0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Simon József
Megjelenés: 2017
Oldalszám: 256 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2799-31-5
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 1740 Ft

KOSÁRBA
Idő
Amit velünk tesz és amivé mi tesszük

Filozófiai publicisztika

www.es.hu
2017-4-21

Több értelmező is a könyv hatodik fejezetét találta a legérdekesebbnek, melynek címe: Életidő és világidő. A cím Hans Blumenberg 1986-ban megjelent könyvére utal, amely minden bizonnyal az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb idő-elméleti műve. Blumenberg szerint már a Paradicsomból való kiűzetést is úgy kell értelmeznünk, mint az életidő és a világidő közötti olló szétnyílását. És ez a folyamat teljesedik ki a modernségben; pontosabban ebben egyértelműen a világidő uralkodik az életidő felett. Számomra azonban ez a fejezet egyértelműen csalódást okozott: Safranski nem „kapcsolódik” Blumenberghez, még csak meg sem említi. Nagy valószínűséggel azért, mert ez a könyv erősen konkurált volna a saját kordiagnosztikai elképzeléseivel.

A német filozófiai életben az elmúlt évtizedekben létrejött egy esszéisztikus-publicisztikai irányzat, melynek egyik legkiválóbb képviselője (az eredetileg Adorno-tanítvány, és a közelmúltban a hetvenedik születésnapját ünneplő) Rüdiger Safranski. Korábban elsősorban portréként értelmezett biográfiai művekkel jelentkezett: írt Nietzschéről, Heideggerről, Schillerről és a romantikáról is. Megannyi figyelemre méltó munka. Safranski esszéisztikus és portretizáló megközelítése frissítően ki tudta egészíteni a mindig kicsit száraznak tűnő szaktudományos kutatásokat. Ez az előny azonban eltűnt, amikor az „idő“ fogalmát tűzte napirendre. Pedig most is nagyjából hasonlóan ír: hatalmas filozófiai, irodalmi, történeti és mitikus anyagot görget maga előtt, de azt nem elemzi, hanem inkább az elbeszélésen keresztül próbálja bemutatni.    

A tíz fejezetből felépülő könyv tengelye nagyjából a következőképpen jelölhető ki: az unalom, a társadalmivá és gazdaságivá tett idő, majd az örökkévalóság. „Az idővel kapcsolatos tapasztalataink labirintusán keresztül vezető út az unalommal kezdődik, minthogy az idő sehol máshol nem olyan feltűnő, mint itt, nevezetesen akkor, amikor nem akar múlni, amikor megreked. Az idő voltaképpeni múlása akkor tör előtérbe, amikor csak szórványosan fedik el az események.” (12.) Ez a felütés egyúttal arra a szituációra is rámutat, amelyből kiindulva tematizáljuk az időt. (Persze rögtön felmerül a kérdés: ez vajon az olvasó mostani helyzetére is vonatkoztatható? És mondhatjuk-e azt, hogy ha unatkozik, kezdjen el gondolkodni az időn, és kezdje el olvasni ezt a könyvet?)

Az idő mint társadalmi fogalom szoros összefüggésben áll az órák megjelenésével; az órák nem egyszerűen semleges technikai eszközként mérik az időt, hanem egy normatív elvárást is közvetítenek: az idő legyen mérhető. S ez egyszerre feltételezi az idő homogenitását és a jelen (a jelenidejűség) előtérbe kerülését. Így jön létre az is, amit az „idő nyomásának” szoktunk nevezni. (100.) A gazdaságivá tett idő elemzése ennek közvetlen meghosszabbítása. Az idő „nyomása” azt jelenti, hogy az idő „szűkössé válik”; és nem is csak antropológiai okok (vita brevis) miatt, hanem inkább a társadalmi körülmények következtében. Az idő szűkös jószágként az árukra kezd el hasonlítani, sőt maga is áruvá válik, és a vele való bánás egyre inkább az idővel való gazdálkodásként jelenik meg. Aligha tévedünk nagyot, ha az így leírt szituá­ciót a kapitalizmussal azonosítjuk. (A „Zeit” szó németül kort is jelent, ezért mondhatjuk, hogy ez a két fejezet tartalmazza Safranski kordiagnózisát, vagy legalábbis annak magját.) Az örökkévalóság elsődlegesen az idő meghaladását, az azon való túllépést jelenti: „Az örökkévalóság valami más, mint az idő, [így] nem lehet szukcesszív jellegű, és ezért nem más, mint a tartós jelen, mely híján van a korábbinak és a későbbinek, a múltnak és a jövőnek.” (216.) Másrészt azonban az örökkévalóság nagyon hasonlít a jelenbeliség kitüntetéséhez. Kicsit kellemetlen következmény, hogy az örökkévalóság éppen a kapitalizmus időstruktúráját tükrözi vissza. Talán ezért vezeti be Safranski az „örökkévalóság” mellett a „beteljesedett idő” fogalmát is, habár az elkülönítésük sohasem válik igazán élessé.     

Több értelmező is a könyv hatodik fejezetét találta a legérdekesebbnek, melynek címe: Életidő és világidő. A cím Hans Blumenberg 1986-ban megjelent könyvére utal, amely minden bizonnyal az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb időelméleti műve. Blumenberg szerint már a Paradicsomból való kiűzetést is úgy kell értelmeznünk, mint az életidő és a világidő közötti olló szétnyílását. És ez a folyamat teljesedik ki a modernségben; pontosabban ebben egyértelműen a világidő uralkodik az életidő felett. Számomra azonban ez a fejezet egyértelműen csalódást okozott: Safranski nem „kapcsolódik” Blumenberghez, még csak meg sem említi. Nagy valószínűséggel azért, mert ez a könyv erősen konkurált volna a saját kordiagnosztikai elképzeléseivel.

A művet egyesek az Európa-centrikussága (a keleti kultúrákra való utalások csak az utolsó fejezetben és csak periférikusan jelennek meg), mások a természettudományos idő-elképzelések elhanyagolása (ebben a témakörben találkozhatunk a legtöbb nagyvonalú és a hibahatárt átlépő megfogalmazással), megint mások az alcímben feltett kérdés megválaszolatlansága miatt bírálták. Én a magam részéről Stefanie Panzenböck véleményéhez csatlakozom: „Safranski új műve az idő kultúra-történetét mutatja be, és ennyiben elolvasásra méltó. Új, jövőbe mutató meggondolásokkal azonban nem találkozhatunk benne.”

Weiss János

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK