A svéd Åsa Wikforss nemrég megjelent könyve illeszkedik a különös világtrendhez: miközben egyre több írás jelenik meg a demokrácia globális helyzetéről, folyamatosan csökken azok száma, akik, ha nem is optimistán, de legalább reménykedve tekintenek a világ állapotára, míg a legtöbben inkább „temetik” a demokráciát.

Ezt az ellentmondásos helyzetet jól tükrözi az idei év: 2024 az emberiség eddigi történelmének legnagyobb választási éve lesz. Bolygónk több, mint 60 országának, csaknem négymilliárd (!) polgára nyilváníthatja ki a véleményét, azaz még soha ennyi választópolgár nem kapott lehetőséget leadni szavazatát, és ezzel meghatározni, kikre ruházza át az életét alapvetően átformáló döntéseket. Miközben azonban az egyes társadalmak és a világ egészének az alkalmazkodása immár halaszthatatlan, a választásokon többnyire visszaszorulnak azok a mozgalmak és pártok, amelyek a kényszerek tudomásul vételét hirdetik, és a szükséges változás megvalósítását ígérik.

A szerző kiindulópontja – amelyet egyéni sorsának élményeiből és saját társadalmának tapasztalataiból szűrt le –, hogy a demokrácia minden más politikai berendezkedésénél jobban szolgálja az emberiséget. Ezt döntően arra vezeti vissza, hogy a demokratikus társadalom „komolyan veszi az értelmet, meg a tudást, és abból a meggyőződésből indul ki, hogy mindenki képes jó döntést hozni”.

A könyv születését éppen az váltotta ki, hogy írója szembesülni volt kénytelen a letagadhatatlan ténnyel: a liberális demokrácia – intézményi és működésmódbeli – minősége, az 1970-1980-as évtizedek folyamatos javulását követően, az elmúlt évtizedben, nem várt módon romlani kezdett. Évről évre kevesebb társadalom demokráciájának minősége javult, míg egyre több országban romlott. A mostani „választási év” világosan tükrözi ezt az ellentmondásos helyzetet. A legnépesebb országok, térségek példájával érzékeltetve (és a jobb a szemléltetés kedvéért zárójelben feltüntettem a szavazók számát és demokrácia minőségének értékét) a helyzetet: India (1440 millió, 0,53), az Európai Unió (448 millió, 0,91), USA (341 millió, 0,83), Indonézia (279 millió, 0,68) Pakisztán (243 millió, 0,30), Banglades (174 millió, 0,16), Oroszország (144 millió, 0,25). És most gondoljunk bele Oroszország vagy Banglades demokrácia-minőségét szembesítve az EU-s választás 0,91-es adataival, felidézve a legutóbbi választásokat hazánkban.

A bevezető – szokatlan módon – őszintén bepillantást enged a könyv születésének körülményeibe. A szerző az írás során folyamatosan konzultált politikatudományi végzettséget szerzett testvérével – Mårtennel – aki véleményének kifejtésén túl, az elkészült fejezeteinek végére rövid esszéket illesztett; ezek segítik az olvasót a mondanivaló kritikus befogadásában. Az egyes fejezetek – Demokrácia és igazság, Populizmus és tudás, Szakértők uralma, Demokrácia az igazságon túli korban, A tér igazsága – végigvezetnek azon a folyamaton, amelyet egyre több ország fut be a nyilvánosság és átláthatóság minőségének romlása, az érdemi egyeztetésen alapuló viták visszaszorulása terén. Különösen érdekes, hogy a demokrácia állapotával kapcsolatos kritikai véleményét Wikforss a hagyományos jól működő svéd demokrácia szemszögéből nézve rajzolja fel.

Helyesen azonosítja a demokrácia romlásának kiváltó tényezőit: egyfelől a tényeken alapuló és a megegyezés szándéka által vezérelt eszmecserék visszaszorulását, másfelől az átlagpolgár csökkenő hajlandóságát arra, hogy megértse azokat a kiváltó okokat, amik a világot ebbe a helyzetbe vezérelték. Kritikus megállapításai éppen azért megszívlelendőek, mert a legfejlettebb demokráciák működésmódjában is fedezi fel a leromlás tendenciáit. Aggodalmat keltő ebből a szemszögből, hogy az évtizedek óta rendszeresen nyilvánosságra hozott „demokrácia index” változása egyértelműen a demokráciák minőségromlási folyamatát mutatják. Évről évre egyre több ország hanyatlik a „teljes” demokrácia csoportjából a „repedt” demokráciák csoportjába, innen pedig tovább az ún. „hibrid” rendszerek – egyre autokratikusabb – csoportjába és végül innen is tovább a „tiszta” autokráciák közé. (Lásd a hazai állapotokat.)

Ennek a leromlásnak az egyik – ha nem a legfontosabb – oka a tényeken alapuló viták visszaszorulása a közéletben. A szerző többször hivatkozik a tudományon belül zajló viták sajátos módszerére, amelyet nem a „kinek van igaza?”, mint inkább a „mi az igazság?” megválaszolása vezérel. Amikor a tudósok egymásnak ellentmondó véleményeket fogalmaznak meg, a tudomány elfogadott működésmódja arra készteti őket, hogy – az ún. adversarial collaboration módszerét alkalmazva – az ellentétes eredményre jutó kutatók összeüljenek, és tények objektív mérlegelésével tárják fel az eltérő eredmények okait, majd alkossanak meg közösen elfogadható modelleket. A könyv sok példán keresztül mutatja be, hogy a világ mai helyzetéért felelős politikusok – részben a saját újraválasztásuk szándéka által vezérelve, részben a nagy hatalmú vállalkozók által „megvásároltan” – a demokrácia szabályait „meghekkelik”: olyan játékszabályok szerint játszanak, amelyek megengedik a világ állapotára vonatkozó tények elrejtését, miközben pusztán a múlt tévedhetetlennek vélt narratíváit ismételgetik.

A könyv egyik legfontosabb tézise: „mivel a rendszer együttműködésre, kompromisszumokra és annak elfogadására épül, hogy gondolkodásunk különbözősége ellenére együtt kell élnünk, fontos, hogy az állampolgárok bízzanak egymásban.” Ebből kiindulva Wikforss visszavezeti a világ legtöbb problémájának súlyosbodását, a nézeteltéréseket feloldó viták hiányra és a társadalmakon belüli bizalom és az együttműködési hajlandóság folyamatos csökkenésére. A demokrácia romló helyzetének kialakulásában meghatározó szerepe van a politikai és a gazdasági, illetve a technológiai hatalmasságok összejátszásának, amely alapvetően torzíthatja/eltorzította a demokrácia rendszerét.

A könyv fejezetei részletesen és sok példán keresztül elemzik az internetes platformok szerepét a demokrácia gyengítésében. Meggyőzően mutatja be, hogy a „techóriásoknak” jelentős és kevéssé átlátható hatalma van a közbeszéd felett. Ugyanis eldönthetik, mit bocsájtanak nyilvánosságra, egyes tartalmakat miért törölnek vagy nem törölnek, és a hirdetőknek milyen hozzáférést adnak az adatbázishoz. A könyv felrajzolja a média egyre nehezebben áttekinthető rendszerét, s eközben az olvasó számára világos lesz: szinte lehetetlen szabályozni az információk „közreadása” útján történő befolyásolás rendszerét – részben a hamis információk egyre szélesebb körű alkalmazása, részben a mesterséges intelligencia gyorsuló terjedése miatt. Pusztán szabályozás útján nem oldható meg a tényszerű tájékoztatás és a szólásszabadság egymáshoz illesztése.

A könyv utolsó fejezete szembesíti az olvasót a demokrácia másfél évszázados fejlődésének különös ellentmondásával. Indításként John Stuart Mill nézetére hivatkozik: „Ha szabad folyást adunk a szónak, az igazság kerül ki győzedelmesen a harcból.” Ám miközben végigköveti a szólásszabadságért folyó harc folyamatát, szembesül a gyűlöletbeszéd terjedésével és az előítéletek felerősödésével is. Ezek szinte lehetetlenné teszik az igazság győzelmét a viták egyre kevésbé szabályozott piacán. A szerző ennek bizonyítékául – egyetértően – idézi a mondást: „Free speach does not mean free reach.” (A szólás szabadsága nem jelenti az elérés szabadságát.) Wikforss bizonytalan a megoldást illetően, és csupán annak a reményének ad hangot a könyv befejezésében, hogy „miközben nem lehet és nem is kívánatos minden dezinformációt kigyomlálni, viszont mindent el kell követni, hogy ne maradjanak cáfolatlanul.”

Megkönnyítette volna a könyv – fontos és valóságos tényeken alapuló – mondanivalójának befogadását, ha a szerző az olvasó eligazodását jobban segítő, a gondolatmenet egymásra épülő belső struktúráját szemléletessé tevő szerkezetet alakított volna ki. Hasonlóképpen hiányoltam a könyvből a név- és tárgymutatót, amely a tudományos és alapvetően új jelenségeket tárgyaló művek olvasói számára bizonyos segítséget nyújthatnának, amikor újra és újra visszakeresni kénytelenek egy ismételten előbukkanó fogalmat. Ez engem arra késztetett, hogy kijegyzeteljem a könyvet, kiírjam a fontosabb definíciókat és értelmezéseket.

Mindezt tekintetbe véve a mű tudományos megközelítése, a demokrácia helyzetét sokféle szemszögből bemutató jellege miatt őszintén ajánlom az olvasónak Wikforss Ezért demokrácia! kötetét. Nem könnyű, de igen hasznos olvasmány. Még azt is lehetővé teszi, hogy az olvasó – körbe pillantva saját maga körül – mindennapi tapasztalatai alapján megítélhesse, amit lát, az „miért nem, vagy mennyiben demokrácia még?”