Byung-Chul Han: Infokrácia
A digitalizáció és a demokrácia válsága

A Dél-Koreából származó szerző jelenleg a legtöbbet olvasott kortárs német filozófus, vagy mondjuk ki bátran: populárfilozófus. Most már a sokadik könyvében kis kordiagnózisokat kínál, amelyek mindegyike alkalmas (lenne) arra, hogy a modernség „kritikai elméletének” kiindulópontja legyen. Nem lehet eldönteni: a szerzőnek vagy az intuíciói működnek nagyon jól, vagy hatalmas filozófiai-szo­cio­ló­giai ismeretanyagot görget maga előtt. A referenciákat itt természetesen nem pótolhatom, de néhányra azért szeretnék rámutatni.

A kis könyv címe olyan társadalmi berendezkedésre utal, amelyben a hatalom gyakorlása a tömegmédiumokon és az információáramláson keresztül történik. A kordiagnózis lényegében arra a tézisre épül, hogy a modern nyugati társadalmak egyre inkább egy „infokráciához” hasonlítanak. Han szerint az infokrácia a modern társadalmak új korszaka, s e korszakváltás leírása érdekében Alain Touraine poszt­indusztriális társadalomról szóló koncepciójához (1969) nyúl vissza. A szemünk előtt játszódik le egy történelmi átmenet, amelynek lényege az ipari társadalom meghaladása.

Volt a kapitalizmus klasszikus korszaka, amelynek középpontjában a munka és a munkavégzés állt. (Az a tény, hogy a munka és a hozzá tartozó jövedelem között – még az egyenértékes csere világában is – van egy hatalmas aránytalanság, nagy kihívást jelentett a klasszikus közgazdaságtan gondolkodói számára. Marx ebben az összefüggésben beszélt „kizsákmányolásról” – hogy ez magyarázat-e, vagy csak a probléma artikulációja, azt itt nem szeretném eldönteni.) De Han a munka világához nem is a kizsákmányolást köti, hanem inkább a „fegyelmezést”. Max Weber még nem kimondottan fegyelmezésről beszélt, hanem aszkézisről és önmegtagadásról. Han ezzel szemben Foucault-ra utalva vezeti be a fegyelmező, illetve felügyeleti társadalom fogalmát. Az ipari társadalomban a munka fizikai munkát jelentett, ezért mondhatjuk, hogy itt a test leigázásáról, a testi erők megzabolázásáról van szó. A testnek az ilyen uralása feltételezi a szubjektumok izolálását. Nem véletlenül írta le Foucault ebben az összefüggésben a megfigyelést a panoptikum metaforájával: egy felsőbb pontról minden egyes embert (elkülönítve) jól meg lehet figyelni.

Az átmenet másik pólusa az új társadalmi berendezkedés (vagy a kapitalizmus új korszaka), amelyet Han információs társadalomnak is nevez. S ez az információs társadalom csap át szerinte szükségszerűen a közösségi médiumok világába, vagyis az „infokráciába”. (Ha egy pillanatra elfogadjuk, hogy az igazságosság döntően a munka világához kötődik, akkor most úgy néz ki, mintha kiléptünk volna az igazságosság egész tematikájából.) És most már kimondhatjuk a kordiagnosztikai tézist: az „infokrácia” leépíti az emberek közötti kommunikatív kapcsolatokat. Han itt – utalva egy habermasi fogalomra – a „kommunikatív cselekvés végéről” beszél. S ez elsősorban azért következik be, mert a korábban izolált emberek most elvesztik a szabadságukat. „A közösségi média algoritmus vezérelte kommunikációja nem szabad és nem demokratikus. Új gyámsághoz vezet” (40.). A közösségi média a kommunikációt szigorú értelemben depolitizálja. Aminek eredményeként felgyorsul a nyilvánosság szétesése, „amennyiben mozgó kirakatként makacsul magánjellegűt ad közre. (…) Kiskorú polgárokként fogyasztó és kommunikatív zombikat állít elő” (uo.).