Thomas Cathcart – Daniel Klein: Platón és a kacsacsőrű emlős bemegy a bárba...

című rendhagyó filozófiai kalauzával hatalmasat ugrunk. A múltból a jelenbe jutunk, az európai kontinensről Amerikába érkezünk, a kontinentális filozófia tradícióit magunk mögött hagyva a filozófiaművelés angolszász szokásainál találjuk magunkat. A kötet szerzői, kortárs amerikai urak – mindkettő idős, nyolcvanas bácsi; az egyikük inkább egyetemi ember, a másikuk fikciós-humoros művek szerzője – a viccek tükrében beszélnek nekünk a filozófiáról.

A filozófia és a viccek, meg egyáltalán, a humor? Mi ötlik először a kontinentális iskolázottságú olvasó eszébe? Mondjuk, Freudnak a tudattalan és a vicc viszonyát föltáró nagyesszéje, meg Bergsonnak a helyzetkomikumot és a jellemkomikumot pertraktáló kismonográfiá­ja. Itt most, ebben a kötetben nagyon másról esik szó. Cathcart és Klein vállalkozása első megközelítésben, mondhatjuk így, tansegédlet: az angolszász egyetemek kötelező bevezető filozófiakurzusának kiegészítő jegyzete. Tárgyalásrendje a kurzusbeosztást követi, sorra véve a filozófia egyes részdiszciplínáit: a metafizikától, a logikától és az episztemológiától elindulva az etikán és a vallásfilozófián keresztül eljutva egészen a nyelvfilozófiáig meg a társadalom- és politikafilozófiáig. A diszciplínák száraz anyagát szerzőink a viccek példáival világítják meg. Belátásuk szerint ugyanis a filozófia és a humor egyvalamiben azonosak, hogy tudniillik valahogy mindkettő elbizonytalanít bennünket, ugyanakkor mégis elősegíti, hogy egyszerre mélyebben megértsük a dolgokat. Az egyes fejezeteket a platóni dialógusokat imitáló fiktív párbeszédek kapcsolják össze, a kötet végére pedig – szintén az egyetemi tankönyveket idéző módon – a filozófia nagy pillanatait fölidéző időrendi tábla és fogalommagyarázó jegyzék kerül.

A viccmesélés és a vicchallgatás dialogikus műfaj: az egyik viccet mesél, a másik hallgatja, és röhögni kezd rajta. Valószínűleg nem véletlen, hogy ennek a tényleg roppant mulatságos könyvnek két szerzője van. Jóformán látjuk magunk előtt a szerzőpárost, ahogy éppen könyvükön dolgoznak, a filozófiakurzus anyaga fölött egymás szavába vágva tódítják az új és új vicceket. Az elkészült szöveg maga ugyanakkor egy stand-up-comedy lejegyzett szövegeként hat. Látszólag fecsegő stílusában valójában feszesen szerkesztett szöveg van előadva. Jóformán minden ismeretközlő mondatát rögtön vicces mondat követi, amelyik az olvasottakat azonnal humoros regiszterbe fordítja. Az analitikus kijelentés fogalmát magyarázó szócikk például a „minden kacsa madár” és a „minden madár kacsa” kijelentéseit szembeállítva, azonnal azt a megjegyzést fűzi saját magyarázatához, hogy „milyen jó érzés, hogy a filozófia mekkora gyakorlati segítséget tud nyújtani más tudományágnak, például az ornitológiának”.

A könyvecske nincs kétszáz oldalas, közben pedig jó másfél száz vicc olvasható benne. Majdnem minden oldala új viccet kínál tehát. Ha csak vicckönyvnek vesszük, már jól jártunk vele.