Könyvajánló - Horváth Márta: A történetmondás eredete

Miért találunk ki történeteket és miért értjük meg ezeket a kitalációkat? Miért csalhatja gondolati csapdába az író az embereket? Az üss vagy fuss reagálás bármire hasznos-e vagy sem? Hogyan lehet kimozdulni sémákból, és ezek miért fontosak? Horváth Márta könyve az ősidőkbe nyúl vissza a válaszokért, miközben a kognitív elbeszéléselmélet alapjait felfektetve, példákon keresztül kifelé vezeti az olvasót a gondolati csapdákból.

A Typotex Kiadó újabb tudományos gyöngyszemet tett az olvasó asztalára, Horváth Márta tollából, A történetmondás eredete címmel. A mű fedlapja máris árulkodik a lehetséges tartalomról: kultúratudomány, irodalmi befogadáselmélet az emberiség gondolkodási gyökeréhez visszanyúlva. A kognitív narratológiát, ahol a kutatások középpontjában az ember áll, az olvasásnak azok az összetevői érdeklik, melyek a történeti helyzettől és a kulturális beágyazottságtól függetlenül minden olvasási folyamatra jellemzőek - az az antropológiai állandókat keres.

A kognitív narratológia a hús-vér ember olvasási jellemzőivel foglalkozik, amely egyszerre téved a pszichológia és az irodalomtudomány területére, a megismerőképességet és az evolúciós pszichológiát helyezve górcső alá: egyrészt észlelés, emlékezet, gondolkodás, problémamegoldás, figyelem, nyelv, másrészt az emberi viselkedésformák kognitív háttere, ezek evolúciós eredete.

Mi a módszer alapja? Az irodalmi szövegekben ábrázolt tárgyak kategorikusan különböznek a valós tárgyaktól - ezeket meg lehet ismerni, ketté lehet vágni, meg lehet fordítani, ha kell, de az irodalmi szövegekben ezek lehetetlenek: például, ha Jókai Mór nem közölte az olvasókkal Az aranyember című művében, hogy milyen színű Tímea szeme, akkor az az információ örökre elveszett az olvasó számára, azt csak elképzelni, kiegészíteni tudja bárki, aki kezébe fogja és elolvassa a művet. Ez a lényege az egésznek, hogy mi az, amit az olvasó ember tesz hozzá a szöveghez, jellemzően mely helyeken egészíti ki és mivel, milyen elvek alapján (szubjektivitás, kulturális gyökerek, univerzialitás). Az evolúciós eredetű kognitív képességek nagyon mélyen gyökereznek az emberben, reflexszerűen működnek, és egyik legjellemzőbb tulajdonságuk, hogy gyakran tévesen aktiválódnak. Ilyen tévedéseket hoz létre a kauzális gondolkodás, amikor két történést oksági kapcsolatba hozunk egymással: ha dörög az ég és egy labda legurul az asztalról, feltételezzük, hogy a dörgés rezonanciája indította el a labdát, pedig lehetséges, hogy a kettő között semmi összefüggés sincs. Ez a gondolkodásmód, hogy oksági viszonyra következtetünk, már az ősemberben is megvolt, ha nagy üvöltés hallatszott valahonnan, azonnal búvóhely után kellett nézni, mert akármi is volt az, a nagy hang nagytestű állatot feltételez, ami ha nem is húsevő, de akkor is eltiporhat, életet vehet el. Az üss vagy fuss ősi késztetés - evolúciós előny - innen eredeztethető. Ezeket ma gondolati csapdáknak is nevezzük, éppen a gyakori téves működésük miatt. Amikor ez a kauzális képesség kialakult, még nem a magas szintű reflexió, hanem a gyors reakció volt a szelekciós előny. (Rendvédelemben tömegoszlatás esetén hasonló az elv: mindenkit ártalmatlanná tenni, aki a területet felszólítás ellenére nem hagyta el, aztán a folyamat végén majd bocsánatot kérnek azoktól, akiktől kell.) Mindenesetre ezeknek a gondolati csapdáknak nagy jelentősége van abban, hogy a történeteinket egyáltalán élvezni és értékelni tudjuk, így hat az irodalmi szöveg. Hiába tudjuk, hogy a leírt esemény csak egy kitalált történet, a szereplők sem valódiak, megfelelő ingerek hatására mégis működésbe lépnek azok a gondolkodási mechanizmusok és azok az érzelmek, amelyek nélkül nem jöhetne létre a megértés és az érzelmi hatás. Ha az oksági viszony (kauzalitás) nem lépne működésbe, akkor nem vonatkoztatnánk egymásra eseményeket, ha ez nem történik meg, a történetnek nincs mentális képe az elménkben. A jó írót a kiváló írótól az különböztet meg, hogy ösztönösen ráérez olvasói gondolati csapdákra: hogy milyen nyelvi és elbeszélői stratégiák milyen érzelmeket és milyen gondolati mechanizmusokat fog kiváltani az olvasóiból, sőt, arra apellál, hogy az olvasó akkor is oksági viszonyt lesz képes feltételezni a cselekmény során, ha ezt a szerző nem fejti ki. Az irodalmi szöveg az olvasó elméjére van rászabva. (Magyarul: hogyan csal gondolati csapdába az író?)

A szerző onnan kezdi, hogy miért mesélünk, találunk ki történeteket, majd folytatja az olvasó érzéseivel, hogyan értjük meg az ábrázolt személyeket (empátia, félelem, undor, feszültség, szomorúság, meghatottság), hogy elérjen a poétikai igazságszolgáltatás fejezethez, ahol morális ítéletet hoz az olvasó. A szerző szemléltetésként irodalmi műveket elemez, Móricz Zsigmond, Arthur Schnitzler, Franz Kafka vagy Kondor Vilmos műveit alapul véve. A górcső alá vont szövegek szétcincálása során példákat hoz fel undorra, bűntudatra, haragra, szégyenre, empátiára, stb., amelyek mentén működnek a gondolati csapdák - de arra is hoz mondatokat, hogyan lehet kikerülni ezekből a sémákból. 

Laikusként is örömmel olvastam, és csodálkoztam rá egy-egy tételre, hogy jé, tényleg, ez így működik! Tesszük mindennapi dolgainkat, közben igyekszünk életben maradni, és olvasunk, hogy a dolgainkat elfelejtsük egy kis időre, és megfigyeljük, hogy mások adott problémával küzdve hogyan maradtak életben. Észrevétlenül tanulunk, és tudatosan szórakozunk, miközben kitalált történeteken hegyezzük elménket. Izgalmas és inspiráló feladat, nem?