóniáját és a hegemónia nyelvét, a nyelv hatalmát és a hatalom nyelvét. Az angol jóformán minden elgondolható nézetet, szinte minden emberi érzelmet kifejezésre juttat; nincs még egy nyelv, amely teljesebb tükörképét adná az emberi tapasztalatok sokféleségének”. Egy biztos: ez nem egy tudományos kijelentés.

Tudományos objektivitásra tehát ne számítsunk: a könyv számos ponton szubjektív vallomás a nyelvek társadalmáról és a globális nyelvrendszerről. Ennek ellenére a kötet rendkívül lebilincselő, ezért mindenkinek ajánljuk.


Horváth Krisztián

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK