KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

A jó tanár mindig valamelyest a tankönyv ellen tanít. Még ha a tankönyv nagyon jó is, talál benne továbbgondolandó, kifejtetlen vagy ellentmondásos részeket, és azt szeretné, ha diákjai felfigyelnének mindezekre. Amiből az következik, hogy a lehető legjobb tankönyvben is kell hagyni üres helyeket, problematikus pontokat. Vagyis az a hibátlan tankönyv, ami nem egészen az.

Mindez pedig azt a vicces dolgot jelenti, hogy egy elég rossz tankönyv a jó tanároknak igazi csemege, úgy kell nekik, mint egy falat kenyér.

Ha most elkezdem végre Kövecses Zoltán könyvét tárgyalni, az olvasó rögtön arra következtet, hogy tehát akkor most egy rossz tankönyvről lesz szó. Pedig a helyzet egyáltalán nem ilyen egyszerű. Ennek a könyvnek számtalan erénye van, csak győzzem elsorolni.

Először is: hogy van. Mert ilyen még nem volt, tudtommal legalábbis. Hogy magyarul jelenjen meg az irodalomtudomány számára alapvetően fontos kategóriáról összefoglaló kötet (még ha az csak érintőlegesen foglalkozik is az irodalmi metaforával), amely ráadásul eredetileg igen jeles angol kiadónál jelent meg (tehát magyarul nem azért, mert "otthonra jó lesz ez is"). Egyáltalán: ritkaság a humán tudományokban az, hogy egy egész könyv egyetlen (jóllehet nélkülözhetetlen) kategória köré épüljön, mégsem tudós fogalomtörténeti áttekintés legyen, hanem közérthető, tankönyv jellegű szöveg.

Aztán azért jó még, hogy van ilyen tankönyv, mert bár olyan illúzióink nemigen lehetnek, hogy a középiskolákban gyakran előkerül majd, azért talán néhány érdeklődő gimnazista kézbe veszi majd (és bizony meg is fogja érteni). S noha a bolognai folyamatban az irodalmi és nyelvi teóriának az egyetemeken is nagyjából búcsút lehet mondani (legalábbis nagyon összezsugorodik, és inkább a felsőbbévesek passziója lesz), azért hátha mégis belefér legalább annyi, hogy Kövecses könyvének részei kötelező olvasmányok legyenek. (Még az is lehet, hogy engedetlen tanárok és renitens hallgatók titokban, az éj leple alatt, szemináriumokat tartanak belőle.)

És azért is jó, mert végre a nyelvészek-irodalmárok is megláthatják, hogyan fest egy nyugati típusú tankönyv: tömör, világos megfogalmazások, sok-sok példával, minden fejezet végén összefoglalóval, a fejezetre vonatkozó kérdéssorral, (szöveges) szakirodalmi áttekintéssel, a könyv végén terminusszótárral és a feladatok megoldásaival. A szerző nem gatyázik sokat tárgya történetével, a konkurens megközelítések csak véletlenszerűen kerülnek elő, határozottan kiáll egy bizonyos elmélet mellett, és nem titkolja, hogy nemcsak ezt akarja megtanítani, hanem e mellé akarja állítani olvasóját is.

Végül pedig azért is igen hasznos, mert abban az elméletben, amit ekként proponál - noha nem vadonatúj, és azért nálunk is ismert - sok tartalék és továbbgondolható ötlet van; illeszkedik továbbá a pszichológia és a nyelvészet kurrens kognitív irányához, tehát nem légüres térbe, hanem nagyon is élénk, mozgalmas közegbe kerül.

A lényeg, nagyon egyszerűen és nyilván torzítva így fest: a metafora nem afféle ékítmény, hanem a nyelv integráns része; minduntalan élünk vele (Lakoff és Johnson híres könyvének címét idézve), mondataink telis-tele vannak ezzel a szóképpel, csak már többnyire észre sem veszszük őket. Márpedig a metafora egyszerre tükrözi azt, ahogyan gondolkodunk a dolgokról, és irányítja is gondolkodásunkat.

Vegyük csak ennek a recenziónak a második bekezdését. A benne foglalt metaforák (illetve hát az egyik hasonlat, de ez most nem érdekes) "a gondolatok ételek" metaforára mennek vissza; ebbe a nagy-nagy családba tartozik a "száraz szöveg", a "rágódik a tankönyvön", az "emészthetetlen zagyvaság", de talán még a "jóízű káromkodás" is. Vagyis amikor ezeket a metaforákat ("csemege", "egy falat kenyér") használom, "egy absztrakt fogalomkört" fogalmazok meg "egy konkrétabb fogalomkör" segítségével.

Ezeket a metaforákat még csak-csak észrevesszük, bár egy fikarcnyi eredetiség, kreativitás sincs bennük. Azt viszont, hogy "Géza adott egy kis időt", vagy hogy "a választás súlyos változásokat hozhat" eszünkbe sem jutna metaforaként értelmezni - pedig hát az egyikben ott van a háttérben "az idő pénz" (de legalábbis: az idő cserélhető, értékes dolog) metafora, a másikban meg "a külső események nagy, mozgó tárgyak" metafora. Ugye? A mindennapi metafora tanulmányozása révén tehát betekinthetünk gondolkodásunk szerkezetének egy kis szeletébe, ráláthatunk saját gondolkodási kényszereink, sémáink, szabályaink egynémelyikére. Rendkívül izgalmas kérdések, és a mai kognitív irányultságú diszciplínák közepén vannak.

Mindezen erényekhez vegyük még hozzá, hogy Kövecses Zoltán egyike azon nagyon kevés magyar bölcsészeknek, akiknek több könyve is megjelent jó külföldi kiadóknál, s akik hosszabb időt tölthettek külföldön. Mindig érdemes magyarul is elolvasni mindazt, amit hazánkfia külhonban tett közzé. Hogy többé vagy kevésbé büszkék lehessünk.

A bajok felsorolását viszont éppen itt kell kezdenem. Sok a magyar (nyelvi és irodalmi) példa, ez nagyon dicséretes; a fordítás viszont sajnos nem valami szép. Engem nagyon zavar az "egy" határozatlan névelő nyakló nélküli használata - Kövecses könyvének magyar változata bővelkedik ebben. Ugyancsak komoly gond, hogy a metaforák fordíthatók-e és hogyan fordíthatók. Azt, hogy az egyes (köznyelvi) metaforák mennyire bevettek, mennyire észrevétlenek maradnak a mindennapi nyelvben, csak úgy lehet megmutatni, ha az angol "közhelyeket" magyarokkal cseréljük fel - ámde ezek nem feltétlenül ugyanazok. Ha meg meg akarjuk őrizni ugyanazt a "mögöttes" metaforát, lehet, hogy magyarul idegenszerű, nagyon is feltűnő lesz.

Ennél érdekesebb dolgokba is bele lehet akadni (vagy kötni). Kövecses ugyan megkülönbözteti a metafora általános és specifikus szintjét, de ez a felosztás nyilvánvalóan túlságosan durva. Az a példa például a 73. oldalon, miszerint az amerikai történelem bizonyos szakaszának közkeletű értelmezése "az angol telepesek érkezése Észak-Amerikába a zsidók érkezése Egyiptomból az Ígéret Földjére" metaforán alapul, jócskán kiterjeszthető volna: "a (magyar, amerikai stb.) történelem a Szentírás (bizonyos) történeteit ismétli" metaforává, vagy még általánosabban: "minden történet a Szentírás" metaforává. Hol ugrunk szintet és miért? Mi specifikum, mi általános? Hol vannak az átmenet grádicsai? Ezen például jócskán lehet mélázni.

Vagy azon, hogy "az élet egy történet" metafora az életrajz (al)műfajának mögöttes metaforája volna (76. o.). Mert hiszen nem csak az életrajzé ez, és kérdés, hogy valóban metafora-e. Tudunk-e egyáltalán másként gondolni akár az emberi életre, akár a történelem eseményeire, mint történetre? S ha ez kérdéses, sokkal inkább az (ugyanitt) "az élet egy utazás" metafora szépirodalmi felhasználása - Kövecses szerint: a Gulliver utazásaiban. A Gulliverben éppen az emberi élet folyása a legkevésbé érdekes, az "utazásoknak" nem az egymásra következése és nem az utazás során felhalmozott tapasztalatok az érdekesek, ebben az útban az idő telése-folyása igazán lényegtelen. (És nem tudni, ha Kövecsesnek mégis igaza van, milyen "alműfajra" gondol. A pikareszkre? De hát ott a főhős gyakran alig öregszik, az idő nem érdekes. Vagy Sterne-re? Flaubert-re? Semprunre?)

Megint másutt teljesen homályban marad, hogy mi is az az idióma (201. és köv. o.). Mert ha ebben összekeverednek olyan kategóriák, mint a metafora, a metonímia, a szópár, a szólás, mondás - és ráadásul az utóbbiak bőven lehetnek metaforák! -, akkor elég nehéz a rendszerezés; de egyáltalán, kérdés, hogy szükség van-e az idiómákra ebben a rendszerben. Ki lehetne szórni. Kövecses olykor a hagyományos rendszerezést követi, és a régi (talán nem is igen használható) kategóriákat próbálja addig gyúrni, amíg hozzáilleszkednek koncepciójához, máskor meg elegánsan átlép a régebbi megoldásokon. Talán az utóbbi eset a szerencsésebb.

Mindenekfölött azonban az a leginkább vitára ingerlő ebben a könyvben, hogy a szerző túlságosan sok mindenre tud túlságosan kézenfekvő és végleges megoldást. Megközelítése, akárhogy nézzük is, a nyelvészé, aki (bár tudja, hogy sok átmenet, kétes eset és kivétel lehet) szereti az egyértelmű kategorizálást. A bíbelődést, a finomítást, az ellenpéldákat átengedi a "pragmatikának", vagyis mindazon zűrzavaros és kevéssé formalizált tudományoknak, amelyek a mindennapi tapasztalatokat igyekeznek komolyan venni. És hát különösen nem érdekli a kreativitás vagy az eredetiség - ami az irodalmár kedvenc vadászterülete. Ezért azután mindenki, akit kicsit is érdekel az irodalmi metafora, vagy aki olykor merevnek gondolja Kövecses rendszerét, élvezettel száll majd szembe a szerző megoldásaival, kéjjel szedi majd szét a gondosan felépített kategóriákat, és kajánul sorolja az ellenpéldákat. Márpedig ennél hasznosabbat aligha tehetne - mérlegre teszi és ellenőrzi az elméletet. A könyv jó, mert jól bele lehet kötni. Van mibe.

Hogy azután a szerző (és könyvének nálamnál nagyobb hívei) miként kommentálhatja ezt a kellemetlenkedő bírálatot, azt a könyv már 32. oldalán megjósolja: "Az állatok testrészeit is gyakran alkalmazzuk elvont fogalmak konceptualizálásakor, mint ahogy Heine és munkatársai is bizonyítják." Na ja. Nyilván kutyafüle.