A kötet borítóján ugyanis Daniel Majling nem szerzőként, csak összeállítóként szerepel. Majd az elő-és utószóból megtudjuk, hogy itt olyan rövid történetek olvashatók, amelyek Dosztojevszkij-, Tolsztoj- vagy épp Turgenyev-szövegek utánzatai, és amelyeket a felsőnémeti határátkelőn ugyanúgy szállítanak át a kamionok, mint a márkás ruhaneműk olcsó kínai másolatait. Hogy azután a gömöri és nógrádi falvak lakói – akik az eredeti és igényes orosz irodalomhoz a szűkös anyagi körülményeik miatt nem jutnak hozzá – e hamisítványok olvastán maximálisan felvértezve érezzék magukat az orosz klasszikusok nagy témáival, „az Istennel, a szerelemmel, a halhatatlansággal, a bűnnel, a büntetéssel és a halállal” (8.) kapcsolatban.

Daniel Majling szlovák íróról a most magyarul is megjelent novelláskötet, az Oroz klazzika fülszövege a következőt közli: „műveiben gyakran az orránál fogva vezeti az olvasót, hogy ezzel rávilágítson a lényegre”.

A fenti, írói attitűdöt elemző mondat véleményem szerint azért kulcsfontosságú ennek a kötetnek az értelmezésekor, mert a szerzőséggel és a szüzsével kapcsolatos problémákra, valamint az ezeket (is) taglaló elő- és utószóra vonatkozóan is ad némi fogódzót.

A kötet borítóján ugyanis Daniel Majling nem szerzőként, csak összeállítóként szerepel. Majd az elő- és utószóból megtudjuk, hogy itt olyan rövid történetek olvashatók, amelyek Dosztojevszkij-, Tolsztoj- vagy épp Turgenyev-szövegek utánzatai, és amelyeket a felsőnémeti határátkelőn ugyanúgy szállítanak át a kamionok, mint a márkás ruhaneműk olcsó kínai másolatait. Hogy azután a gömöri és nógrádi falvak lakói – akik az eredeti és igényes orosz irodalomhoz a szűkös anyagi körülményeik miatt nem jutnak hozzá – e hamisítványok olvastán maximálisan felvértezve érezzék magukat az orosz klasszikusok nagy témáival, „az Istennel, a szerelemmel, a halhatatlansággal, a bűnnel, a büntetéssel és a halállal” (8.) kapcsolatban.

A parttalan kapitalizmus kitermelte ilyesfajta hamisítványok szerzőjeként Majling azt a szlovák Tsehovot tünteti fel, akivel Utószó gyanánt egy interjút is olvashatunk a klasszikusok „elorozásának” motivációiról (e többletjelentése miatt kiváló a kötet címének magyarítása).

Talán a fent vázoltakból is érzékelhető, hogy Majling az Előszó kamionos sztorijától kezdve az Utószóval bezárólag tényleg rendesen behúzza a csőbe az olvasóját. Hisz a novellákat nyilvánvalóan ő írta, nem csupán összeállította, a szerzőnek beállított, meginterjúvolt Tsehovtól való (szándékosan átlátszó) elhatárolódásával pedig mintha a szövegeiben meghúzódó távolságot kívánná érzékeltetni a XIX. század valóban mély, metafizikai témái és ezek XXI. századi degradálása között.

Mintha azokat a klasszikus orosz irodalmi motívumokat, amik igen­is ott szerepelnek ezekben a szövegekben – mint amilyen a Szeretni művészet című novellában Krilov állatmeséinek morális összetevői, Az élet igenlése című szövegben Dosztojevszkij nihilizmusbírálata vagy a Zsörtölődni című elbeszélésben Csehov szahalini tanulmányútjának fontossága –, Majlingként tiszteletben tartaná, ám mindezek ugyanezen szövegekben fellelhető XXI. századi elbagatellizálását meghagyná az írói alteregójaként értelmezhető Tsehovnak.

S ezzel a saját szerzőségére vonatkozó posztmodern játékkal az olvasóit is két táborra osztja: lesznek, akik az ismerősen csengő nevekkel, Sztyepan Trofimoviccsal, Aglajával, Nasztaszjával stb. találkozva elgondolkoznak a dosztojevszkiji világ e kötetben tapasztalható kortárs el- és kiferdítésén. Például A pravoszlávia újjászületése című történet mondanivalóján, amelynek a hősnője „a saját szépségének kísértésébe és hiúságába esett, és Istennek ezért meg kellett büntetnie” (56.). Nyina Vasziljevna külcsínje tehát ma már épp az ellenkezőjét váltja ki, mint a két évszázaddal korábban hirdetett Dosztojevszkij-féle „a szépség megmenti a világot”-elv.

Más olvasók pedig, akik kevéssé járatosak a klasszikus orosz irodalom vissza-visszatérő témáiban, szintén jól szórakozhatnak ezek Tsehov-féle „megoldásain”, például azon, hogy Krilov itt a saját meséjében szereplő állatba lesz szerelmes, vagy hogy A nevetséges ember álmát idéző (és elferdítő) Néhány vázlat az öngyilkossághoz című novella főhőse, Pjotr Taraszenko álmot látva már nem a Nap bolygóján találja magát, hanem egyedüli férfiként azért marad a Földön, hogy a nők mindegyikét csakis ő tehesse magáévá. Ez utóbbi motívum, a testiségre helyezett fókusz (is) végigkíséri a kötetet, ami megint Tsehov számlájára írható. Hiszen – tudjuk meg az Utószóból – a szerelem valaha „ötszáz oldalra való anyag volt” (117.), ma pedig az alfahímek azonnali kielégülését jelenti. Hogyan alakulhatna itt ki valamiféle nemes bonyodalom? Mondjuk egy Mitya Karamazov – Grusenyka – Katyerina Ivanovna háromszög? Sehogy, amire jó példa a szerelem szentségét bizarr módon elferdítő A szerelem sötét verem című novella is.