„1946. október 26-án, az este közeledtével négy férfi tart egy Párizs szélén, a Bois de Boulogne környékén épült házba. A tágas épületet festmények és szobrok impozáns gyűjteménye díszíti. A házigazda, André Malraux szívélyesen köszönti a vendégeket – mindannyiukat jól ismeri. Malraux nem csak híres és gazdag, de mint olyasvalaki, akire De Gaulle mindig kész hallgatni, igen fontos tényezőnek számít a háború utáni Franciaország hatalmi erőterében. Látogatói között ott találjuk a magyar Arthur Koestlert, aki népszerűségét elsősorban a háború éveiben megjelent könyvének, a Sötétség délbennek köszönheti, mely mű vádirat a sztálinizmus hazugsága és erőszakja ellen. Manés Sperber, zsidó származású író és pszichológus Koestler kísérőjeként érkezett. Sartre – aki Koestlerrel ellentétben szimpatizál a szovjet rendszerrel, elszánt Amerika-ellenes – szintén jelen van. A negyedik vendég, a legfiatalabb, pedig nem más, mint Albert Camus.” 

Ez kétség kívül érdekes találkozó lehetett, de részleteket nem árulnék el róla, aki kíváncsi rá, annak el kell olvasnia a könyvet. 
Rob Riemen négy esszéjében, a filozófia és a szépirodalom határán, többek között Szokratész, Spinoza, Goethe, és Thomas Mann gondolatait megidézve, szenvedélyesen érvel a szellem nemessége mellett. A szerző liberális humanista, aki Hollandiában létrehozta a Nexus Intézetet, amelynek munkájában a világ minden részéről öt-hatszáz tudós, művész, író, gondolkodó – közöttük számos Nobel-díjas – vesz részt. Természetesnek tekinti, hogy a politikai kérdésekben is állást kell foglalnia, így amikor 2011. tavaszán Magyarországon járt, a legutolsó nagy konferenciájukról így nyilatkozott: Új gonosz szellem járja be Európát. A hollandiai példák adták az apropót, de Magyarország is szóba jött, és nem mondom, hogy jó színben tűnt fel. A hozzászólók közül többen is elemezték a magyarországi szélsőjobb előretörését, a fasisztoid megnyilvánulásokat, a Magyar Gárda nevű szervezet megalakulását és akcióit, valamint a jobboldali sajtóban megjelenő rasszista és antiszemita szövegeket is. Magyarország múltja sajnos teljességgel feldolgozatlan. Ahol pedig nem sikerül tisztázni a történelmi események közötti összefüggéseket, és főleg a felelősség kérdését, ott nagyon könnyen félre lehet vezetni az embereket, hiszen nem rendelkeznek megfelelően alátámasztott érvrendszerrel a szélsőségek elutasításához. Ez is a kultúra súlyos hiányából származik, és természetesen nemcsak Magyarországra jellemző, hanem sok más európai népre is. 
A könyv az én nézeteimhez képest túl idealista, és talán kissé arisztokratikus, de őszinte elkötelezettsége és pátosza számomra is szimpatikus. A Typotex Kiadó egy hollandiai irodalmi alapítvány – nem a Nexus – támogatásával jelentette meg a művet, amelynek végén névmutató, és a könyvben szereplő idézetek felsorolása is szerepel.

Karcok:

1885. július 2-án egy távoli barátjának ezt írja Nietzsche: 
„Korunk olyan felszínes, hogy néha szégyellem magam, hogy bármit is írtam egy olyan közönségnek, mely semmit sem ért. A sajtószabadság és az arcátlanság kora elsorvasztotta az ízlést… 
Az egyedüllét még nem feltétlenül jelent magányt. Mindig lesznek olyan barátaink, akikkel szóba elegyedhetünk: a könyvek. Dante, Spinoza, Goethe. De megérteni nem értenek minket… 
Magány. Nincs más választás. Hogy is mondta Luther? „Itt állok, másként nem tehetek.” Na igen, Luther. Ő legalább tudott írni. Össze sem lehet hasonlítani a mai jelentéktelen teológus népséggel. Tintazabálók. Bildungfiliszterek. Luther, ő aztán értett a drámához. Szerette, ha figyelnek rá, ha beszélnek róla. Talán még pápa is szívesen lett volna: hatalom! Aki azt akarja, hogy beszéljenek róla, csak erre vágyik!"

1885. július 2-án egy távoli barátjának ezt írja Nietzsche: 

„Hiszen mihez kezdenek ezek a műveletlen műveltek, ha rájönnek, hogy nem léteznek már magasabb rendű értékek? Ha rájönnek, hogy nincsen értelme a létezésüknek. Új istenségekre lesz majd szükségük. Mindenkinek a maga kis istensége, a maga fixa ideája. Jut majd istenség a nacionalistáknak, a szocialistáknak, kapnak egyet a kapitalisták, kapnak a racionalisták is egyet. Csak szép sorjában. Aztán majd elkezdik utálni a zsidókat. Minden kis istenség mellé jár egy bűnbak is. Érdekes, hogy az ember nem létezhet abszolútum nélkül. De az én emberem más ember volna. Übermensch!”

„Vincent van Gogh egyik levelében, melyet öt nappal öngyilkossága előtt írt öccsénak, Theonak, megemlíti, hogy néhány képe mintha „ziláltsága ellenére is nyugalmat árasztana”. Ha használhatjuk ezt a nagy művészet definíciójaként – s úgy vélem, használhatjuk –, akkor Joyce Ullysses e, Eliot Négy kvartett je, Prousttól a Az eltűnt idő nyomában , de akár Picasso kubizmusa, Schönberg tizenkét fokú zenéje vagy Heideggertől aLét és idő is kétség kívül nagy műveknek tekinthetők: válaszolnak az első világháború kihívására, de a 20. század paradoxonát is kifejezik. Ezek az alkotók tudták, hazugságra kényszerítenék a nyelvet, ha az új valóságot a régi nyelven próbálnák kifejezni. Ezért olyan nyelvet alkottak, mellyel megragadható a modernitás lényege: az idő uralma és az a sajátos nézőpont, melyből a modernitás a valóságra tekint. ”

"Léteznek mindannyiunkat kötelező egyetemes értékek. Aki ezek után is a nihilizmust vagy a relativizmust védelmezi, az erkölcsileg tehetetlenül áll az erőszak és a tömeggyilkosságok előtt. 
Camus tudta, az értelmiségi ember életét egyedül az igazolhatja, ha képes kiállni a szellem nemességének ideájáért. Mint a műveltség örzőjének, az értelmiséginek az a legfőbb feladata, hogy megvilágítsa és a nyilvánosság előtt védelmezze a legfőbb jót, amit az emberi lét ismer."

 „Az Amerika-ellenesek számára Amerika a kapitalizmust, a fogyasztást, a tömeggé vált társadalmat, a giccset, az áldolgokat, a hamburgert, a hagyományok hiányát, a televíziót, a felszínességet, a militarizmust, az imperializmust és hasonlókat jelenti. Ha egy Amerika-ellenes szembe találja magát a felsorolt jelenségek bármelyikével, azonnal "Amerikát” kiált. Amerika csak rossz lehet: e zárt Amerika-képbe semmi jó nem férhet bele."

"Ha a saját civilizációs eszményéhez mérjük, a nyugati társadalom mély válságba került. Ha ragaszkodunk ehhez az eszményekhez, képtelenség nem kritikusan szemlélni társadalmunkat. Tény azonban, hogy egyetlen civilizációs normánk továbbra is érvényes: nem szorulunk erőszakra ahhoz, hogy politikai változásokat érjünk el. 

Tény továbbá, hogy a 2001. szeptember 11-i terrortámadások nem „az otthontalanok, a gyengék, az elnyomottak, a tehetetlenek” műve volt. Épp ellenkezőleg. A mintegy félmillió dolláros költségvetésű támadást jól képzett, tehetős férfiak hajtották végre. A talibán mozgalom világképe – a terroristák leginkább ehhez a szektához köthetők – totaliárius, fasiszta világkép, mely ezúttal az iszlám köntösébe bújt. 
A totalitarizmus tapasztalata megtanított arra, hogy az emberi méltóságnak esélye sincs az emberi jogok, illetve az alkotmányosan rögzített és garantált demokratikus szabadságjogok nélkül. A gondolat, a szólás, a másképp gondolkodás, a másként létezés szabadsága nélkül minden más érték védtelen volna. És bármit gondoljunk a kapitalista Nyugatról, e szabadságjogok léteznek. Itt léteznek."

„Ahol nincs szabadság, ott kultúra sem létezhet; de ahonnét a kultúrát száműzték, ott a szabadság is jelentéktelen: trivialitás és önkény marad a helyén. 
Kultúra. Semmilyen kultúra nem képzelhető el annak a tudata nélkül, hogy az emberi lény kettős természetű. Egyfelől földi, fizikai létező, az állatvilágtól azonban megkülönbözteti, hogy ezzel egyidejűleg szellemi lény: ismeri az eszmék világát. E teremtmény tud az igazság, a jóság, a szépség létezéséről, tud a szabadság, az igazságosság, a szeretet és a könyörület létéről.”