James A. Anderson: A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai

A kommunikáció tág értelemben vett problémaköre a 80-as évektől világszerte, de leginkább az angol nyelvterületen külön oktatási szaktárgy, és mind gyakrabban diszciplína is, amely önállóan szakembereket képez. Az összefoglaló név általában a kommunikációelmélet, amely denominatív is és különféle sűrített jelentésekkel is bír, vagyis általánosságban megjelöli a tárgyat, vagy azt különbözőképpen specifikálja is (vagyis például tömegkommunikációs, illetve médiakutatási hangsúlyú, vagy pszichológiai, illetve társaslélektani jellegű, például a személyközi kommunikációval foglalkozó tematikát ígér). Így a kommunikációelmélet mára már annyira intézményesedett, hogy mind több szakember vizsgálja, mit is jelent igazában, mit tartalmaz, melyek a tudományelméleti sajátosságai. Egyfajta ilyen szintéziskísérlet, Em Griffin könyve magyarul is megjelent (Bevezetés a kommunikációelméletbe. Budapest, Harmat, 2001 – eredeti címe: A First Look at Communication Theory. 2000. 5. kiadás). Most nyelvünkön is olvasható a másik ilyen próbálkozás, Anderson műve. Ez a könyv eredetileg 1996-ban jelent meg, láthatóan Griffin könyve is hatást gyakorolt rá (Griffin első három kiadásának évszámai: 1991, 1994, 1997). Griffin neve szerepel is a köszönetnyilvánítások sorában, mint akivel a szerző konzultált. Ám míg Griffin elsősorban színesen és érdekesen próbálta bemutatni a sokféle kommunikációelméletet, és igyekezett őket egymással kapcsolatba állítani, Anderson valamiféle belső rendszert keres köztük, az ismeretelmélet alapján, de nem is igyekszik meghatározni, hogy milyen elméleteket tart kommunikációelméletnek. Csak egy helyen, a 9. fejezetben sorol fel 18 olyan elméleti pozíciót, amelyet 7 amerikai áttekintő, kézikönyvszerű publikáció elemzése nyomán három vagy több szerző egyaránt említ (a hét könyv több kiadást megélt, és széltében használatos az oktatásban, köztük van Griffin kötete is, de olyan könyvek is, mint McQuail ismert tömegkommunikáció-elméleti monográfiája, Jablin és munkatársai szervezeti kommunikációról szóló kézikönyve).

Anderson többé-kevésbé ismertnek tételezi a kommunikációelmélet irodalmát, erre nagyon sokszor csak utal. A tudományelméleti, illetve ismeretelméleti megközelítés a könyvet nagyon elvonttá, nehezen érthető teszi. Ennek érzékeltetésére álljon itt két idézet.

Egyik a 207. oldalról való, olyan fejezetből, amelynek címe „Az elkötelezettség megbízhatósága: referencialitás és reprezentáció”. A fejezet első bekezdése:

„A kultúraelemző és a résztvevő megfigyelő kéz a kézben ölelik át impliciten az elkötelezettség megbízhatóságát. Ez az átölelés lehet az empirikus számára az első és az utolsó követelmény ahhoz, hogy a hermeneutikai empirizmus ernyője alatt maradhasson. Ha vesszük a fáradságot egy adott színtérre való belépésre azért, hogy feltárjuk a helybeliek ismereteit, vagy ha a hétköznapi kultúra szoros olvasására vállalkozunk, hogy feltárjuk ideológiai hátterét, mindez csak akkor igazolható, ha egyiknek a jelei sem lebegők a barthesi értelemben (Eagleton, 1990). A cselekvés és az életvilág szövegeinek valamilyen autoritatív módon utalniuk kell arra, mit feltárni szándékozunk.”

A másik a 231. oldalról való, egy fejezet kiemelt nyitóbekezdése, kurzív szedéssel, tehát mintegy mottó:

„Az elméletnek rendelkeznie kell magyarázatának egy tárgyával, egy magyarázatformával, egy módszerrel az evidenciának az állítással, a megvalósítás körén belüli jellegzetes magyarázatokkal való összekapcsolására, és az érték egy következményével. Bármely elmélet alapvető elemzése ezek felé a célok felé igyekszik. Egy ilyen elemzés azzal az egyszeri, átfogó kérdéssel foglalkozik: »Mit kell igaznak hinnem ahhoz, hogy ennek az elméletnek megfelelően élhessem egy kutató életét?«”

A két szövegrész azt hivatott illusztrálni, hogy a szöveg nem csupán a szakkifejezések elvontsága (és sajátos – ismeretelméletből származó – merítése) miatt érthető nehezen, hanem a könnyen lefordítható kifejezések magas absztrakciós szintje miatt is.

Ez az illusztrációs mód természetesen veszélyes, mert könnyen lehet igazságtalan, hiszen a könyv végéről emeltük ki őket, és lehetséges, hogy az előző 200 oldalon meghatározásuk már olyan világossá vált, és annyiféle összefüggésben használta őket a szöveg, hogy a hozzájuk eljutó olvasónak már könnyen érthetők.

Ám sajnos nem így van. A recenzens a második figyelmes olvasáson van túl, és gyürkőzik a harmadiknak, amely remélhetően sok részt világosabbá tesz. De az idézetek azt is sejtetik, hogy a fordítás sem áll a helyzet magaslatán.

Röviden és summásan: a didaktikus szándékból a tanulók és kutatók dolgát megkönnyíteni hivatott könyv (mint a szerző állítja) messze nem optimálisan megírt és szerkesztett munka, és sajnos a fordítás sikerületlen, sokszor félrevezető.

Talán kezdjük a fordítással. A magyarítás egy sor komoly hibát is tartalmaz. Például a 6. fejezetben („A gyakorlati érv jellege” a cím) „A tudástermelés gyakorlati kérdései” című alfejezetben (amely a 172. oldalon kezdődik) szóba kerül a publikációk ellenőrzése. A szöveg itt szemlézésről beszél, és csak figyelmes olvasásra tűnik ki, hogy amiről szó van, azt magyarul lektorálásnak nevezik. A szemlézés ma mást jelent, egyfajta válogató, sűrítő bemutatást, ismertetést. A tévedés nyilván a review szó fordításából ered, hiszen reviewing a lektorálás kifejezése is az angolban. Ám a lektorálás éppen ismeretelméleti szempontból nagyon fontos, hiszen ez még a kemény társadalomtudományi publikációs gyakorlatba is erőteljes szubjektív elemeket visz, hát még a társadalomtudományok „puhább” kritériumrendszerébe. A fordítás tehát az olvasót külön próbatétel elé állítja, egyfajta „hermeneutikus” (a könyvben gyakran említett jelzőt használva) tevékenységre, ha úgy tetszik, dekonstrukcióra kényszeríti.

A 163. oldalon talán elírás az „Alapok: a kritikai elemzése” cím, de minden jel szerint tudatos fordítás a 9. fejezet címe: „Kommunikációelméleti elemzés”, noha itt fogadást érdemes kockáztatni, hogy a helyes fordításban a kommunikációelmélet elemzése lenne a jó cím, hiszen itt van szó a 18 elméletről, amelyet a szerző a hét, leginkább autentikusnak tekinthető monográfia nyomán kiválasztott. A kommunikációelméleti elemzés azt jelentené, hogy a kommunikációelmélet alapján elemzünk valamit.

A 18 kiválasztott elmélet (9.1 táblázat, 234–235. o.) megnevezése után megtaláljuk az angol neveket is, ez sokban segít, hiszen a szó szerinti fordítás nem teszi lehetővé a biztos azonosítást még a szakértők számára sem. Igen sajnálatos, hogy a fordító az angol eredeti megadását a szöveg túlnyomó részében elmulasztja, így sok minden nem igazán érthető. Nehéz például beazonosítani, mit fordított a szerző a 19. oldalon háttérelvnek és orozásnak. Helyenként – mint a 18 elmélet nevének fordítása során – a fordító szükségét érzi az angol kifejezés zárójeles közlésének is, például a 19. oldalon a kritikai kultúrakutatás kifejezés után zárójelben cultural studies olvasható, ez viszont az olvasóban kétséget kelt (kivált a másodszor olvasóban, hiszen a későbbiekben a kritikai elmélet, a kritikai elemzés stb. annyiszor előfordul, hogy valószínűsíti, hogy az eredetiben a critical jelző megtalálható). Egy helyen – 69. oldal – tudományos közlemények címeinek fordítása mellett látható, hogy a bizonytalanság miatt adta meg a fordító az eredeti címeket is, és „richtig” fordítói tévedést mutat a második cím: „Perceived Attributions of Gender-Differenciated Characters by Adult Males”, ezt a következő fordításban olvashatjuk: „Nemi megkülönböztető jellegek észlelt tulajdonításai felnőtt férfiaknál”. Itt nyilvánvaló – filmelemzésekről lévén szó, mint a szövegkörnyezetből kitűnik –, hogy a helyes fordítás valami ilyesmi lehetne: a nem szerint megkülönböztetett karaktertulajdonítás, ahogy azt felnőtt férfiak észlelik.

Számos hasonló példát lehetne említeni a szövegből, de távolról sem az a cél, hogy most a fordítót elmarasztaljuk. Inkább arra szeretnénk rámutatni, hogy rendkívül nehéz dolga volt, nyilván nem szűkebben vett szakemberként fogott a fordításba (például valószínűleg nem ismerte a tudományos folyóiratközlés lektorálási rendszerét), de nem is kapott ún. kontrollszerkesztői, illetve nyelvi ellenőrző segítséget (itt már illik sensu stricto szakembert segítségül hívni), de ezenkívül nagyon nehéz szöveg is jutott osztályrészéül. A kommunikációelmélet ugyanis nagyon fiatal szakág, kifejezései a hetvenes-nyolcvanas években keletkeztek, kulcsfogalmai sűrített és specifikus, kontextuális jelentéssel bírnak, szinte neologizmák, ezért van, hogy itt is, mint több más gyorsan fejlődő tudományterületen a szakemberek mindig szükségét érzik a magyar szövegekben is megadni az eredeti angol kifejezéseket, még ha azok nagyon banálisnak, egyértelműnek – és a kritikus kívülálló számára e gyakorlat egyfajta sznobizmusnak is – tűnik, mert érzi, hogy e nélkül a koncepció nem helyezhető el megfelelően a kellő összefüggésekbe, esetleg nem is érthető.

A megértést külön nehezíti, hogy a magyar olvasóról, még ha kommunikációs szakembernek is mondható, nem tételezhető fel mindaz az előismeret, ami Amerikában a kommunikációt tanulók számára (még ha ez főiskolai – college – szinten is folyik) adottnak vehető. A szerző ugyanis úgy próbált rendet vágnia kommunikációs elméletek, megközelítésmódok szövevényébe, hogy tisztán az ismeretelméletből és a tudományfilozófiából (egyes helyeken a tudományszociológiából) indult ki. Közben tisztázatlan alapkérdés, hányféle tudományból, diszciplínából, tudományterületről és alkalmazási szférából tevődik össze mindaz, amelyet ma egyfajta általános jelölő – denominatív – módon kommunikációelméletnek nevezünk. Ez nem csupán nálunk probléma. A szerző láthatóan megelégszik a pszichológiai, szociológiai és kulturális antropológiai gyökerek (hallgatólagos, de az utalásokból kikövetkeztethető) feltevésével (például az említett második idézet nyilván az antropológiai terepkutatásra – field work – utal). Pedig ez távolról sem ilyen egyszerű, igaz, talán ilyen általános elemzési perspektívában az összetevők kevéssé érdekesek, és a kritikai megközelítésen belül terjedelmében igen nagy a feminista kommunikációelemzés, amelyről itt nincs szó (csak ritka említésként), akkora irodalommal, és olyan – a könyv terminológiáját kölcsönözve: historikus és korabeli (contemporary) társadalmi befolyással – mint „ide Lacháza”…

Nem jó a kötet eredeti szerkesztése sem, és ezen valószínűleg csak rontott a magyar szerkesztés. A fejezeteken belül az alcímek nem tükrözik eléggé az elvontsági szinteket, ezek hierarchiáját. A figyelmes olvasónak gyakran vissza kell mennie a már elolvasott címekre, hogy az összefüggéseket rekonstruálni tudja, vagy hogy ezeken eltűnődjön (mert a rekonstrukció nem mindig sikerül). Ilyen elvontságú szövegekben lehet segítség az olvasónak a szoros decimális rend, ha azt a szerző (és a szerkesztés) valóban következetesen megvalósítja.

Tehát az olvasó olyan szöveggel találkozik a könyvben, amely igencsak megdolgoztatja, megterheli.

De a munka megéri a fáradságot.

A strukturálás, fogalmazás, fordítás gondjainak részletezése éppen azért érdemel szót, mert értékes, kitűnő munkáról van szó, amely nagyon sokat adhat annak az olvasónak – kivált olyan kommunikációs szakembernek, aki oktat és/vagy kutat –, aki megküzd vele. A magyar kiadás fontos fegyvertény a hazai kommunikációelmélet és kommunikációsszakember-képzés fejlődésében, mert várhatóan egyre több olyan olvasó veszi kézbe, aki már rendelkezik a megfelelő ismereti háttérrel, és akinek reveláció lehet, ha megérti azokat a rendezőelveket, taxohomikus és módszertani szempontokat, amelyeket a szerző itt – még az amerikai tudományos szcénában is kreatívan és úttörő módon – kidolgozott.

A szerző ugyanis abból indul ki, hogy a 20. század végére a hagyományos tudományelmélet meglehetősen összezavarodott, az uralkodó empirizmus, illetve logikai pozitivizmus mind több kritika tárgya lett, sőt, mint említi, démonizálódott, közellenséggé vált, és különböző alternatív megközelítések „hangos kórusa” (mint írja) ma szinte elfojt. Érdemes őt idézni (13. o.).

„E könyv egy olyan utazásról számol be, amely annak az episztemikus egységnek a szétesése kényszerített ránk, amely szinte valamennyi tudományos munkát meghatározott még néhány évtizeddel ezelőtt is. Akkor, mint ahogyan nosztalgikus körökben még ma is, az uralkodó intellektuális érdekek a férfias empirizmusban és a kemény racionalizmusban leltek otthonra. A dolgokat materiális, redukcionista tudás segítségével igyekeztünk megközelíteni, meghódítani és irányítani. Ez a mondatalapú és propozicionális tudás a jó módszerek és a józan ész szükséges és nagyrészt megkérdőjelezetlen következményeként alakult ki.

A másféle hangok, amelyeket akkoriban elnyomtak, de nem némítottak el, most félreérthetetlen kórussá egyesültek. Mindenkinek feltűnne, ha ma egy kolléga nem lenne jártas legalább valamiben abból a választékból, amit a kuhni tudományos forradalom, a foucault-i archeológia, a derridai dekonstrukció, a lacani vágy, a bahtyini dialogicitás, a pierce-i szemiotika, a német hermeneutika és a feminista elmélet kínál századfordulós sóvárgásnak – melyek mindegyike a tudás társadalmi konstrukciójának valamilyen formájára hívja fel a figyelmünket.”

A szerző tehát a modern és posztmodern elméletek sokaságát próbálja integrálni és rendezni az ismeretelmélet alapján. Alapkategóriái: Ontológia (ebben három kérdés: milyen a jelenségvilág természete, mi módon kapcsolódunk hozzá, milyen az egyén természete e világon belül?); Episztemológia (milyen jellegű az igazolt érv, mi a viszony az elmélet és a módszer között?) Praxeológia (hogyan hozzuk létre az ismeretet, mi a gyakorlati érv alkalmazása?) és Axiológia (mit ér az egész, mi a tudományos munka társadalmi megjelenése?).

A szerző e kérdésekre akar újszerű válaszokat adni. Felhívja a figyelmet, hogy nem tud végleges válaszokat biztosítani, az olvasónak magának kell továbbgondolnia az elemzéseket (láthatóan tehát maga is tisztában van bizonytalanságaival), és el kell térni a „normalizált” tudományos álláspontoktól (ismét egyfajta „neologizma”, amely lefordíthatatlan, a tankönyvekben rögzített, „standardizált” tudományos ismeretekről van szó).

A könyv fejezetei a szerző által felvetett ismeretelméleti alapkérdésekre adott magyarázatformákat csoportosítják. Mindezeken belül külön kategóriákat képeznek az előfeltevések, amelyek a valóságra, a megfigyelt, illetve értelmezett és a vizsgáló közötti viszonyra, illetve az értelmező egyén belső információfeldolgozási folyamataira, annak ún. elköteleződéseire, vagyis irányzati kiindulópontjaira és elemzési, illetve interpretációs módjaira vonatkoznak. A szerző mindenütt foglalkozik az ideologikus vonatkozásokkal, a mai kommunikációelméletek egy része ugyanis az értelmezésmódok társadalmi funkciói, céljai, eredményei szerint osztályozzák és értékelik a jelenségeket, illetve a magyarázatok genezisét, amelyek azokat kiemelik, megvilágítják, minősítik, gyakran létezővé teszik. Nagyon érdekes az említett szempontok közül tehát a praxeológiai, illetve az axiológiai közelítés, amely sok, egészen modern elméleti felfogás felé vezet.

A szerző végig nagyon elvont marad, és csak izolált, és akkor nagyon konkrét utalásokkal hivatkozik létező irányzatokra (mint például a már említett közleménycímekkel, amelyek – mint a konkrét módon idézett dolgok mindegyike – a szerző saját területére, a médiakutatásra vonatkozik), általában csak nagyon általános orientációs támpontokat ad. Az angol nyelvű szakirodalmat követő olvasó ezekből sokat megért, de nem mindent (mint ezt a harmadik olvasásnak készülődő recenzens is kénytelen bevallani).

A szerző rendezőelvei ugyanakkor eredetiek és nagyon távlatosak. Néhány fejezet különlegesen izgalmas és inspiratív. Így például a 3. fejezet, amelynek címe: „Fenomenális világgal való elkötelezettségünk módja.” A cím majd a könyv újabb kiadásában szintén átértelmezésre szorul, a fenomenológiai szempont ugyanis az irányzati orientációk közül talán a leggyengébb a könyvben, itt a jelző tehát alig jelent többet, mint az észlelt, átélt és létezőként, jelenségként tekintett világhoz tartozó megjelölése, de különösen az elkötelezettség kifejezés sűrített jelentése miatt. Mint a kötet végén található – éppen a kulcsfogalmak szempontjából gyakran hiányos – glosszárium tanúsága szerint bizonyosra vehető, itt az engagement fogalom szerep, és ezt nagyon kiterjesztett és sok új implikációval, illetve konnotációval ellátott módon használja a szerző. Mindenesetre a fejezet arról szól, hogy a kutató a valóságról és azzal a saját megfigyelői, értelmezői kapcsolatairól kialakított elkötelezett előfeltevései nyomán milyen alappozíciókat vesz fel a tudományos munkában. Itt a szerző igen ötletes, valóban „heurisztikus” (vagyis nem világos, elrejtett dolgok megtalálásához vezető utat járó, illetve azt megjelölő) kategóriarendszert ad, és ezt jó táblázatokban mutatja be (76–77. o.). Ez a fejezet minden szakember fantáziáját megmozgathatja, aki csak érdeklődik a tágabb elméleti perspektívák iránt.

A kötetnek sok más, hasonló értékét lehetne felsorolni. Különlegesen érdekes, mint említettük, a praxeológia – pragmatikus – és az értékelvű szempont, vagyis a gyakorlati felhasználás és a társadalmi hasznosság elve. Nagyon sok az elemzésben – szinte mondhatnánk természetesen – a nagyon nehezen megfejthető szempont. Az olvasónak figyelnie kell, hogy „Az állítás lehetővé tétele” című alfejezetben pontosan értse, mit jelent az autoritás, a jelentőség és a hangvétel, vagyis realizálja, hogy a mintegy időtlen elméleti síkról most át kell térni a jelenkori diszciplináris viszonyokra, vagyis arról kezd szó lenni, mitől tudja elfogadtatni az ismeretközlő a maga illetékességét, szaktekintélyét, mi adja a közlemény, illetve az állítás relevanciáját, vagy mi jellemzi a látásmódot, a szemléletei A glosszáriumból kivehető, hogy a hangvétel itt a voice angol szó fordítása, ez nyilván szótárilag korrekt, illetve elfogadható, de nem fejezi ki mindazt, amit a szerző, illetve a „főárami” kommunikációs irodalomban (például a szerző által szerkesztett Journal of Communicationban, amely a tárgykör alapvető folyóirata) a voice szó sajátos, kommunikációelméleti jelentésébe sűrít. Ez ugyanis (habár a recenzens nem tekinti magát autentikusnak – vagy a könyv szótára szerint: autoritatívnak – a megfejtésben) olyasmit jelenthet, mint a mai kulturális antropológiai szakirodalomban a „lencse” – lens – jelentése, amely talán világosabb a jelzős szerkezetben, mint kulturális lencse, mint látásmód, mint szemléleti keret, konstrukciós forma, csak itt inkább mint kifejezési forma, mint fogalmazásmód, mint jellegzetes diszkurzív stílus használható.

Summa summárum (és itt fájdalmasan kell említeni, hogy a fejezetek végén is, de a részfejezetekben is vannak „összegezés” címmel elkülönített részek, amelyekről nem lehet tudni, hogy itt a summary kifejezést fordították vagy a conclusiont, esetleg más fogalmat így, de mindenesetre inkább bonyolítják, mint valójában összegezik a mondanivalót, azonkívül kérdőjeleket hagynak, hogy mikor, miért bukkannak fel, míg másutt jól sűríthető szövegegységek után miért nem találjuk meg őket): a kötet érdekes és értékes; ritka tudományfejlődési esemény, hogy a kutatások, illetve az irodalom élvonalában lezajló összetett szintézis viszonylag gyorsan megjelenik magyarul, mikor még a terminológia a mi nyelvünkön kiforratlan, és mikor még a gyakorlati alkalmazók alkotják a tudományos közösség nagyobb részét a szakterületen, de remélhetően ez előrelendíti, katalizálja az elméletalkotási érdeklődést és a tágabb teoretikus tájékozódás igényét is.