A Nobel-díjas Leon Max Lederman azt írta: „Newton azok közül a ritka zsenik közül való, akik megszabták az emberi gondolkodás kategóriáit, de maguk nem férnek bele semmilyen emberi kategóriába.” Kevéssé ismert, de Newtont tudományos munkájának elismeréseként kinevezték a királyi pénzverde felügyelőjének, ami egy zsíros állás volt. Nem számítottak arra, hogy Newton dolgozni is fog főfináncként, aminek aztán több pénzhamisító, köztük nemes urak nyaka látta kárát. Ugyanis módszeresen üldözte őket, új eljárásokat vezetett be a nyomozásba és a bírósági bizonyításba. Ő találta fel az érmék szélének recézését is avégett, hogy az arany- és ezüstpénzekből ne lehessen lereszelni egy kicsit, és azt külön eladni. Még érdekesebb, hogy a nagy tudós alkímiával, mágiával és teológiával is foglalkozott, amivel bőséges rágcsálnivalót adott azoknak, akik a tudományt és a vallást szerették volna szétválasztani, összemosni, szembeállítani vagy egyiket a másikkal magyarázni. Akkoriban szinte mindenki vallásos volt, de Newtont hidegen hagyták az egyházi rituálék és a zsoltáréneklés. Az anglikán papi felszentelést – ami akkoriban együtt járt a cambridge-i professzori állással – visszautasította. Idővel már az istentiszteleteket sem látogatta, halálakor az utolsó kenetet sem volt hajlandó felvenni. Tagadta a Szentháromságot, ami akkoriban eretnekségnek számított, és emiatt börtönbe is kerülhetett volna. Nagy figyelmet szentelt a Szentírás tanulmányozásának a természetfilozófiában bevett racionális, szekuláris módszerekkel. Elutasította a dogmatikát, túllépett a vallási vitákon, és egy sajátos teológiát alkotott a maga számára. Erdei Ildikó könyve a vallásos Newtont mutatja be az olvasónak. A szerző teológus-lelkész, a Pünkösdi Teológiai Főiskola oktatója. Számos cikket írt és konferencia-előadást tartott a keresztény alkimista tudós teológiai munkásságáról, ahogyan doktori értekezésében is ezt a témát járja körül. Ugyanakkor némileg érződik, hogy a szerző nem fizikus. Ha az ember Newton fizikai és matematikai munkásságát is szeretné tudománytörténeti kontextusban látni, akkor Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete a kezdetektől a huszadik század végéig című könyvét érdemes hozzáolvasni. Newton módszerét illetően Erdei végső következtetése az, hogy abból nincs egy, csakis többféle. Nincs válasz arra a kérdésre sem, hogy Newton elsősorban filozófus volt-e, aki mellékesen teológiával is foglalkozott, vagy inkább teológus, aki a természetfilozófiában is jártas volt. A demarkáció kérdése explicit formában csak Immanuel Kantnál és az enciklopédistáknál (Denis Diderot, Jean le Rond d’Alembert) jelenik meg a 18. században, így nincs sok értelme azt a kérdést feszegetni, hogy Newton melyik oldalon állt. A teológiai gondolatok megértéséhez azonban sokat ad a könyv. Nem arról győz meg, hogy Newtont így kell érteni, hanem arról, hogy így is lehet érteni. Ő nem fér bele semmilyen kategóriába.