Magyarországon napjainkra csendesedett el az a templomépítési hullám, amely a 80-as évek közepén indult, és a 2000-es évek környékén tetőzött. Bizonyos funkciók és az építési kedv eme termékeny együttállása korántsem példa nélküli. A Horthy-korszakban hasonló jelenség zajlott az Eucharisztikus Világkongresszus budapesti megrendezéséig, a tekintetet pedig ismét a jelenre fordítva a kortárs templomépítési kedvhez mérhető lendülettel jelentek meg itthon a kortárs borászatok is. A két funkció ikeralakzatként kapcsolódott egymáshoz, amelynek magyarországi történetétől – és sikerétől, hisz ez lett az a két rendeltetés, amely egészen napjainkig a belépőt jelentette az önszervező elitklubba –, nos, e funkciók mitizálódásától elválaszthatatlan az a metafizikai keret, amelynek sarokpontjait Hamvas Béla határozta meg. Az építészeti tér nyilvánvaló pszichológiai hatása, ha úgy tetszik szakralitása, továbbá a borrá érés, ha úgy tetszik „átváltozás” liturgiai behelyettesíthetősége kapcsolta a borászatokat a templomokhoz, segített továbbá abban, hogy az építészeti szakralitásról mint transzcendens minőségről lehessen értekezni.

Schneller István könyve az építészeti diskurzusokban jártas olvasó számára prousti madeleine, amely konkrét utalások nélkül idéz és tetőz be érzésem szerint az elmúlt tíz évben itthon már egyre halkuló beszélgetést. Az érdeklődő – ha nem berzenkednék a fordulattól, írnám: laikus – számára a könyv pedig feltár egy olyan ismeretmezőt, amelynek legszebb hajtásai persze a templomok, de amelyről az is érzik, akár másféle virágok is nőhetnének rajta. Kissé világosabban: Schneller István megállapításai a kortárs templomépítészetről, annak okairól a legtöbb, önmagát komolyan vevő építészeti alkotásra is alkalmazhatók lennének. Noha a kötet egy lazán csatlakozó esszéfüzér, a szövegláncon keresztül futó, egymásból logikusan következő tézisek sorozata engedi koherens építészetelméletként olvasni a könyvet. Schneller István a kortárs fogalmát az első világháború végétől eredeztető időszakra érti, a szakrális építészetben lezajlott változásokat pedig elsősorban a nyugati kereszténység által meghatározott kultúrkörhöz köti. Ez a fordulat részben a szekularizációhoz köthető jelenségekből, továbbá abból a nyugati kereszténységre jellemző megújulási képességből ered, amelynek során „a belső reformmozgalmak felrobbantották a megkövesedett vallási dogmákat”.

Schneller jól beazonosítható eszmetörténeti álláspontra helyezkedve fogadja el, hogy a templom az „összrend” térbeli megjelenése, így a szekularizáció jelenségét – mint a világ varázstalanodását és tudományosodását – sikerrel fonja össze a modern, különösképp a teozófiától sem távol álló absztrakt művészet valláspótlék jellegével. Mindez kellő szellemi alapot teremt ahhoz, hogy áttérjen a tér tárgyalására, amelynek szükségképp lesz kitüntetett szerepe abban, hogy a befogadó rezonálására építve adja át a „hagyomány mítoszba örökített, szimbólumokba foglalt üzenetét.” A tér transzcendens „feltöltését” voltaképp elvégzi az általam – meglehet, megengedhetetlenül tömören és talán helytelenül – rekonstruált elmeszerkezet. A mai napig szervezési ideaként tekintett áramló tér Mies van der Rohe-i koncepciója ugyanis éppúgy táplálkozik Mondrian „miszticizmusából”, mint Malevics szuprematizmusából. A könyvben tehát egyetlen amalgámként jelenik meg a szekularizáció, a „beinahe nichts” protominimalizmusa és a kortárs templomtér eleszköztelenedése, amit Schneller éppúgy igazol Tábor Bélával („a modern művészet most tehát nem abban látja a funkcióját, hogy »visszaemlékezzen az ősfelejtésre, hanem abban, hogy visszafelejtsen egy álemlékezést«”), mint ahogy illusztrál a templomtér megújulásának teológiai háttereként tételeződő krisztusi „templomtisztítással” is.

Mindez, hangsúlyozom, egymáshoz lazán kapcsolódó fejezetek során, fotókkal illusztrált példákon keresztül sűrűsödik tétellé, elkerülve azonban azt, hogy az olvasó egy pillanatra is szellemi tömedékelőben érezze magát.

Schneller István – a nagy, egyben utolsó urbanistageneráció tagjaként – egy olyan nyelv- és érvrendszer birtokosa, melynek alkalmazása bizonyos kor alatt és bizonyos időn túl nem megengedett. Nem áll jól. Koravén. Nem evilági, nem „kor-szerű”. Rajta és Medgyessy Tamáson kívül – meglehet, sokan szeretnének, de – ritkán idéznek Hamvas Bélától. Az építészet végletes instrumentalizációjának színfala előtt viszont jóleső a kőtömb lebegéséről mint az építészet feladatáról olvasni, jóleső egy pillantást a mérhetőn túli világra vetni.