… A másik könyv, ha már menet közben vál­toztattam, felvázolt dolgozatszerkezetemen, a Typotex ismét jeles, érdekes, közérvényt meg­célzó kiadványa, történeti jellegű, s pedig olyan, hogy ember a magam nívójegyéből is hozzá tudhat szólni. (Ajánlva széles körű ol­vasásra a roppant rokonszenves munkát, plusz.) A mű szerzője kitűnő történész, ren­des stiliszta: Grüll Tibor. A cím: Az utolsó birodalom. És Rómáról szól.

Taglalja rengeteg tömb-idézettel, kiemelt nagyobb, húsosabb falatokkal a birodalom történetét, megannyi oldalát, aspektusát, különlegességét, építészetét, irodalmát; a hódításokat, a polgári és az „arisz­tokratikus” létet; a szellemi plusz vívmányo­kat stb. Jól látszanak a könyvben a szerény ábrák. Izgalmas kérdések az effélék: volt-e vallásszabad­ság az ókori – Rómában? Mi köze az Egyesült Államok­nak az ókori Róma alkotmá­nyos rendsze­réhez? Zsidók és görögök problémái... A tömegmédia kihasználása a hatalmi gépezet által... ily dolgok a kötet hátlapján elol­vashatók. Nem ez itt a lényeg. A lényeg az, hogy Rómát Grüll az utolsó igazi biroda­lomnak állítja. S meggyőz iga­záról. Olyan szennyképződ­ményeket, mint a Harmadik Birodalom, ahol (részben) a né­metség képé­ben az alantas emberi ösztönök kerültek uralomra... és ennek volt szov­jet megfelelője... az úgynevezett fehér ember évezredes strabancolása... nem, hát hagyom, Grüll épp azt mondja, a szovjet és a náci, íme, nem volt birodalom. Birodalomnak ma még csak sejlő árnya sincs a trükkvásznon, nincs az a pantomim.

Mi van? Az a kérdés van, ismétlem, hogy miért ér­demes (szinte kell, na jó, ajánlatos, hasznos) a régi Róma tanulmányozása? Részben az ókortudományok heidelbergi doyenjét, a ma­gyar Alföldy Gézát idézi Grüll. A mai európai egyesüléssel szemben Alföldy is, gondolom így Grüll is szkeptikus. Magam a kép szélére se kerülök, nem témám az ily véleményezés. De a mostani állapotok mindenféle utópiszti­kus elegyet görgetnek csak, és Rómától na­gyon sokat kellene tanulni, mondjuk szerző és forrása, például arról, hogyan lehet a kü­lönféle népeket nagyjából azonos életnívón, nagyjából saját kedvüknek megfelelően, nem csupán gazdasági haszonelvek alapján, nem­csak adminisztratív intézkedésekkel etc. összetartani, hogy aztán tényleg egyesülésnek legyen nevezhető az eredmény.Dolgom nekem mint íróféle embernek és könyvismertetgetőnek egészen más. Amikor főleg egy ismeretterjesztő vagy tudósi munka kerül „elém', elgondolkodom, mit mondha­tok elsődleg, valami haszonnal akkor már. (Más dolog, hogy Maigret kalandjairól újabb stiláris kisesszém áll készen, de ez az író mű­ve, ugyanígy elmélkedhetem Sherlock Holmes halhatatlan sokoldalúságáról, rejtelmeiről.)

A Tamás-mű haszna egyértelmű: egyházi, vallási, hívői, szakjellegű. S eleve egy szellemi rangon felüli illetők, igyekvők kenyere. Mi a helyzet azonban a roppant ní­vójú ismeretterjesztő művekkel? A szellemi igényű magazinjelleget messze meghaladják. Tárgyukat összefoglalóan ismertetik. Ha fes­tészetről van szó, hát pl. Cézanne műveinek illusztrációival gazdagítják. Nézek egy ilyen római eszmefuttatást. Másutt Wittgenstein-, Poe-életrajzot. Jelentős dolgokról olvasok. Cézanne képe azonnal tetszik, tudom, világ­csoda, azt is belémsulykolta az élet, miért. Nyitás a kubizmus felé. A kubizmus meg... aztán ami utána jött... elvezetett a csak fehér, a csak fekete képekhez, elvezetett a ... A törté­nelem vívmányai elvezettek a kényszerűen, ma már némely japán véleményezés szerint is észelvűen ledobott atombombához. Elvezet­nek a történelem vonalai a mai összes fejle­ményhez. E fejlemények között élünk mi, ol­vassuk tudósi vagy ism. terj. feldolgozásai­kat.

Miért a lélek ily-oly fényűzése, emlékezem vissza a poétára (pontatlanul itt, elnézést). A jelentőséget még csak értjük, tudván tudjuk, megtanultuk azonosulunk is vele, kultúr­kincs, haladás. Örök értékek, önazonosságok (vallás, család etc.). Jelentőségek, ismétlem. Ellenben – szerencsére nem sokunkban, de számunk egyre nő – az merül fel: mi a jelentő­ségek jelentősége? A cézanni táj kocka-kibomlá­sa, a colos pasi térdének kocka-nadrág­fordulója mily jelentős! De hová vész a jelen­tőség, ha a fejlődés nyomán ebből csupa fe­hér, csupa fekete, vagy annyi se lesz a képen? De hát az is igaz, hogy a világ – érdeklődé­secskéinkkel, tudóskodásainkkal – már csak elejitül fogva így megyen.