Olyan mélyen megszólította őt ez a tárgy, hogy olvasói élménnyé válik a wurlitzer megszemélyesülése, amitől, egyszerűen Peter Handke elszállt.

Peter Handke különös vonzalmat mutat a wurlitzerek iránt. És ez a vonzalom egy író esetében, ha túlnő azon a bizonyos ingerküszöbön, átszakítva a megszólalás vágyát, akkor biztosra vehetjük, hogy írásmű születik belőle.

Azért lesz fontos számunkra, hogy egyes írástechnikai és ún. íráslélektani dolgokkal tisztában legyünk, mert Handke ebben a műben fontos részleteket mesél el írói létezéséről.

Kezdjük mindjárt ott, hogy hogyan lehet megírni egy ilyen nem hétköznapi vonzódást a wurlitzerekhez, vagy, mondjuk így, a wurlitzerhez? Mert, felteszem, kevesünk tudja elképzelni, ezzel együtt átélni ezt a vonzódást. Vagyis mit kezdjen hát ezzel a karcsú kis könyvvel, amely műfaját tekintve szépirodalom és filozófia között ingázik.

“Annak idején, amikor, igen, mégiscsak, megvilágosodása támadt, felmerült a Kísérlet a wurlitzerről megírásának ötlete, azt színpadi párbeszédként képzelte el: a legtöbb ember számára olyan mellékesnek tűnt a tárgy…”

Peter Handke olyan fajta cselekvésre szánta el magát, amelyhez hasonlót öntörvényű csatároknál szoktunk látni: helyzetbe hozza magát. (Talán nem véletlenül történt így, gondoljunk csak Handke: A kapus félelme tizenegyesnél című művére, igaz, az sem egy sportatlasz, lásd a belőle készült filmet.)

Handke tehát elindul Spanyolországba, azon belül a Kasztíliában található Soriába, amely a leghidegebb spanyol város hírében áll. Erről a szorongatott helyzetről így ír:

“… az írás érdekében, gondolta, ha egyáltalán szükséges igazolni magát, minden alkalommal szabályszerűen ki kell tennie magát egy még leküzdendő zordságnak, a mindennapi életkörülményeket is fenyegető határhelyzetnek, hogy az ilyen kiélezéssel az írás ügyén kívül egy másik célnak is eleget tegyen: a mindenkori idegen hely felderítésének vagy felmérésének…”

Innen indulunk, ez az a pont, ahol Handke felveszi a kordinátákat, és útjára indítja a művet, amely Soria szikár és tűpontos leírásán keresztül kanyarog a wurlitzerek világa felé. Egy idő elteltével azon kaphatjuk magunkat, hogy Handke valójában egy munkanaplót, mondatai nyomán valójában egy werkfilmet látunk, mindezt azért, mert Handke tudja, egy wurlitzerekről szóló értekezés önmagában édeskevés, itt, még ha egyes szám harmadik személyben is írja, a saját hús-vér valóságán, mondhatni saját soriai drámáján keresztül marad hiteles a wurlitzerről szóló beszéd.

“Nem, innen nem megyek el, míg a dologgal nem végzek!”

De hát milyen dráma születik Soriában. Erre maga az írásmű ad választ szorongó leírásaival, a kopár kövek fölött szélben repkedő najlonzacskójával, aztán ahogy mégis fennakad a kiszáradt gyom ágain, kamionok dübörögnek végeláthatatlan sorban, a kocsmák lepusztult világában feltűnő figurák, akik létezésük érthetetlen hálójában bolyonganak, vagy merednek mozdulatlanná, kóbor állatok otthontalanság, és persze az író szálláshelye, ahol ceruzával kell kitámasztani az ablaktáblát, a zajok pontos leírása, merthogy van hasznos zaj, amely monotonitásával beépül az író munkájába, de van a pulzáló, váratlanul előbukkanó zaj, ami viszont már idegtépő.

És ahogy Handke tisztázza, bemutatja csöppet sem otthonosnak mutatkozó helyzetét, lassan rátérünk tárgyunkra, a wurlitzerek világára, amelyben, úgy tűnik, Handke olyan sokrétű tapasztalatokkal rendelkezik, amihez foghatót nem is reméltünk, mintegy alámerül a wurlitzer-világtapasztalatba, és kiderül, olyan mélyen megszólította őt ez a tárgy, hogy olvasói élménnyé válik a wurlitzer megszemélyesülése, amitől, egyszerűen Peter Handke elszállt.

Olyan mű a Kísérlet a wurlitzerről, amely megdolgoztatja olvasóját, de mint minden mélyszántás, alapos átmozgatást okoz, utána hetekig bolyongunk ebben a különleges világban, és egyre inkább úgy tűnik, jó nyomon járunk, ha élvezni akarjuk.