A könyvet egy remek Nietzsche-esszé zárja, amelynek témája a kortárs Nietzsche-irodalomban gyakran tárgyalt kérdés, hogy mi Nietzsche művének etikai tartalma. Menke a nietzschei esztétika felől közelíti meg ezt a problémát és fontos belátásokra jut. Például amikor bemutatja, hogy a „tragikus művész” nietzschei bemutatásán keresztül tárul fel egy másik, nem-morális jó és szabadság koncepciója. Ahol ugyanis a jót csak gyakorlati értelemben fogjuk fel, „ott a tragikus kudarcot csak panaszolni, talán elviselni lehet, de soha nem lehet igenelni. Ezt csak egy másik jó fényében lehet, és éppen erre képes a tragikus művész…”.

Christoph Menke német filozófus, a frankfurti iskola harmadik generációjának tagja fontos könyvet írt az esztétikai antropológiáról. A könyv az esztétikát nem egyszerűen olyan jól elhatárolható filozófiai tárgyterületnek tekinti, amely a szépség vagy a műalkotás elméletével foglalkozik, hanem az újkori filozófia azon terepének, ahol a modern szubjektumfogalom kialakul, és ahol egyben problematikussá is válik. Menke izgalmas fejlődési vonalat húz Baumgartentől Herderen és Kanton (és a kevésbé ismert Johann Georg Schulzeren) át Nietzschéig. Az esztétikai vizsgálódás során valamilyen formában mindegyik szerzőnél a szubjektumról, az ember létéről van szó.  Ennyiben Menke szerint „az esztétika a modern filozófia ősjelenete, létrehozásának színtere, és egyszersmind a filozófia széthasadásának színtere is”. Baumgarten és követői azon a helyen körvonalazzák a modern szubjektivitást, ahol Descartes és az újkor racionalista filozófusai meghatározatlanságot, egy „je ne sais quoi”-t („tudom is én, micsodá”-t) láttak, számukra ugyanis még ezt jelentette az érzéki benyomások és a képzelőerő területe. Pontosan ezt a „meghatározhatatlan” helyet teszi a modern esztétika megalapítója, Baumgarten – Leibniz nyomán – filozófiai vizsgálódás tárgyává.

Menke könyvének alapgondolata, hogy az esztétika, és ezzel a szubjektum modern elgondolása kezdettől kettősségben bontakozik ki. Nem egyszerűen olyan kettősségről van szó, ahol szemben áll egymással a képesség (a szubjektum képességei bizonyos gyakorlatok során) és az erő (a szubjektumot egyszerre megelőző és meghaladó belső erő). Hanem két koncepcióról, amelyekben máshogy gondolják el e kettő viszonyát. Az egyik a szubjektum megalapozását és megismerését célozza képesség és erő összekapcsolásával, a másik a szubjektum meghaladását, azáltal hogy felismeri, az „erő játéka a szubjektív képességek feltétele”. Ekkor „az esztétikai antropológia a szubjektum öntudatában megalapozott transzcendentális reflexiót az én létrejöttére vonatkozó reflexióvá változtatja át, amely azáltal, hogy a szubjektum másikját mint annak saját, belső feltételét ismeri fel, átlépi a szubjektum határait”. S így Herdertől Nietz­schéig és tovább a XX. századi szerzőknél „az esztétikai öröm fenomenológiája és a szubjektum genealógiája” lényegileg összetartozik.

A fenti vizsgálódás az esztétika kapcsán már magában is eredeti, s az erő fogalmának középpontba állítása szintén megvilágító, hiszen Leibniztől Nietz­schéig és Freudig ez a fogalom fejezi ki a belső mozgatottságot vagy mozgalmasságot. De a szerző ennél is tovább megy, és megpróbálja megmutatni az ilyen értelemben vett esztétika etikai jelentőségét. Enélkül ugyanis a könyv megmaradna a „sötét” – vagyis tudattalan – erő és a tudatos képességek különbségének bemutatásánál.

A könyvet egy remek Nietzsche-esszé zárja, amelynek témája a kortárs Nietzsche-irodalomban gyakran tárgyalt kérdés, hogy mi Nietzsche művének etikai tartalma. Menke a nietz­schei esztétika felől közelíti meg ezt a problémát, és fontos belátásokra jut. Például amikor bemutatja, hogy a „tragikus művész” nietzschei bemutatásán keresztül tárul fel egy másik, nem morális jó és szabadság koncepciója. Ahol ugyanis a jót csak gyakorlati értelemben fogjuk fel, „ott a tragikus kudarcot csak panaszolni, talán elviselni lehet, de soha nem lehet igenelni. Ezt csak egy másik jó fényében lehet, és éppen erre képes a tragikus művész...” E másik típusú jó fényében – amely nemcsak jón és rosszon, de öröm és fájdalom ellentétén is túl tárul fel – mutatkozik meg az, amit Nietzsche önteremtésnek nevez (és aminek ezért semmi köze ahhoz, amit ma általában önmegvalósításnak neveznek).  Menke végkövetkeztetése szerint az önteremtés során létrejövő jónak a gyakorlati jótól különbözőnek, de a gyakorlati alapok és célok által szükségképpen korlátozottnak és „átlyuggatottnak” kell lennie. Az ilyen élet „ennek ellenére mégis szabad”.