Vannak olyan szerzők, akiket a felejthetetlen történeteik miatt olvassuk, vannak akiket a könyveik gondolatisága miatt, és vannak olyanok, akiket főleg a műveik hangulata miatt. Egyértelműen ez utóbbiak közzé tartozik a francia–orosz Andreï Makine, akitől bár már több regényt is olvastam, amik között kedvencek is akadnak, de bizony a cselekményük jobbára már homályba veszik, viszont megmarad az az igazi, hamisítatlan makine-i hangulat, amiben jól megfér egymás mellett az élet legszörnyűbb oldala és a már-már giccsességig elvitt fennköltség.

A szerző legújabb regénye, Az örmény barát ebből a szempontból tökéletesen illeszkedik az életműbe, hiszen a kora ’70-es évek szibériai lágervilágában játszódó történetben egy olyan gyönyörű barátságot mutat be, aminek emlékétől a mindvégig névtelenül maradó elbeszélőnk még idős korában sem tud szabadulni. A narrátorunk ekkor még csak egy tizenhárom éves árva fiú egy szigorú nevelőotthonban, akinek az élete nem sokban különbözik a többiekétől. Ekkor ismeri meg a városszéli nyomortelepre, az Ördögzugba költöző, vele nagyjából egyidős örmény fiút, Vartant, aki az élet egy olyan oldalát mutatja meg neki, amit korábban elképzelni sem tudott.

„Az egyre több szögből álló sokszögek, amelyeket rajzoltunk, mindig hagytak egy vékonyka rést a kerület tökéletes íve és számtalan oldaluk között.

 

– Másképpen kifejezve – mondta Ronine –, a végtelenségig kellene sokszorozni az oldalak számát. Ám ez csupán elméletileg lehetséges, a körív mindig elérhetetlen távolságban marad. Mi pedig ennél fogva a körön belül maradunk még akkor is, ha a sokszögünk ezermilliárd oldalú...

 

És tényleg, őt magát és egy féltucatnyi diákját, köztük Vardant meg engem, valamennyiünket körülvett a krétával az aszfaltra rajzolt, jókora kör. Annak ellenére, hogy mit sem konyítottam a geometriához, megragadott ennek a matematikailag végzetes bezártságnak a gondolata – magának az erőfeszítés hiábavalóságának a kifejezése, hiszen az eszmény elillant, kicsúszott a kezünkből, és itt hagyott minket reményvesztetten egy áthatolhatatlan határon innen.”

Vartan és családja azért érkezett ide és alapította meg az „Örmény királyságot”, mert az itteni börtönben tartják vizsgálati fogságban lázadással vádolt hozzátartozóikat. A délről jött család teljesen elüt a helyiektől, és olyan nyugalmat és harmóniát áraszt magából, ami teljesen szokatlan ebben a közegben. A fiú Vartan mellett hamarosan megtanulja, hogy az élet nemcsak folyamatos kegyetlenségből és nélkülözésből áll, hanem gyengédségből és odaadásból is. Ahogy követjük nyomon kettejük alig néhány hétig tartó barátságát, a leggyönyörűbb érzelmek mögött ismét csak felsejlik a korabeli szovjet valóság, nemzetiségi problémákkal, koncepciós perekkel, szegénységgel és elnyomással.

Makine ezúttal is sokszor elmegy a giccs határáig (vagy néha azon is túl), de közben olyan élénk és szimbolikus jeleneteket és helyszíneket alkot (például a börtön melletti egykori kolostor romjaira épült, a szovjet társadalom dicsőségét és nagyságát bemutatni kívánó, furnérbódékra festett óriási propagandaképek, amik belsejében a fiúk sok mindent megtudnak az életről), egészen feledhetetlenek.

Makine tehát ismét csak hozta azt, ami miatt annyian szeretik világszerte, és azt hiszem, hogy ez az édes-bús, melankolikus és sokszor rendkívül kegyetlen történet meg fogja találni az útját a rajongók szíve felé.