Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Weiss János
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 140 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-4930-51-8
Témakör: Filozófia

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
A dialektika mint topika

A helyes érvek kereséséről

ÉLET ÉS IRODALOM LXIV. ÉVFOLYAM, 46. SZÁM
2020-11-13

Rüdiger Bubner: A dialektika mint topika. Fordította Weiss János. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 140 oldal,  2500 Ft

Bubner könyve az élet racionális alapjainak megfontolásával arra int, hogy a filozófia, amennyiben módszer és a tudományeszme szentsége elé járul, akkor éppen azt a lehetőséget nem veszi figyelembe, hogy kiindulni abból kell, ami van, aminek megértése és megértetése csak akkor lehetséges, ha képessé válunk a helyesen és a megfelelő helyen alkalmazott érvek által megcélozni azt, ami a lehető legjobb, ami nem maga a jó – és ezzel a dialektika nem önelvű használata lebeg a szemünk előtt. „A dialektikának valamire jónak kell lennie, ami maga nem dialektika.” (85.)

Weiss János ismét egy jelentős, nálunk alig ismert német gondolkodó művét nyújtotta át a magyar olvasóknak, valamint egy alapvető utószóban elhelyezte művét és filozófiai teljesítményét. Ez a kis könyv egyszerre foglal állást egy, az antik kezdetek óta bizonytalan sorsú topikát s a nem kevésbé gyanússá vált dialektikát illetően. A könyv azonban nem pusztán az antikvitás egy felejtett vagy félreolvasott rétegét „hasznosítja” újra, hanem éppen ebben a dialektika mint topika fordulatban mutatja meg, hogy a dialectica annak lehetőségét teremti meg, hogy szabályozott feltételek között mintegy próbára tegyük a mindközönségesen elismert véleményeket, vagy éppen az adott tárgyat illetően állást foglaljunk, ezáltal próbáljuk kerülni a tárgy kezelése során felmerülő nyilvánvaló vagy rejtett ellentmondásokat. Arisztotelész közvetlenül a Topika elején (I. 1.) megfogalmazta: a dialektikus dedukció nem a semmiből meríti érveit, hanem azokból az elfogadott és általánosan (el)ismert vélekedésekből, amelyek mindaddig igényt tarthatnak igazságukra, míg valamilyen ellentmondás folytán magukon nem bizonyítják tarthatatlanságukat. A topikus nyelvi tér azonban nem magát a nyelvben rögzített igazságot célozza, hanem arra tesz kísérletet, hogy tisztázza egy adott vélekedés – legyen az sokak által elfogadott, vagy csak látszatérvelésnek „alapot adó” – tarthatóságát, vagyis próbára teszi a kimondottak igazságérvényét az emberek közti létezés tágabb körében.

Rapp és Primavesi, akik az utóbbi időben talán a legtöbbet tették a Topika jelentőségének elismertetéséért, világossá tették, hogy aki beszél és érveket sorakoztat fel álláspontja mellett, annak számot is kell adnia arról, hogy az, amiről szó van, úgy is van. Arisztotelész joggal zárja úgy a fordítók/értelmezők számára döntő jelentőséggel bíró szöveghelyet (I.2.), hogy a dialektika olyan eljárási próba (egzetasztiké), amely megnyitja az utat a kiinduló elvekhez, ám nem biztosítja azt.

Magának az Arisztotelész-kutatásnak is döntő pontja ez, vagyis hogy lehet-e egyáltalán olyan módszeres eljárást, vizsgálati módot találni, amely megmutatja, hogy tárgyunkat illetően miből is kell kiindulni – módszer kontra szüntelen felülvizsgálat. Lényegében Bubner ezen a nyomon halad, amikor kijelenti: „A toposzok olyan lehetőségeket tárnak fel, amelyekben a megfelelő érvek keresése sikeresnek ígérkezik. Hogy az érvek megfelelőek-e, sikerrel kecsegtetnek-e, azt magából a toposzból még nem lehet látni, miközben a toposz a megfelelő princípiumokat tekintve – mint bizonyítási forrás – minden vitán felül áll.” (70.) Aligha van okunk arra, hogy ne gondoljuk úgy: minden ember, aki beszél és egy adott tárgyat tisztázni kíván, arra törekszik, hogy amit igaznak tekint, azt mások is elfogadják. Ez az a pont, ahol Bubner az életvilág racionális alapjainak újragondolását javasolja, hiszen a bizonyítás folytán vitán felüli vélemény az adott tárgyat illetően csak akkor lehet igaz, ha a másik ember nem tudatlanságból vagy félelemből stb. fogadja el a tárgyat illető érvet, hanem maga is belátja annak helyességét. Eleget bizonyítódott, hogy ami racionális, nem szükségképpen elfogadott, és főként aligha hivatkozhatunk arra, hogy az emberben szunnyadó közös morális érzék majd korrektívan lép fel, mondhatni, kijózanító módon téríti vissza a hazugot oda, hogy belássa, mások megvezetése/félrevezetése bűnös módon rombolja a társadalom erkölcsi szövetét: „...ez az elemzés semmiféle moralitást nem feltételez” (33.). Gadamer a jó ideáját elemző művében pontosan erre a logoszt, a nyelvhasználatot fenyegető veszélyre utalt: „A megkülönböztetésnek megfelel az összezavarás, a helyes elkülönítésnek a helytelen (ami azt jelenti, hogy átengedjük magunkat a közszájon forgó vélemények játékának), a dialektikus végbemenésnek pedig megfelel az erős válasz vak művészete, vagyis az ellentmondás – művészet.” A szofista is beszél, még csak nem is azért, hogy pénzt és tisztséget szerezzen a közösségben, hanem azért, hogy olyasmiről győzze meg embertársait, amit maga sem gondol úgy, vagy éppen sehogy se gondol...

Bubner könyve az élet racionális alapjainak megfontolásával arra int, hogy a filozófia, amennyiben módszer és a tudományeszme szentsége elé járul, akkor éppen azt a lehetőséget nem veszi figyelembe, hogy kiindulni abból kell, ami van, aminek megértése és megértetése csak akkor lehetséges, ha képessé válunk a helyesen és a megfelelő helyen alkalmazott érvek által megcélozni azt, ami a lehető legjobb, ami nem maga a jó – és ezzel a dialektika nem önelvű használata lebeg a szemünk előtt. „A dialektikának valamire jónak kell lennie, ami maga nem dialektika.” (85.)

Bacsó Béla

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK