Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
-25%
Fordította: Botos Máté, Mihancsik Zsófia
Megjelenés: 2020
Oldalszám: 196 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-4930-80-8
Témakör: Filozófia
Sorozat: PANTA

Eredeti ár: 3500 Ft
Webshop ár: 2625 Ft

KOSÁRBA
A világ gyűlölete
Totalitarizmusok és a posztmodern

Chantal Delsol: A világ gyűlölete

Magyar Művészet
2021. szeptember

Chantal Delsol kivételes lényeglátással és kritikával tud hozzászólni a jelen nyugat-európai politikai diskurzusaihoz, melyek olykor zűrzavaros tengerében koherens, önálló álláspont megfogalmazására képes. Anélkül tudja sikeresen képviselni a konzervatív irányvonalat, hogy annak főáramlatához csatlakozna. Az önmagát liberális-konzervatív gondolkodóként meghatározó katolikus filozófusnő számos könyv szerzője, A világ gyűlölete című munkája politikai filozófiájának összegzéseként olvasható, melyből fölfejthető történelemfilozófiai alapkoncepciója is. Miként azt könyvének alcíme – Totalitarizmusok és a posztmodern – sejteti, filozófiájának alapvetése, hogy a posztmodern gyökerei a totalitárius rendszerekig nyúlnak vissza, „hogy a posztmodern Nyugat egy része, a francia forradalom mint egy radikális utópia szellemének jegyében, keresztes hadjáratot folytat a világ valósága ellen, a totális emancipáció nevében”. (30.) Gondolkodása Hannah Arendt szellemi örökségére támaszkodik, de a civilizáció kritikájának olyan neves képviselőitől is merít, mint Karl Jaspers vagy Ortega y Gasset. Minthogy szellem- és eszmetörténeti munkáról van szó, könyve szerkezeti felépítésében nem igen tér el a modernitáskritikák bevett módszerétől, s témája akár egy kérdésben is összefoglalható: Mit akar a modern?

Delsol, mikor hozzálátott-e munka megírásához, kitekintett az ablakán, mely alatt egy kertész dolgozott. Elnézte, amint a virágokat gondozza, nem tapos el egyet sem, óvatosan bánik velük. Delsol azt kívánja, hogy bárcsak több kertész lenne a világon. Azonban most nem olyan világ van, mint amit kíván. Ma – mondja –, a demiurgoszok uralkodnak, akik szüntelenül a világ átalakításán munkálkodnak, nem tisztelik a határokat, s lerombolnak mindent, ami a szakadatlan emancipációs törekvéseik útjában áll. Ilyen akadályt jelentenek a begyökerezettség képviselői, a kertészek, akik a világot megőrizni, óvni akarják, s bár nincsenek a hatalom birtokában, a jövő az ő kezükben van. Delsol a világ védelmét a valóság komolyanvételében látja, mely nem jelent mást, mint a természeti világ és az emberek világának közös rendszerként való értelmezését, mely rendszer törvényeit ismernünk és tisztelnünk kell. Ám a demiurgoszok mi vagyunk: tagadjuk a törvényeket és a határok lebontására törekszünk, ekképp pedig a világ érvénytelenítésének kortárs történetét írjuk.

Hogy mit akar a modern, arra a XXI. század kései modernségének új embere adja meg a választ. Nem mást akar, mint eltörölni a történelmet, a vallást, a közösséget, az egyenlőtlenséget és a korlátokat, valamint a partikularitásokat. Delsol mindegyik törekvésnek külön fejezetet szentel, amelyek között mégis átfedések vannak, egyik téma kapcsolódik a másikhoz, a közösségek a partikularitásokhoz, a korlátok a történelemhez és a valláshoz. Az eltörlés eszközei pedig a historicizmus, az immanencia, a renaturalizáció és mindezek egyesítője, az emancipáció, melynek nevében a folyamat végbemegy. Az átfedések miatt többször ismétlésekbe botlunk. Delsol Arendt örökségével átvette az arendti gondolkodás gyengeségeit is: éppen azon pontokon kevésbé sikeres, mint Arendt, aki nem tudta megadni a totalitarizmusok tömegpszichológiai hátterét (Pelle, János, 1999). Delsol szintén nem számol az említett pszichológiai alapokkal, holott szüksége volna rá, hisz érvelésének alapja több soron a társadalmi hatásokra, a környezetre való hivatkozás. Ennek hiányában megállapításai egyszerű tényközlésekké redukálódnak, ami egy filozófiai munka esetében kevésbé szerencsés.

Ugyanakkor egy másik szempontból sikeres munkáról van szó. A modernitás kritikájához egy precízen felépített történeti íven keresztül jutunk el. Hogy mit akar az Evangélium új embere, aki Lenin új emberévé vált, s eljutott egészen a modernitás koráig, s hogy abba mit hozott magával, arra a francia forradalom hatásai adják meg a választ. Delsol – elődeihez hasonlóan – a modernitást a felvilágosodás vadhajtásának tartja. A francia forradalmat, csakúgy, mint Edmund Burke, a szolgaságból a szabadságba való hirtelen átugrás hamis ígérete és a múlt eltörlésére vonatkozó szándékai miatt kárhoztatja.

Két totalitárius rendszer példáján szemlélteti a felvilágosodás azon eszmetörténeti jegyeit, amelyek jelenleg a modernben hatnak. Míg a kommunizmus és a nácizmus eszköze a régi rend eltörlésére a terror volt, addig a modernitás új eszközt keresett ehhez, amelyet Delsol szerint az emancipációs ideológiában talált meg. Az emancipációs törekvések a tökéletesítés szándékáról szólnak, csakúgy, mint a totalitárius rendszerek általában. Jaspers nyomán második axiális korról beszél, amelyben az emancipáció csak egy következő lépcsőfok a haladás nevében, s amely lebontja az addigi társadalmi rendet. A modernitásban az individualitás válik lényegi létformává. Immáron az ember teremt meg mindent, ami fontos, ami őt érinti, nincs többé semmi adott. Mindent ő hoz létre. Az ember alkot törvényt a teljes emberi létezésre, a rendet ő szabja meg. Amiről Delsol ír, az nem más, mint rendetlenség: a társadalmak félreértik a Szent Pál által kijelentett egyenlőséget, s olyképp ültetik át azt a társadalmi életbe, hogy a határokat eltörlik, s a transzcendens áthelyeződik az immanensbe. Holott a létezés egyenlősége átlépi, de nem törli el a kereteket. Miként Simone Weil írja, egyenlőség és egyenlőtlenség között egyensúlyi állapotnak kell fennállnia, Delsol is fontosnak tartja a különbözőségek fenntartását, melyek kapcsolatok megalapozói és értékek hordozói. Minden kultúrának megvannak a saját mítoszai és hagyományai, melyek védik a határokat, ám – meglátása szerint – a zsidó-keresztény hagyomány "emancipációfogalmának" félreértésével úgy töröljük el a határokat, hogy újakat teremtünk. Horkheimer és Adorno nyomán a mitológiába való visszahullásról beszél: egy olyan mitológiába, amelyben azt, hogy mit tartunk szentnek, mi jelöljük ki. A régi határok ledöntésének eszközeként a gúnyt határozza meg, amellyel deszakralizáljuk a világot, annak érdekében, hogy más dolgokat szakralizáljunk, például a gendert. Ugyanakkor bár a deszakralizálás valóban eltüntet régi hiedelmeket, a szakralizálás újakat teremt, ezért Delsol tévesen vizionál egy hiedelmek nélküli társadalmat. – A késői modernitás a tökéletes társadalmi rend megvalósulását alapvető különbségek – nemek, leszármazás – megtámadásával kívánja megvalósítani. Épp ezért Delsol a nemek ellen intézett támadásként értékeli a gender szakralizálásának folyamatát, és elítéli a család intézménye ellen indított támadásokat. Mint mondja, a modernitás igyekszik eltörölni a partikularitásokat, mert azokat az egyenlőtlenség hordozóinak tekinti. A társadalom szövetét alkotó kötelékek és hierarchiák felszámolását a társadalmi rend megszentségtelenítésének tartja, eltűnésükkel a szerepek funkciókká degradálódnak, az egyén helyettesíthetővé válik és elidegenedik a világtól, ekképp pedig visszaszorul a természetbe. Az így születő posztmodern embert Delsol egy eltorzított prométeizmus áldozataként írja le, aki szerint minden lehetséges, s aki hisz abban, hogy az embert csak a kultúra formálja, és egy kulturális átalakulás révén renaturalizálhatja (visszavezetheti a természetbe) önmagát. Ennek kapcsán Delsol az ember természethez fűződő viszonyának átalakulásáról beszél, miközben – az előbbiek okaként – a posztmodern társadalmakat antropológia nélküli társadalmakként írja le. Ebben az új viszonyban – a szerző megállapítása szerint – a természetnek önmagában nincs értéke, minden emberi konstrukció, a természet arra vár, hogy az ember meghatározza. Elnézve a zöldek egyre erősödő hangját, talán ez a kérdés még nem eldöntött, a környezetfilozófiai diskurzus egyik kitüntetett pontja a természet instrumentális értékének kérdése.

Delsol az ember természet feletti uralmát a vallásos érzület degenerációjában eredezteti. Érdekes, hogy katolikus gondolkodóként nem tesz kitekintést az egyház reflexiójára, mintha nem reménykedne abban, hogy a vallási érzület rehabilitációja megoldást jelenthet a szellemi kapitulációt végrehajtó új ember számára, aki a francia felvilágosodás örökségeként magával hozta a metafizika eltörlését is, amellyel együtt jár az egzisztenciális kérdések tagadása, amely által az ember tragédiája alól akarunk felszabadulni. A tökéletlenségtől, a szenvedéstől és a haláltól. Ennek nyomán Delsol posztmortális társadalomról ír, amely halhatatlanságot ígér, s amivel az újfent szentségtörést követ el. A zsidó-keresztény Isten önmagát korlátozva szeretetből teremt, helyet adva teremtményeinek a világban, így a halál elfogadása nem más, mint átadni másoknak a világ boldogságát – írja Delsol, úgy látja, hogy a halál tagadása, a halhatatlanság utáni sóvárgás nem más, mint a szükségszerűség és a szeretet antropológiai és morális értelemben vett tagadása. Az egész kötet egyik legsikeresebb pontja a jövő generációival, az irántuk viselt felelősséggel való számvetés. Konkrét társadalmi vonatkozásban azt mondja, hogy át kell adnunk helyünket a következő generációknak, akik más válaszokat adnak a már meglévő és az új kérdésekre egyaránt, mint amelyeket mi adtunk. Az igazi haladás ebben áll, nem pedig a társadalmi mozgások kimerevítésében és korlátozásában. Ugyanakkor a Föld megmentését demiurgoszi célnak tekinti, mellyel kapcsolatban az ember azt hiszi, hogy hatalmában áll és joga van ezt megtenni.

Delsol álláspontja annyiban problematikus, hogy nem lát átmenetet a demiurgoszok és a kertészek között, két szélsőségben gondolkodik. Nem számol azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos esetekben a demiurgosz „gátlástalanságára” van szükségünk: nem menthetjük meg a Földet, ha nem hisszük, hogy képesek vagyunk rá. Lehet, hogy a kertészek, akik az evangéliumi üzenet jegyében művelnek és őriznek, már nem elegendőek radikális változások előidézéséhez. Ugyanakkor az ember természethez való helyes viszonyának meghatározásához elengedhetetlenek, s mint ilyenek, a jövő valóban az ő kezükben van.

Delsol a túlhajtott emancipációs törekvések „ellenutópiáit” az ökológiában és a kereszténységben látja, amelyek újra megteremtheti a rendet a világban, amelyben most káosz uralkodik, aminek okát az etikai értékek káoszában jelöli meg. De míg az ökológia az ember és a természet viszonyára korlátozódik, addig a kereszténység az Isten–ember–természet hármasával a transzcendenshez fűződő helyes viszonyunk helyreállítására is képes lehet, amelynek említése az összegzésből kimarad, jóllehet az immanencia térhódításának témája majd minden fejezetben megjelenik. Delsol gondolkodása arra a belátásra fókuszál, hogy „az ember a természet szerves része. Ezért kell megóvni, éppúgy, mint a természetet, és őt magát mint természeti lényt. Az ember belső törvényeinek védelme integráns része a természet megvédésének” (193). E törvények és határok védelme kitüntetett pontjai Delsol politika filozófiájának, amely bekapcsolódva a modern politikai diskurzusba, képviselheti mindazt, amin túlnyomórészt még csak az ökológiai mozgalmak szószólói munkálkodnak. (Typotex, Budapest, 2020)

Gombor Lili

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK