A kötet első egysége a némileg kapitalizmus-kritikus csengésű Tudástermelők címet viseli,

az itt olvasható tanulmányok a 21. századi tudás „bemeneti” oldalával foglalkoznak:

a tudományos vagy szakértői tudás forrásaival, mibenlétével és közvetítésének megváltozott lehetőségeivel. Zemplén Gábor írása (A tudástermelésről – leendő kapuőröknek) a tudományos kommunikáció szociológiai kutatásának történetével és a „tudománytanulmányok” (Science and Technology Studies) elnevezésű kutatási terület elemzési módszereivel, metodológiai belátásaival ismertet meg. A tudományszociológia ezen irányzatának meghatározó szerzőit és hagyományait felvonultatva

Zemplén (kissé evidensnek tűnő, ám további elemzéseket szükségessé tevő) makroszintű jelenségek értelmezését tűzi ki célul,

ilyen például a tudományok globális léptékű „növekedése”, a tudáseloszlásban megfigyelhető egyenlőtlenségek újratermelődése, vagy az új eredmények területspecifikus relevanciája. A tanulmány második felében pedig olyan esettanulmányok szükségességét szorgalmazza, amelyek elősegíthetik az efféle nagy léptékű belátások eseti, lokális eltéréseinek (nemzeti, földrajzi, nemi, intézményes, finanszírozási stb. vonatkozásainak) értelmezését.

Pál Eszter tanulmánya a szakértők és az amatőrök fogalmi ellentétéből kiindulva – nem meglepő módon – a tudományos tudás, a szakértői hozzáértés státuszának térvesztését, a „szakértelembe vetett bizalom megingásának, a szakértői és a tudás közötti határok elmosódásának” jelenségét regisztrálja a jelenkori kommunikációs viszonyok között (29.).

Az ezzel kapcsolatos tudományszociológiai kutatások mellett összehasonlításképpen a viktoriánus Anglia világát idézi meg,

az 1830-as években fogant „tudós” (scientist) kifejezés genezisén és a körülötte zajló polemikus diskurzusokon keresztül. Érvelése szerint a 19. század eleji Anglia tudományos színterének teljes átstrukturálódása bizonyos értelemben párhuzamba állítható napjaink folyamataival. Ugyanakkor „a tendenciák éppen ellentétesek”: míg a viktoriánus Anglia korai tudósai (mint Charles Darwin, John Tyndall vagy Thomas H. Huxley) egy szervezett, specializált tudományos mező megteremtésén s a tudománynépszerűsítéstől való koncepciózus elkülönítésén ügyködtek, addig ma épp az általuk „kiharcolt struktúra dekonstrukciójának lehetünk tanúi.” (35.)

Az iménti tanulmányban említésre kerül a tudományos, szakértői tudással kapcsolatos „posztmodern szkepszis”,

melyhez csatlakozva a blokk utolsó szerzője, Kuti Csongor. Kuti a tudás demokratizálásával, másrészről az ismeretekhez való globális hozzáférés szabályozásával, tartalmi szempontú korlátozásával kapcsolatban fogalmaz meg szkeptikus gondolatokat. A rövid, esszéisztikus írás elsőként a tudásbirtoklás modernitáskori (reformáció, könyvnyomtatás, felvilágosodás, tömeges oktatás stb.) és az internet beköszöntéhez társítható kiszélesedését, majd pedig a „tudástermelés és -közvetítés monopóliumának” megrendülését mutatja be.

A digitális korszak tendenciáit mérlegelve leginkább a YouTube-on tevékenykedő tartalomgyártókat, szakértőket hozza példaként,

s felhívja a figyelmet a közösségi platformok veszélyeire is. Ugyanakkor Kuti nem a tudásmegosztás és ismeretszerzés lehetőségeinek normatív célú korlátozásában látja a „tudástermelés hagyományos hierarchiájának felbolydulására” adható adekvát választ (42.). Sokkal inkább a minőségi oktatáshoz való széleskörű hozzáférés fontosságát hangsúlyozza mint olyan tényezőt, mely jótékonyan tudná csökkenteni a társadalom (részben a digitális média által is gerjesztett) polarizációját.

Az eredetileg Kurt Lewin amerikai-német pszichológus által alkotott, s a médiatudományban nagy karriert futott kulcsfogalom, a „kapuőr” szervezi a kötet második blokkját. A szövegek legtöbbje a társadalom különböző szintjein, adott csoportok által létrehozott tudásformák elosztását, szelekcióját, kritikai rostálását vizsgálja. Fiáth Heni a kultúra demokratizálódását, a termékekhez való hozzáférés lehetőségeinek 20. századi kibővülését és ennek kritikáját mutatja be a divatcikkek példáján keresztül. (Többek között a fast fashion és a high fashion szcéna kollaborációját, a H&M és a Chanel kreatív igazgatójaként dolgozó Karl Lagerfeld 2004-es együttműködését értelmezi.)

Demokratikus helyett „démotikus” fordulatról, demokratizálódás helyett diffúzióról lenne szó?

Gondolatmenetét azzal a szükségszerű következtetéssel zárja, hogy egy már megszilárdult kulturális alrendszer (így a divat intézménye) magától nem képes lebontani a rendszeren belül újratermelődő egyenlőtlenségeket.

Sidó Anna a kurátori munka digitális kihívások (virtuális tárlatok, háromdimenziós képi reprezentáció stb.) következtében történő átalakulását járja körül tanulmányában, arra a kérdésre keresve a választ, hogy miként „közvetíti a kiállításban a tárgyak körül kirajzolódó kurátori tudást a virtuális forma”. (60.) A kiállított tárgyak in context és in situ típusú, tehát értelmezői kontextussal ellátott vagy puszta jelenlétükkel a térbe komponált reprezentációs formáiból indul ki. Olyan lehetséges archivációs és színreviteli metódusokat ismertet (pl. fikcionalizálás és gamifikálás), amelyek segíthetnek elrugaszkodni a hagyományos múzeumi kiállítások bevett gyakorlataitól, ám a megváltozott mediális viszonyok között is fenn tudják tartani a tárlatok iránti érdeklődést. Kissé megtévesztő a tanulmány címe (Kurátori tudások off/on), hiszen úgy tűnik, mintha alapvetően a kurátori tudás mibenlétéről, szerkezetéről, funkcióiról kívánna szólni, a szöveg második fele viszont csak érintőlegesen foglalkozik ezekkel a kérdésekkel.

Sokkal inkább a kiállított tárgyak színrevitelének autentikussága és a múzeumi atmoszféra megőrzése foglalkoztatja,

amely termékenyen megközelíthető volna Walter Benjamin aura fogalmán keresztül is.

A blokk két utolsó tanulmánya az ELTE média tanszékén működő Minor Média/Kultúra Kutatóközpont részvételi filmkultúrát és kisebbségi csoportok önreprezentációját vizsgáló kutatási projektumához kapcsolódik. Varga Krisztina írása (A kapuőrök nyitása)

múzeumi színtéren megvalósuló részvételi gyakorlatokat, illetve részvételiségre épülő projekteket mutat be.

Ideértve az oxfordi Pitt Rivers Múzeum arra irányuló törekvéseit, hogy felülvizsgálja és világossá tegye a gyűjtemény létrejöttének gyarmatosításkori gyökereit. Ez utóbbi persze sokféle tevékenységi kört magában foglal a rasszizáló katalóguscímkék átírásától és a 19. században elorozott kiállítási tárgyak visszaszolgáltatásától a kisebbségi társadalmi programokon való aktív, kezdeményező részvételen át olyan nagyszabású együttműködésekig, mint a Maasai Living Cultures Project, melynek folyományaként 2020-ban elkészülhetett a Decolonizing Cultural Spaces: The Living Cultures Project című dokumentumfilm.

A fejezet zárásaként Müllner András szintetizáló igényű tanulmánya (A toronyház lekerekítése) két multikulturális közösségi-részvételi együttműködést, a kanadai Katerina Cizek 2010-es évekbeli Toronyház-projektjét (Highrise), illetve Keserue Zsolt, Polyák Levente és Dénes Ágnes Dóra 2010-ben lezárult, Lekerekítés című lakótelepi kutatását hasonlítja össze a részvételiségben megnyilvánuló alanyi funkciók szempontjából. Gondolatmenete a termékeny együttgondolkodásra buzdító párhuzamok mellett a két projekt különbségeire, az őket körülvevő (kanadai és magyarországi) társadalmi környezet eltérő voltára is figyelmet fordít.

A kötet utolsó, Véleményvezérek című blokkjában ugyancsak négy tanulmány kapott helyet, s valamennyi írás a véleményalkotási, ízlésformálási és (ön)reprezentációs gyakorlatok digitális térbe költözését vizsgálja. Deczki Sarolta Az író mint influenszer című tanulmánya a írói önreprezentáció formáit vizsgálja két kortárs magyar szerző, Péterfy-Novák Éva és Jászberényi Sándor közösségimédia-jelenléte kapcsán. Az igen szemléletes (irodalomtörténeti vonatkozásokat és szerzői Facebook-oldalak követési adatait éppúgy tartalmazó) tanulmány esetében

szerző és téma szerencsés találkozásának lehetünk tanúi:

Deczki Sarolta nemcsak irodalomtudósként rendelkezik széleskörű rálátással a kortárs magyar irodalom médiajelenlétére, hanem mint (a tanulmányban említett content creator és lifecanster influenszer típus között ingadozó) igen aktív irodalmár-influenszer, aki irodalomtörténeti munkáin, kritikai írásain túl gasztronómiai tárgyú, már-már ismeretelméleti dilemmákat felvillantó posztjairól és írógenerációk egyöntetű elismerését kivívó legendás szarvaspörköltjéről is híres. (Épp ezért volt különösen beszédes a Péterfy-Novák Éva és férje Digitális nomád szakács elnevezésű projektjére tett rövid megjegyzés a kötet 100. oldalán: „Vagyis ők is meglovagolják a kortárs gasztrohullám-trendet…”)

Sári B. László az amerikai irodalom hazai könyvpiaci jelenlétével,

tágabban a kulturális transzfer és a piaci logikák összefüggésével foglalkozik írásában.

A 21. Század Kiadó KULT Könyvek sorozatát, s három e szériában itthon debütáló szerző (Taffy Brodesser-Akner, Colson Whitehead és Michael Chabon) könyveit elemezi. Konklúziójában pedig azon (esztétikai és kritikai) visszásságokra hívja fel a figyelmet, amikor – egy könyvsorozat részeként – eltérő politikai, közéleti, kulturális kontextussal bíró, „különféle regiszterbe tartozó művek egy címke alatt és minőségileg is keverednek.” (kiemelés az eredetiben, 114.)

A kötet két utolsó írása a divat világából szemelte ki tárgyát.

Keszeg Anna a divat jelenlegi legitimációs válságának kontextusában vizsgálja a kulturális elitek szerepét, profi és amatőr egymáshoz való viszonyát három jellegzetessé vált, új típusú szakértői pozíció (kézműves tervező, digitális divatirányító, ízlésszakértő) elemzésén keresztül. Végül Nistor Laura írása az életkor és a divat igen szoros kapcsolatára világít rá, hangsúlyozva az újabbnál újabb öltözködési trendek fiatalokra (és persze „szépekre”) szabott diszkriminatív jellegét, illetve a „harmadik életkort befogadó” divatra irányuló törekvéseket.

Ennek leglátványosabb eredményei egyrészt a hagyományos divatfórumokhoz kötődnek:

a 2010-es évektől például idősebb (60 vagy akár 80 év fölötti) modellek kezdtek feltűnni a nívósabb divatkollekciókat népszerűsítő kampányokban, míg a közösségi médiában, egyének vagy csoportosulások által létrehozott blogokon és Instagram-profilokon keresztül lehetőség nyílik a divatban megjelenő ageing-diskurzus kritikájára.

Miképp a fentiekből kiderülhetett, a kötet írásai önmagukban is érdekesek, egyenként is számos asszociációt, kulturális párhuzamot, kisebbfajta gondolati univerzumot nyitnak meg, ugyanakkor témáikban és megközelítésmódjaikban összekapcsolódhatnak. Itt utalhatunk a tudástermelésben regisztrált egyenlőtlenségek sajátos jelenségére, melyet a tudományszociológiai szakirodalom „Máté-effektusnak” nevezett el („Akinek van, annak még adnak, hogy bőségesen legyen neki, de akinek nincs, attól még azt is elveszik, amije van.”, Mt 12,13), s amely a kötet két írásában (Zemplén Gábor, Kuti Csongor) is hangsúlyosan megjelenik. Ugyancsak megemlíthetjük a múzeumi munka digitális kori kihívásait (Sidó Anna, Varga Krisztina), a divatvilág újabb tendenciáit (Fiáth Heni, Keszeg Anna, Nistor Laura) és az irodalmi színtér média-jelenlétét, érvényesülési stratégiáit (Deczki Sarolta, Sári B. László) taglaló szövegeket, melyek

a kötet holisztikus koncepcióján túlmenően is párbeszédbe lépnek egymással.

A Tudástermelők, kapuőrök és véleményvezérek című kötet joggal tarthat számot megannyi tudományterület specialistája mellett a sokarcú digitális kor változásaira pusztán olvasóként nyitott befogadók érdeklődésére, csakúgy mint a Kultúra a digitális forradalom idején sorozat korábbi darabjai. Végül érdemes kiemelni a tanulmányok egyenletesen magas színvonalán túl a kötet kitűnő kivitelét, mely elsősorban a szerkesztők, Hermann Veronika, Gács Anna, Hamp Gábor és Bárány Tibor érdeme, akik – ha már tudástermelőként és véleményvezérként ezúttal nem is kaptak szerepet a könyvben – rendkívül precíz kapuőrei voltak az itt felvonultatott tudásnak.